Egyén és intézmény játszmája

7
2446
Egyedül a rendszerrel szemben.

Meghalt egy barátom. Protestáns lelkész volt, érzékeny, művészetközeli, az ökumenére nyitott lélek. Nem győzte a harcot és kilépett az élet kapuján. A megrázó esemény magánéleti szomorúság lenne, ha a történések mögött nem húzódna néhány olyan jelenség, ami túlmutat egy egyén tragédiáján.

Ismerősöm annak rendje és módja szerint egy magasztos hivatást választott, isteni hívást érezve, az emberek szolgálatára állt. Tehetsége, képességei, Istentől kapott talentumai alapján, legjobb tudása szerint tette a dolgát. Mint sokan a tehetséges és elhívott, kiválasztott emberek közül, ő is hordozott egy adagot az átlagtól eltérő emberek bizonyos fokú kényelmetlenségéből. Nem tisztem megítélni a helyzetet, nem ismerem a részleteket. Tény, hogy nem kapott neki való feladatot, a szélre állították. Őt a félretoltság, a fölöslegesség érzése felőrölte.

Innen a történetem már nem egy emberről szól, hanem egyén és rendszer, ember és intézmény, Istentől kapott talentumok és emberi szempontok szembekerüléséről. E jelenség sokféle „kiszerelésével” találkoztam. Büszkén merem állítani, katolikus papok közt is vannak – sok ismerős között – barátaim.  Bár a (túl) sokat hangoztatott mondás szerint „papot csak pap érthet meg igazán”, a magam (női) empátiás adottságaival elég sokat meg- és átérzek nehéz helyzeteikből. Meg merem kockáztatni, hogy ebben a körben is találkoztam az ember és intézmény olykori sajnálatos szembekerülésével.

Ember és intézmény szembekerülése nem egyházi közegben is előfordul. Vallási keretek közt azért visszás, azért szembeötlő, égbekiáltó, mert mi számolunk Istennel. Istenre hivatkozunk.

A kapott hivatást adott keretben kell megélni, ennek elbírálója az illető intézmény mindenkori vezetője. A nehezen ellenőrizhető misztikus szempont mellett azonban mindig van egy nagyon is kézzel fogható, emberi megközelítés. Amikor egy, a sorból bármilyen szempontból egy hajszálnyit is kilógó szolgálattevőt elbírál intézményvezető, másik szolgálattevő, hívő, valójában mennyire hagyja érvényesülni azokat a misztikus szempontokat, amelyekre hivatkozni szoktunk, vagy mennyire az intézmény arculatának „ráncfelvarrása” a döntő szempont?

Az ember, az egyén a struktúránál sokszorosan fontosabb, nagyobb körültekintéssel kell óvni őt. Akkor is, ha tyúkszemekre lép, kényelmetlensége általában az ő szenvedése mélységéből fakad. Ezt pedig sosem szabad egy kézlegyintéssel, az átlagra célzással elintézni. Egyénre, mégpedig az ő egyéniségére kell szabni a megoldást, a neki alkalmas feladatokat kell rábízni. Se túlterhelni, se alulbecsülni.

Nem tévesztendő össze az intézmény arculatának védelme a közösség óvásával. A közösség megszenvedi, ha valójában csak hivatkozási alap, kibúvó.

Van olyan is, hogy az intézmény érdekeire hivatkozva valakire egy megoldatlan helyzet minden nehézségét ráruházzák – az intézményi koncepciótlanságot leplezendő –, majd úgy tolják félre, fiókba, alsó polcra, mint ahogy sakkfigurákat tologatnak a táblán. Mintha nem élő emberekből álló közösségek, nem érző lélekkel bíró egyének sorsa forogna kockán. A szükséghelyzetben előrángatott báb visszakerül a sarokba. A szolgálattevő valójában az ellenfél golyója elé állított kiskatona, akit szabad feláldozni, akinek feláldozásáról, az áldozat vállalásáról nem ő, hanem az intézmény dönt. Sőt, a rendszer igyekszik is jó időben arra szocializálni, hogy akár arra is készen legyen. A hivatás végső kihívása az, hogy akár fát is vághatnak a hátán. A tévedés csak az, hogy a készenlét Isten szolgálatára, nem a rendszer és annak esetleges profitőrei kiszolgálására vonatkozik! Márpedig nincs az a teológiai érv, ami „szenteltvízzel nyakon önthetné”, legitimálhatná az ilyen eljárásmódot. Egyszerűen mert Isten, a mi Istenünk nem ezt kéri, az ő hívása nem erre szól. A pusztán a rendszerüket, hatalmukat, intézményi pozíciójukat féltők Istenre hivatkozását éppenhogy nem helyesli, és nem szolgál érveket hozzá. Gondoljuk csak tovább: amikor a jól „kiképzett” „közkatona”, „fafigura” az ilyen „szabályok” alapján lejátszott sakkjátszma után érzelmileg és értelmileg teljesen elfárad, netán kiborul, még ki is nevetik, gyengének titulálják, kigúnyolják, nem elég „férfias”, mondják – és magára hagyják. Vagy túléli, mert „ami nem öl meg, megerősít” alapon majd ő is fakír, érzéketlen, másokat hasonlóan gyötrő sakkfigura lesz, a rendszer immár problémamentes katonája. Vagy belepusztul, egyszerre és egyből, végleg, netán apránként adagolt önpusztító szerekkel enyhíteni, leplezni próbálva a szenvedést. Egyre mélyebbre süllyed, ebből egyre kevesebbet mutat – éppen eredeti hivatására használhatatlan, mert érzéketlen embergyűlölő válik belőle.

Nagyon világi, nagyon érzékeny, „asszonyi” szempont, ha úgy vélem, ha kijelentem, ez az eljárásmód, bármely hivatkozási közegbe helyeznénk is, egészen egyszerűen – embertelen, Isten ellen való?!

7 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. Volt egykoron egy olyan bejegyzett egyesület, amelynek a neve Üldözött Papok Egyesülete volt, s ez az üldözés nem a diktatúrának szólt, hanem a Jelennek. Három lelkész alapította, három nehéz ember, akik közül kettőt személyes ismerek, útjukat, harcaikat újságíróként követtem. Mindkettőjüket börtönbe akarta juttatni a szakmája, egyiküket sikerült is, a másik – 5 gyerekkel – valahogy megúszta. Nem titok, hogy Tépett palástok címmel sorozatot akartam indítani, az első részt Aradon, Tóthpál Bélánál meg is ejtettem, a megszerkesztett anyagot bemutattam a kolozsvári érintettnek, hogy mondja ő is el a véleményét, hiszen a tévénézőben akkor alakul ki kép, ha MINDKÉT fél álláspontját ismeri. Mindkét fél látta a teljes filmezett anyagot, de egyikük sem értett egyet magával a szerkesztett anyaggal, azt kérve, ezt meg azt vágjam ki a „másik” szövegéből. Mindkét fél részéről alapos információkat (könyvbe szerkesztett váddokumentunokat, leveleket, kimutatásokat) szereztem be. A sorozat meg sem indult, és feladtam. Ott van az első rész (Tóthpál Béla) valahol a szerkesztőségben, egy elfelejtett mappában. Természetesen szégyellem, hogy nem mertem végül nekifutni. Talán embereket menthettem volna meg a meghurcoltatástól, új ügyek kerültek volna elő, talán életek is múlhattak gyávaságomon. Most is hallgatok. Azzal mentem magam, hogy van fölöttem bíró és ha a katakombákat kibírtuk, akkor nem Türlórikon akadunk fel. Egyes emberek közénk küldetnek, mások elvitetnek. Ezen legfeljebb tűnődhetünk, miért ez jött és a másik ment el – esetenként nagyon nagyon messze. És azon is, hogy az egyén (az ember: a pap), hogyan azonosítja magát a közösséggel, hogyan próbálja ennek sorsát magára vállalni, sok esetben indokolatlanul, hogy nem mondjam azt, hogy kéretlenül. Utaltál arra, hogy e témakörben nem ritkán találkozunk nehéz emberekkel. Itt lehetne továbblépni: ki dönti el, hogy a pap és a közösség sorsa össze kell forrjon? Ki dönti el, hogy mekkora energiát kell befektessen egy lelkész a munkájába? Ki dönti el – ki meri eldönteni – hogy hol kezdődik a szolgálat és hol a pótcselekvés? Márta, körülöttünk egyre gyakoribbak az öngyilkosságok, őrületek. Ezt nem a papok, lelkészek követik el, hanem a bennük levő ember, akiből önkényesen szuperembert faragtunk (szenteltünk) előre űzve őket egy zászlóval, hadd menjenek csak jó elől. És elesnek majd. Kisebb, banálisabb okok miatt, vagy nagyobb, valóban közösségek sorsát érintő gondok miatt. Ez utóbbi azonban – ritka. Az utolsó Márton Áron volt.

  2. Egy valós esemény indított írásra. Engem rég foglalkoztató téma ez. Sorolhatnék neveket, a mi közvetlen köreinkből, akik valóban belehaltak különböző módokon abba, hogy valahol valamikor valami megroppant bennük, és nem volt emberük. De nagyon tudatosan nem nevek, egyes esetek, hanem a jelenség az én témám. A rendszer nem kínál rendszerszerűen rájuk szabott segítséget. Mert az egyénre, az ő érzéketlenségére vagy érzékenységére kellene a segítséget szabni. Egy másik probléma pedig, hogy a szolgálatokat jó úgy kiosztani, hogy valóban az emberre szabottak legyenek, ne csak egy üresedés esetén egy „lyukat” betöltendő dobáljunk embereket. (A helyi közösségről egy szó sem esett, pedig az egy teljesen külön gondolatfutamot megérne.) Bizony személyiségromboló, ha pl. „a kabát túl nagy”. Hogy ki hogyan gondolja tovább a felvetett témát, hogy egyáltalán személyeskedésen túl tovább tudja s meri-e gondolni, arra egy írás nem garancia. Ha érdemi gondolkodás indul s emberszabású megoldások, nyílt beszéd születik, akkor a média betöltötte hivatását.

  3. Köszönöm válaszod, én teljesen azonosulni tudok írásodban és válaszodban kifejtett véleményeddel. Azt én is szeretném, ha már a végén nem is, de legalább a „kezdetkor” az érdemi gondolkodás ezen a téren is elindulna.
    Tudod engem csak a Csaba hozzászólása zavar egy kissé, mert olyan déjá vú érzésem lett.
    Szeretettvel