Ferenc pápa Urbi et Orbi homíliája: Ne féljünk, Jézus velünk van a bárkában

1
636
Ferenc pápa Urbi et Orbi áldást ad

Teljes búcsúval járó áldást adott Ferenc pápa a városra és a földkerekségre a világjárvány megszűnéséért a március 27-én pénteken este hat órakor kezdődött rendkívüli Urbi et Orbi szertartás keretében. A Szent Péter-bazilika előterében tartott liturgikus szertartás során a szentatya beszédet is mondott, amelyet az alábbiakban olvashatnak.

A Vatikánra is kötelező korlátozó intézkedések miatt Ferenc pápa sine populo, vagyis Isten népe jelenléte nélkül végezte a szertartást, csupán a legszűkebb asszisztencia vett részt az imádságon. Az eseményre kihelyezték a Salus Populi Romani, a Római Nép Üdvössége kegyképet és a San Marcello-templom csodatévő Krisztus kegyszobrát.

Az imádság elején felolvasták Márk evangéliumából a vihar lecsendesítése szakaszt. Ezt követően hangzott el a pápa homíliája, majd a kegykép és a kegyszobor előtt csendes imádságot tartott. Szentségimádásra kihelyezték az Oltáriszentséget, ami jelenlétében Ferenc pápa imát mondott, majd végül Urbi et Orbi áldást adott.

Ferenc pápa Urbi et Orbi áldása

A szentatya teljes búcsúval járó áldást adott. Forrás: Vatican Media

Publicată de RomKat.ro és Vasárnap hetilap pe Sâmbătă, 28 martie 2020

Ferenc pápa homíliája

„Aznap alkonyatkor” (Mk 4,35). Így kezdődik az evangéliumi szakasz, amelyet az imént hallottunk. Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el, amely minden dolgot megbénít jártában: érezni lehet a levegőben, észre lehet venni a gesztusokban, elárulják a tekintetek. Rémültté és elveszetté váltunk. Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar. Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: „Elveszünk” (v. 38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis közösen.

Könnyen magunkra ismerhetünk ebben az elbeszélésben. Sokkal nehezebb azonban megértenünk Jézus magatartását. Miközben a tanítványok természetesen izgatottak és reményvesztettek, Ő a tatnál van, a bárkának azon a részén, amely először süllyed el. És mit csinál? A háborgás ellenére békésen alszik, bízva az Atyában – ez az egyetlen alkalom, amikor azt látjuk az evangéliumban, hogy Jézus alszik. Amikor aztán felébresztik, majd lecsillapítja a szelet és a vizeket, odafordul a tanítványokhoz, és megrovóan így szól hozzájuk: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (v. 40).

Próbáljuk megérteni! Miben is rejlik a tanítványok hitének a hiánya, amely szemben áll Jézus bizalmával? Ők továbbra is hittek benne, hiszen őt hívták segítségül. De figyeljük meg, hogyan szólítják meg őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (v. 38). Ez egyáltalán nem érdekel téged: úgy gondolják, hogy Jézus közönyös velük szemben, nem törődik velük. Közöttünk, családjainkban az egyik legfájdalmasabb dolog az, amikor ezt mondják: „Nem törődsz velem?”. Olyan mondat ez, amely megsebez és elszabadítja a szív viharait. Jézust is megrázza. Hiszen senki sem törődik jobban velünk, mint ő. És valóban: ahogy megszólítják, rögtön megmenti reményvesztett tanítványait.

A vihar leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzeteinket, amelyek segítségével meghatároztuk életünk forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja, hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel „be akartuk csomagolni” és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag „üdvös” szokások révén érzéstelenítettük magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal.

A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, amelyekkel álcáztuk az egónkat, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az az (áldott) közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Uram, a te Igéd a mai estén szíven üt és miránk vonatkozik, mindannyiunkra. Ebben a mi világunkban, amelyet Te nálunknál is jobban szeretsz, a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban. Most, amikor háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk: „Kelj fel, Urunk!”.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”, „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak.  Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életünket olyan — legtöbbször elfeledett — közös személyek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg az újságok és magazinok címlapjain, sem a legújabb showműsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában. A szenvedéssel szemközt mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; ugyanakkor felfedezzük és megtapasztaljuk Jézus főpapi imáját: „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újragondolva a szokásaikat, felemelve a tekinteteiket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára. Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk: rászorulunk az üdvösségre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a csillagokra. Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába! Bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő legyőzi azokat! Akárcsak a tanítványok, mi is meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ez ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Elhozza a csendes időt a viharainkba, mivel ha Isten velünk, az élet nem hal meg sohasem.

Az Úr megszólít minket, és viharunk idején arra hív meg, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved. Az Úr felkel, hogy felébressze és új élettel töltse meg húsvéti hitünket. Van horgonyunk is: a keresztje által megmenekültünk. Van kormánykerekünk: a keresztje szabadulást hozott nekünk. Van reménységünk: keresztje által meggyógyultunk, Ő magához ölelt minket, hogy semmi és senki ne szakíthasson el bennünket az Ő megváltó szeretetétől. Az elkülönítésben, amikor mindannyian szenvedünk szeretteink és a velük való találkozásaink hiányától, megtapasztaljuk rengeteg dolognak a hiányát. De újra meghallhatjuk a minket megmentő üzenetet: Ő feltámadt és közöttünk él! Az Úr a keresztjéről meghív minket arra, hogy újra ráleljünk az életre, amely miránk vár, fordítsuk tekintetünket azok felé, akik szólongatnak bennünket, erősítsük meg, ismerjük fel és mozdítsuk elő a kegyelmet, amely bennünk lakozik. Ne oltsuk ki a pislákoló mécseslángot (vö. Iz 42,3), amely soha nem betegszik meg, hanem hagyjuk újraéledni a reményt.

A kereszt átölelése azt jelenti, hogy bátorságra lelünk mindannak az átöleléséhez, ami jelen korunkban idegenkedést kelt bennünk, és legalább egy pillanatra hátrahagyjuk a mindenhatóság és a birtoklás zaklatott vágyát, hogy ily módon teret nyissunk azon kreativitás előtt, amelyet csakis a Szentlélek tud felszítani. Azt jelenti, hogy megleljük a bátorságot olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését. Keresztje által megmenekültünk, hogy befogadjuk a reményt, és engedjük, hogy ez a kereszt megerősítsen és fenntartson minket az összes lehetséges úton-módon. Ez segít majd abban, hogy képesek legyünk megőrizni önmagunkat és másokat is. Ha átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Kedves testvéreim, erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni, a Szűzanya közbenjárását kérve, aki a nép üdve, a tengernek csillaga a vihar idején. Ezek a kolonnádok (oszlopcsarnok – szerk. megj.) átölelik Rómát és az egész világot. Innen szálljon le rátok vigasztaló ölelésként Isten áldása. Urunk, áldd meg a világot, adj egészséget a testnek, vigasztalást a szívnek! Azt kéred tőlünk, hogy ne féljünk. Ám hitünk gyönge, mi pedig félelemmel teltek vagyunk. Te, Urunk, ne hagyj magunkra minket a vihar tombolása idején. Ismételd el újra: „Ne féljetek!” (Mt 28,5). Mi pedig Péterrel együtt „minden gondunkkal hozzád fordulunk, mert neked gondod van ránk” (vö. 1 Pt 5,7).

A homíliát fordította Török Csaba

Forrás: Vatican News

1 HOZZÁSZÓLÁS