Legyek önmagam, az, akit Isten megálmodott egykor… (1.)

1
2037
• Fotó: Gyulafehérvári Caritas

Ha valami szép van kialakulóban az egyházban, akkor ott a Gonosz is fokozottabban működik – idézi XVI. Benedek pápát Urbán Erik, az erdélyi ferences rendtartomány provinciálisa. A  pápalátogatás nehéz és szép időszakáról, hivatásáról és jövőbeli terveiről kérdeztük az új elöljárót folytatásos interjúnkban.

Mozgalmas hónapok állnak mögötted, fizikailag és lelkileg is megterhelő időszakot tudhatsz maga mögött. Mi volt a legnehezebb a pápalátogatás előkészítésében? Mibe „kapaszkodtál”, a legnehezebb perceken, napokon mi segített át?

Január 11-én, miután megtörtént a szentatya romániai látogatásának a bejelentése, öröm és hála érzése töltött el, elsősorban azért, hogy Ferenc pápa apostoli útjának egyik állomása Csíksomlyó lesz, ahol éppen ferences szerzetesként szolgálok. Ugyanakkor éreztem a látogatás súlyát is, ha lehet így fogalmazni, egészen a kezdetektől. Érsek atya többek között a liturgia megszervezésével bízott meg, természetesen nem egyedül kellett végeznem, hanem sikerült kiváló munkatársakat magam mellé választanom, és ez mindenképp könnyebbséget jelentett számomra. De a csíksomlyói közösségre, a rendtartomány vezetőségére ránehezedett a súlya annak a döntésnek is, hogy a csíksomlyói pünkösdszombati fogadalmi nagybúcsút mikor és milyen formában tartsuk meg – két olyan eseményről van szó, amely meghatározta az idei évet a csíksomlyói kegyhelyen egy hét különbséggel. Utólag bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk, amikor kihirdettük, hogy a szentatya látogatását előtérbe helyezve, lelkileg és fizikailag készülünk rá, de a fogadalmi búcsút, amit az ősök, mint értékes hagyatékot hagytak ránk, nem hagyhatjuk, meg kell tartanunk. Mindkét eseményen a hívek helytálltak, bebizonyították és megmutatták hűségüket az egyházhoz és az élő Szent Péterhez, és kifejezték szeretetüket a csíksomlyói kegyhely iránt, egyszóval „állták a sarat”.

És hogy melyek voltak a nehézségek? Számtalan egyeztetés zajlott, a liturgiát illetően is – a liturgikus szövegek kiválasztása, az énekrend, a liturgia nyelvének meghatározása, a szentmise helyszínének liturgikus kialakítása, az immár legendássá vált és sokatmondó pápai miseruha elkészítése, egyszóval számtalan beszélgetés, gyűlés határozta meg a napjainkat, heteinket. Ahogy közeledett a látogatás, úgy tornyosultak a megoldandó feladatok, gondok, egyeztetések… – és bizony érződött a nyomás a szervezőbizottságon is. De tudtam, hogy a szentatya látogatását Csíksomlyón Isten nagyobb dicsőségére kell megszervezni, és így az erőt is megkaptuk hozzá. Sokszor eszembe jutott XVI. Benedek gondolata is, aki egy interjúban arról beszélt, hogy ha valami szép van kialakulóban az egyházban, akkor ott a Gonosz is fokozottabban működik. Tapasztaltuk is számtalan alkalommal, hogy a szervezési munka akadályokba ütközött; amikor már felszállni látszott a köd, akkor hirtelen újra beborult, de amikor Ferenc pápa megjelent a hívek sokasága között, a köd eloszlott, sőt még a nap is kisütött. Úgy gondolom, az időjárás alakulása egyben a szervezők lelkiállapotát is kifejezte.

Hogy látod a mai Erdélyben, Romániában, Közép-Kelet-Európában és a világban a ferences életformát? Te magad hogyan élted meg Ferenc pápa névválasztását? És milyen volt élőben találkozni, szót váltani vele?

A ferences lelkiség, amely több mint nyolcszáz éves múltra tekint vissza és az egész világon elterjedt az idők folyamán, tekintettel arra, hogy mind az öt kontinensen „szaladgálnak” ferencesek, Erdélyben is szép múltra tekint vissza, hiszen az első ferences kolostorokat több mint hétszáz évvel ezelőtt alapították. Amikor a ferences lelkiségről, ferencesek jelenlétéről beszélünk Erdélyben, meg kell állnunk 1951. augusztus 20-nál, amikor is állami rendeletre feloszlatták a ferences rendet, mégpedig kényszerlakhelyre vitték a „barátokat”, a máriaradnai kolostorunkba, azzal a szándékkal, hogy a testvéreket kiéheztetik, és ők önszántukból távoznak… Az állam terve nem sikerült. A nép a barátait nem hagyta magukra a kényszerlakhelyen, gondoskodtak élelemről. E tevékenységükért az örök boldogság legyen jutalmuk, és emlékük legyen örökké áldott.

Amikor újraindult a rend, 1990 után, bár már a testvérek idősek voltak, a legfiatalabbak is közel hetvenévesek, a rendtartomány fiatal testvérekkel gazdagodott, sikerült megújulniuk. Mára, ha nem is lett több a rendtartomány testvéreinek száma, mint az újrainduláskor volt, sikerült megújulnunk és megfiatalodnunk, hiszen provinciánk átlagéletkora 49 év.

Ami szentatyánk névválasztását illeti, természetesen némi büszkeséggel tölt el bennünket, ferenceseket, hogy rendalapítónk, Assisi Szent Ferenc nevét vette fel jezsuita szerzetesként, amelyet meg is magyarázott megválasztása után. Az első benyomásom a szentatyáról, amikor megválasztása után megjelent a Szent Péter-bazilika erkélyén, az volt, hogy egy egyszerű és alázatos szentatyánk van, aki leginkább a tetteivel és a gesztusaival fog tanítani bennünket. Kétszer fogtam kezet vele: első alkalommal egy kongresszus alkalmával Rómában, másodszor pedig a csíksomlyói látogatáson. Legutóbb megköszöntem neki tartományfőnökként személyesen is, hogy felkereste csíksomlyói kegyhelyünket, hogy szentmisét mutatott be, amelynek keretében örök emlékül aranyrózsát nyújtott át a csíksomlyói Segítő Szűznek hálája és elismerése jeleként. Ugyanakkor kértem, hogy imádkozzon az erdélyi ferences rendtartományban élő és szolgáló testvérekért. Ezt meg is ígérte, és ugyanezt kérte tőlünk ő is. Majd elmosolyodott, és hozzátette, hogy imádkozzak én személyesen is érte, és ő énértem imádkozik…

Az előkészületet „csak tetézte” a káptalan, amelynek döntése alapján a rendtartomány elöljárója lettél. Mielőtt azt kérdeznénk, mit jelentett ez a döntés számodra, kíváncsiak vagyunk, egyáltalán hogy és miért lettél ferences pap.

Amikor eldöntöttem, hogy ferences szerzetes leszek, nem akartam semmi mást, csak Szeráfi Atyánk lelkiségét élve az Urat szolgálni. Szatmár megyében születtem, Krasznabélteken, így nem igazán volt alkalmam ferences szerzetesekkel találkozni, hiszen abban az időben nem voltak jelen az egyházmegyében. Egyetlen ferences szerzetest láttam ministránsként, akit a plébános így mutatott be: „Íme, itt van Szent Antal élőben!”

Azt szoktuk mondani, és ez az én életemben is így volt, hogy maga a rendalapító hív meg. Az én esetemben ez úgy történt, hogy az érettségi előtti hónapokban kezembe került egy Szent Ferenc-életrajz, ami elvarázsolta a szívemet… A könyvet egy ültömben elolvasva nem akartam mást, csak ferences lenni, egy olyan életformát élni, amelyet Szent Ferenc élt. Majd egy szentségimádás alkalmával megbizonyosodtam arról, hogy valóban így kell legyen. A szentségimádás végére mély lelki béke töltött el, s boldog voltam, ragyogtam az örömtől, hogy megtaláltam a helyem a nagyvilágban. A szentségimádásról hazatérőben a társaim meg is kérdezték, mi történt velem, mert ragyogtam, és szemmel láthatóan boldog voltam. Csak annyit mondtam, hogy tudom, mit szeretnék tenni érettségi után, és a döntésem mellet ki is fogok állani. Mindez 2000 tavaszán történt.

• Fotók: Guia Hugó ofm

Hol tanultál, kik voltak a meghatározó személyek számodra (akár ferencesek) ezekben az időkben?

Mielőtt rátérnék a rendi képzésem rövid elmesélésére, néhány személyt mindenképp meg szeretnék említeni. Egykori plébánosaim mindegyikétől tanultam erényt és magatartást, illetve az akkori iskolalelkésztől, aki a Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban lelkileg kísért és példát mutatott. Ebben a formában is köszönöm nekik a támogatást, példát, amelyet mutattak, és az imákat, amelyeket értem elmondtak.

Rendi képzésem Csíksomlyón kezdődött, ott volt a jelöltház, ott kezdtem a jelöltséget. Nagyon gazdag év volt számomra, hiszen ott találkoztam igazán a megélt ferences lelkiséggel – az akkori közösségből minden egyes testvérre emlékszem, és ma is kedves emlékeim között őrzöm a velük való találkozásaimat, amelyeket gyakran fel-fel idézek, és e gazdagságból juttatok másoknak is. Az újoncévemet Magyarországon, Szécsényben töltöttem, ez volt az az év, amikor kifejezetten a szerzetesi életre készültünk, majd az év elmúltával a máriaradnai kegyhelyünkön tettem le első fogadalmamat 2002-ben. Ezt követően kezdtem meg teológiai tanulmányaimat Szegeden, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán végeztem el a teológia első két évét, amelyet a Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán folytattam. Időközben, 2006-ban a csíksomlyói kegyhelyen tettem örökfogadalmat, ahol 2008-ban Jakubinyi György pappá szentelt.

Első szolgálati helyem a szatmári egyházmegyében volt, a kaplonyi kolostorunkban szolgáltam három évet, majd 2011-től a csíksomlyói kegyhelyre templomigazgatói kinevezést kaptam. Útközben mindig voltak olyan személyek, akik lendületet adtak hivatásom megélésében, és nagy hatással voltak rám, és ezek között nemcsak egyházi személyek vannak, hanem szép számmal olyan laikus emberek is, akikkel barátságba kerültem, akiktől sokat tanulhattam, de mindig szem előtt tartom, hogy úgy kell szeretnem és szolgálnom Istent, illetve hivatásomat, mint Urbán Erik, vagyis legyek önmagam, az, akit Isten megálmodott egykor.

Kérdezett: Bodó Márta és Serbán Mária

Az interjú a Vasárnap augusztus 18-i számában jelent meg, következő része az augusztus 25-i lapszámban lesz olvasható.