Ha mégis most kell…

Így éltük meg a karantént

0
344
Fotó: Bereczki Silvia sa

Hogyan éltem meg ezt az időszakot? Pontosabban: hogyan élem meg? – Hisz még messze nincs vége…

Hm… Jó kérdés – azaz jó bonyolult. Azt hiszem, egy-két vagy netán tíz év múlva, de egészen biztosan majd életem végén kicsit pontosabban tudnék válaszolni. Mert a tapasztalatoknak időre van szükségük, hogy beépüljenek és mint a földben elhaló, de majd szárba szökkenő mag, termést hozzanak. Hogy jót vagy rosszat vagy miként vegyeset, azt majd meglátjuk.

Ha mégis már most kell válaszolnom – márpedig erre a szólt a felkérés, akkor elsőre egy furcsa kép ugrik be: a hullámvasúté. Igen, úgy érzem, érzelmi hullámvasút ez az időszak. Lent és aztán hirtelen fent, majd zsupsz: mélyebben, mint gondoltam volna… és aztán jöhet a kanyar, az új emelkedés és… és még nincs vége… Olykor meg egy pillanatnyi szünet: fent, ahol elém tárul a horizont, vagy a mélyben, ahol kissé sötét van. Egy biztos: nyugis, unalmas, rutinszerű kocsikázás nem igazán van benne – hacsak nem a külső szemlélő „megtévedésében”. De ezekről talán imaidő végi megosztásban, vagy egy csésze tea-kávé, netán egy pohár bor mellett beszélgetek inkább…

Persze vannak megosztható tények is – mindenfélék… De hadd figyeljünk most inkább csak az életet adókra. Szakmailag öröm volt tapasztalnom, hogy a krízisben nemcsak hogy volt remélt esély, de úgy érzem, ez már meg is mutatkozott. Jólesett érezni a megpendült kreativitást, a mindenkinek és egymásnak is segíteni akarást és a szabályszerű újságíráson túl a műfaji, hangvétel- és hangulatbeli sokszínűség jellemezte közös mozdulást, azt, ahogyan sok olvasónkból alkotó lett a Romkaton. És remélem, ennek sincs vége…

Személyes életemből most csak azt emelem ki, hogy igazi felszabadulást jelentett bizonyos most bevezetett, magam adta szabályok „szigorú” betartása. Olyanoké, mint: nincs munka a reggeli imaidő előtt és a vacsora után; ha csak egyedül magamnak is, majdnem naponta főzök; a lelki olvasmány nem opcionális, a kapcsolatok ápolása éppoly fontos, mint a legsürgősebb feladat…

Közösségileg pedig – hiszen a szerzetesi élet, mint a kereszténység egésze, a közösségről is szól – a helyzet kényszere megtanított arra, hogy olykor a (fizikai) eltávolodás és távolságtartás a szeretet megnyilvánulási formája lehet – most védve azt, aki egészségi állapota miatt veszélyeztetett, de talán ez néha máskor is, más okból is fontossá válhat egy időre. Ez nem jelenthet emberi, lelki eltávolodást, hanem sokkal inkább a szálak leleményes erősítését…

Megjelent a Vasárnap hetilap 2020. május 24-i számában.