Egymásra találtunk a hitben

0
711
Diószüret otthon, a családi ház kertjében

Már kislány korában megérezte az Úr hívását, és vágyott arra, hogy életét Neki szentelje, ezért éveken át titokban imádkozott e szándék teljesüléséért. Később ráébredt, a szerzetesek nem működhetnek, így hagyta abba a napi imaszándékot, és sajnálta, hogy nem fiúnak született, hogy pap lehessen. De elhatározta:  úgy fogja megélni az életét, hogy az Isten előtt is kedves legyen. Viszontagságos utat bejárva matematikatanárként diplomázott Kolozsváron, majd a Gondviselés segítségével mégis teljesülhetett vágya: szerzetes lett. A pünkösdkor örök fogadalmának 35. évfordulóját ünneplő Biró Mária szociális testvérrel beszélgettünk.

Háromszéki kisiparos család első gyermekeként született Kurtapatakon. Kérem, meséljen kicsit a gyermekkoráról!

Édesapám műbútorasztalos volt, nehéz fizikai munkával kereste meg a mindennapi kenyeret. Családunk sok anyagi nehézséggel küzdött  – a háború, szárazság, pénzhígulás, családi házunk építési költségéből származó adósságok, az iparengedély utáni hatalmas adó miatt. Elemi iskoláimat Kurtapatakon, illetve Esztelneken a ferences kolostor szomszédságában végeztem. Gyakran átszaladtunk szünetben vagy órák után a templomba imádkozni. Néha megfeledkeztünk magunkról, elvesztettük időérzékünket, hallgatván a ferences atyák közös kórusimáját. Ilyenkor valaki közülük hazaküldött.

Szerettem tanulni és szerettem volna tovább tanulni, azonban 1958-ban, mint kisiparos gyermeke, középiskolába való felvételi vizsgára nem volt „jogom”, beiratkozás után kiszűrték a nem gyári munkás, vagy kollektivista (Termelő Szövetkezeti tag) családból származókat. Nagy szomorúságomra nem folytathattam tanulmányomat. Szüleim is bánkódtak miattam. A következő télen egy rokonnál tanultam varrni. Időközben édesapám belátta, hogy gyermekei további sorsa forog kockán, ha nem változtat a helyzeten. Visszaadta az iparengedélyét és 1960 január 1-től Moldvában – Oneşten – keresett gyári munkát.

Családunk hűséges maradt hitéhez az idegenben is. Nehéz volt az új élet kezdése. Nem tudtam románul, ezért a következő télen egy román varrónőhöz jártam, hogy szakmát és nyelvet tanulhassak. Gyenge csontú voltam, hátfájásaim miatt nem bírtam folytatni a varrást. Középiskolába felvételizni nyelvtudás hiányában nem mertem. Így gyári munkára vállalkoztam. Itt dolgoztam három műszakban öt és fél évet. Ezzel párhuzamosan az esti líceumot is elvégeztem. Ez az időszak életiskola volt számomra… Megtapasztaltam az egyszerű emberek életét és sorsát, az elnyomottságot, a kisebbséghez tartozás keserűségét, azt, amikor valakit „banghina” és „bozgor” jelzőkkel illetnek, azt, hogy „román kenyérrel él” és nyelvtudás hiányával nem tudja megvédeni önmagát.

Érettségi után nagy kedvem volt továbbtanulásra és szüleim is beleegyeztek. 1968-ban Kolozsvárt, a Babeş-Bolyai Tudomány Egyetem Matematika Karának nappali tagozatára sikeresen felvételiztem. Amikor először indultam el otthonról Kolozsvárra, mint első éves diák, édesapám a vasúti állomáson azzal biztatott, hogy ne féljek semmitől, „fát nem vágnak a hátadon s ne feledd el soha, ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”

70. születésnapot ünnepelve

Egyetemi évei alatt hogyan került kapcsolatba a Szociális Testvérek Társaságával?

Kolozsvárt rendszeresen jártam templomba. 1970 januártól Czirják atyát Kolozsvárra helyezték káplánnak. Heteken át gyóntatószéken keresztül toborozta a fiatalokat a fehérvasárnaptól kezdődő ifjúsági hittanórára. Kérte, hogy akikben megbízunk, hívjuk magunkkal. Sokan eljöttek, mások később szereztek róla tudomást. Aktív résztvevő lettem úgy a hittanórákon, mint az ifjúsági kórusban. A hittanórák kapcsán ismerkedtem meg előbb Walter Ilonával, 1970 őszétől pedig Murányi Terézzel és bemutattam őket egymásnak, akik szintén matematika hallgatók voltak, más-más évfolyamon. Egymásra találtunk a hitben, hármas barátságunk annyira összefonódott, hogy a következő tanévben már egy szobába laktunk. Mindhárman naponta jártunk a korai szentmisére. Kegyelemárasztó időszak volt ez. Barátságunk egyre jobban össze kovácsolódott, további életünk mérföldköve lett.

1971 őszén bokacsont repedés miatt járó gipszcsizmát kaptam. Száraz időben rendszeresen jártam az előadásokra és a templomba is. Egy napon esős őszi napra virradtunk, kénytelen voltam az otthonban maradni, hogy csizmám el ne ázzon. Ekkor szólította le Terézt Marcella testvér: „ki ez a buzgó kislány” kérdezte, s a gipszes lábú társa felől is érdeklődött. Később derült ki, hogy tanév kezdetén példaadásunkkal felhívtuk magunkra a testvérek figyelmét, amikor a Zsinat utáni liturgiát a híveknek magyarázattal bevezették, t.i. nálunk odahaza vakációban a liturgia-reform már megtörtént. Eddig nem tudtam a testvérekről, és arról sem, hogy van mégis egy lehetőség az Istennek szentelt élet beteljesülésére. 1971 december 18-án, vakációra indulás előtt betértem a Szent Mihály-templomba és hosszasan imádkoztam saját szavaimmal. Éreztem, hogy más utam nem lehet, mint az Úré, Neki ajánlottam magamat egészen, visszavonhatatlanul. 1972 tavaszán államvizsga dolgozatommal voltam elfoglalva, legtöbbet a könyvtárban tartózkodtam. Időközben Ilona és Teréz felvették a kapcsolatot a testvérekkel és engedélyt kértek, hogy előadások után részt vehessenek a Tanyán egy lelkigyakorlaton. Előbb eltitkolták tőlem a lelkigyakorlatot, hogy ne zavarjon meg a dolgozat készítésében, de végül a kitörő örömüket nem lehetett „véka alá rejteni”, megosztották velem. Örültem neki és fájt is, hogy én nem vehetek részt. Esténként próbáltak beszámolni a tanításról és élményeikről.

A testvérekkel ez után találkozott?

A testvérekkel személyesen 1972 szeptember elején, Teréz által ismerkedtem meg a Tanyán. Ekkor már kinevezett mezőségi tanár voltam. Hetente utaztam 70 km-ről Kolozsvárra, hogy szentmisém legyen és tarthassam a kapcsolatot a még egyetemista barátnőimmel. 1973 januárjában megismerkedtem Auguszta testvérrel és Sztrilich Ágnes magyarországi fiatal testvérrel. Auguszta testvérrel néhány alkalommal találkoztam, szívén viselte gondjaimat, megpróbáltatásaimat. 1973 tavaszán kértem felvételemet a társaságba, azonban ő hamarosan  az örökkévalóságba költözött. Az akkori körülmények, a megfélemlítés miatt az általános elöljáró és tanácsa bölcsebbnek találták, hogy a magyarországi fiatal testvérekhez kapcsolódjunk. 1973 nyarán Sztrilich Ágnes és László Ágnes magyarországi testvéreket láthattam vendégül szülőotthonomban, Kurtapatakon, és kirándulások leple alatt tartottak nekünk lelkigyakorlatot. Még szüleink sem tudhattak semmiről! Szeréna testvér – akihez lelkileg közel álltunk – megbízást kapott a közelebbi nevelésünkre, a magyarországi testvérekkel pedig leveleztünk. Egyre gyakoribbá váltak látogatásaik. Lelki táplálékkal láttak el, évente lelkigyakorlatot tartottak nekünk valamelyik fürdőtelepen, vagy a hegyekben, a természet ölén. Testvéreim, Ilona és Teréz személyesen is utazhattak Magyarországra, lelkigyakorlatra a testvérekhez. Az én útlevélkérésemet, mint tanügyiét, több ízben elutasították. Első utazásomra 1981 nyarán kerülhetett sor.

1995-ben kerületi előljáróként

Hogyan emlékszik vissza a fogadalmas élete első éveire?

Örök fogadalmat 1985 pünkösdjén tettem. Fogadalmas életem első tizenhat éve alatt a názáreti rejtett életet éltem meg. Nem történtek nagy események. A testvérek felé csak bujkálva lehetett kapcsolatot tartani, amiért mindig hiányérzetem volt. Titokban léteztünk, külső körülmények, házkutatás, lehallgatások, megfélemlítések miatt még a helybéli testvérekkel való kapcsolataim is igen korlátolt lehetett. A távolban élő testvérektől – a nagy távolságok, utazási nehézségek, kevés szabadidő miatt – teljesen elszigeteltnek éreztem magamat. A kommunista diktatúra alóli „felszabadulás” óta – ha szegényen is, de – hivatalosan létezünk!

Honnan volt a bátorsága, hogy az eltiltott időkben igent mondott erre a hivatásra, és mi adta a legnagyobb erőt, kitartást?

A Gondviselés. Volt egy belső érzésem, megéreztem már kora gyermekkoromban a hívást, ezt megerősítették az előttem járó testvérek tanúságtételei. (Itt megemlíteném Szeréna testvért, aki sokat mesélt a börtön éveiről, 6 év politikai fogság, és 4 év kényszerlakhelyre kitelepítve a Bărăganba.) Nagy lelkesedés és elszántság volt bennem. Semmi nem számít, a szenvedés sem Istenért. Ezenkívül több rendben álmomban kaptam megerősítést, bátorítást: …megmenekülsz, „mint a madár a vadász hálójából”. (Zsolt 124.7)

A társaság alakulásának 90. évfordulóján a Házsongárdi temetőben

A társaság alapítójának, Slachta Margitnak, melyek azok a jellemvonásai, amelyeket a legvonzóbbnak tartott és tart?

Margit testvérre föl lehet nézni, követni lehet, akinek egyénisége csupa ellentmondás, de harmóniában lévő ellentmondás, teljesen nyitott ember, aki belül teljesen zárt, nincs magán énje, ugyanakkor jóindulatú és nyitott kifelé, sőt segítőkész, erősen vezetett, mégis nagyon erősen vezető karakter. Magas rendű öntudata és küldetéstudata van. Nőiessége és férfiassága egy egészen egyedülálló kuriózum, a legnagyobb nő és a legkeményebb férfi együtt.

Ki a kedvenc szentje, kedvenc szentjei?

Első szentem a Boldogságos Szűz Anya, alázatáért, Istennek szenteltségéért, a Szentlélek Jegyeseként, akit sokszor segítségül hívok bajaimban. Ő az Egyház anyja, és az én Anyám is. Második kedvenc szentem Boldog Salkaházi Sára testvér, aki „azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldözése következne be” (idézet életfelajánlásából) 1943 őszén – teljes titoktartással – a központi és kerületi elöljáró jelenlétében a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában életét felajánlotta Istennek. A felajánlást Isten elfogadta, és 1944. december 27-én a nyilasok (fasiszta hatalom fegyveresei) néhány zsidó védencével együtt letartoztatták és még aznap este a jeges Dunába lőtték. Sára testvér azok közé tartozik, akikről Jézus azt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért!”(Jn 15,13)  A háború után kiderült, hogy a Társaságból senki sem hiányzik, csak Sára testvér veszett oda. Kivégzése hogyanját egy szemtanú vallotta be egy bírósági tárgyaláson. Slachta Margit testvér is kedvencem, de őt még nem avatták szentté. Motivációim a Világnézeti Credo-jából kidomborodik.

Négy év után „szakított” a tanüggyel a lelkiismeretével összeegyeztethetetlen ateista nevelés miatt. A gyulafehérvári püspökségre került, ahol évtizedeken át dolgozott. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, illetve Márton Áron és Jakab Antal püspök urak alakjára?

Számomra a gyulafehérvári időszak kegyelmi időnek számít. 1976-1990 között lelki vezetőmet kivéve senki nem tudta, hogy én szociális testvér vagyok, még a püspök úr sem. Akik a püspökségre jöttek, volt alkalmam sokakkal jó cselekedetet gyakorolni akár egy meghallgatással, problémáik megoldásával vagy ügyeik készséges és gyors intézésével.

Márton Áron püspök úrral sokszor találkoztam, időnként az irodánkba is bejött. A tekintete olyan volt, mint aki a lelked mélyéig lát… Fontos ügyekre nem adott azonnal választ, előbb átimádkozta és utána döntött. Beosztottjai között voltak, akik a püspök urat félretájékoztatták. Ezért néha megéreztette a neheztelését, de amikor kiderült az igazság, volt bátorsága visszatérni az ügyre és mondta… X.Y-nak: becsüllek! Ez az egy szó többet ért a beosztottjának bármilyen kitüntetésnél. Jakab Antal püspök úrról is csak jót tudok mondani. Tudott humoros lenni. Szerette a pontosságot és a rendet. Jó gazdasági érzékkel rendelkezett. A civil alkalmazottakhoz is olyan volt, mint egy jó atya.

Kurtapatakon…

Hogyan élte meg most ezt az elzárt időszakot, a vesztegzár hónapjait, Mária testvér?

Számomra az elzártság nem volt nehéz, állandóan volt valami feladatom, ki tudtam tölteni a napot, egyáltalán nem unatkoztam és terhemre sem volt a „szabadság”. Ki tudtam menni az udvarra, kertbe a virágokkal foglalkozni. Több időt kaptunk, hogy Isten szívünkhöz szólhasson és még jobban átadjuk magunkat Istennek,volt időnk  együtt érezni a bajba jutottakkal, imádkozni értük és az elhunytakért.

Ha a matematikával hozzuk párhuzamba a lelki életet, melyek azok a műveletek, amelyek a legfontosabbak?

A matematika megtanított minket síkba, térbe és a végtelenbe nézni… Ugyanígy, a lelki élet útja elvezet bennünket a végtelen Isten ölelésébe, szeretetébe, országába, az örök életbe, örök boldogságba.