Ott lehetek a pápai repülőn

1
2639
• Fotó: Vatican News Agency/facebook

Micaci Cristian a nagyváradi egyházmegye pasztorális munkatársa, szívügye a katolikus média missziója. Komolyan hisz abban, ahogyan a Gondviselés vezette és vezeti életét. Az elmúlt hetekben egy igazán különleges ajándékban részesült: Rómából indulva végig kísérheti Ferenc pápát romániai apostoli látogatásának állomásain.

Melyek a gyermekkorod legmeghatározóbb élményei, emlékei?

Szüleimen kívül volt még néhány ember, aki meghatározta gyermekkoromat, és akikre mindig szeretettel gondolok vissza. Szívesen emlékszem az utcánkban zajló, többnyire román ajkú gyermekekkel való játszásainkra, a közeli élelmiszerpiacon órákig tartó labdázásokra (mivel csak csütörtökönként volt piac, a hét többi napjaiban szabad volt és rendelkezésünkre állt az óriási terület), a gyermekkor csínjaira, amiről néha gyermekeimnek mesélek. A kettős – vallási és nemzetiségi – kisebbségben való élés hatásait nem igazán éreztem, akkoriban a kommunizmusnak mindenkire kiterjedő elnyomása inkább összefogásra ösztönözte az embereket. Szívesen emlékszem vissza az iskola éveire, és Deák Vilma tanító nénire, aki párhuzamosan két osztályt tanított, az 1–3-at, majd a 2–4-et. Székely származásúként nem lehetett könnyű számára ezt az itt élő maroknyi magyar közösségnek a gyermekeit magyar nyelven tanítani, belénk oltani a kettős mássalhangzók, hosszú magánhangzók helyes kiejtését, kijavítani a szórványban élő magyarok beszédére jellemző, családban elsajátított nyelvtani csúszásokat. Néhány héttel ezelőtt látogattunk Magyarláposra, gyermekkorom helyszínére, és végigsétálva az inkább községméretű, de városnak nyilvánított település utcáin, feleségemnek mutattam az épületeket, ahol hajdani óvodám állt (azóta lebontották), ahol az első osztályt kezdtem, de már máshol fejeztem be (fél év után a régi épületet letarolták), aztán a 2. és 3. osztályok helyét, és így tovább. Magyar osztály lévén mindig ott kaptunk helyet a hatóságoktól, ahova senki más nem akart menni (rendszeresen a hivatalos iskolaépületen kívül, átalakított raktárhelyiségekben, és hasonló). De mi, gyerekek erről mit sem tudtunk, boldogan éltük kora diákéveinket. Az iskola mellett a másik intézmény, amely meghatározta gyermekkoromat, az egyház volt, a templom, az akkori plébánossal, Ferencz Istvánnal. Bátorítására öt-hat éves koromban kezdtem el ministrálni, ami nagy élményt jelentett számomra és akkori társaim számára. A lelkipásztor tudta, hogy egy ilyen kis szórványközösségnek a jövője csak akkor biztosított, ha a gyermekeket és a fiatalokat közel hozza és tartja a templomhoz és a plébániához. Egy mindössze 300 lelket számláló egyházközségben vasárnaponként versengés volt a ministránshelyekért, néha több tucatnyian szorongtunk a kis templom szentélyében a hely szűke miatt. Emlékezetesek számomra a házszentelések, főleg a filiákban. Plébániai tevékenység is volt mindig kicsiknek és nagyoknak: hittan, ifjúsági találkozások, bibliaórák, hegyi túrák, kirándulások, nyári táborok, kóruspróbák stb. A kis közösség több papjelöltet adott az egyháznak ebben az időszakban, kettőt szenteltek pappá, közülük egyik, Gróza Dániel, néhány napja tért vissza az Úrhoz, 52 évesen. Összegezve tehát, a vegyes etnikumú környezetben töltött játék, a kisebbségi nyelven végzett iskola és a templomi-plébániai környezet határozta meg gyermekkoromat.

Hogyan vezetett az utad Magyarláposról Rómáig?

Középiskola után a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára felvételiztem, ugyanis papi hivatást éreztem. Ez egy számomra új világba való belépést jelentette, és a kisvárosi – nem mindig kimagasló szintű – középiskolai tanulmányok után, egy magasabb szintű kihívás elé állított az Úr. A környezet is a tanulásra ösztönzött és mivel nagyon érdekelt a téma – filozófia, egyháztörténelem, teológia különböző ágai – nagy tudásszomj született meg bennem. Négy évig voltam Gyulafehérváron. A tanárok és nevelők javaslatára, 2001-ben Jakubinyi György érsek engem küldött Rómába, hogy a Német–Magyar Kollégiumban éppen megüresedett helyet betöltve, a Pápai Gergely Egyetemen folytassam tanulmányaimat. Meglepetésszerűen ért ez a megtiszteltetés, de a Gondviselésre – amelyet akkor és életem folyamán számos esetben később is megtapasztaltam – hagyatkozva elfogadtam a lehetőséget. Két évig voltam a Collegium Germanicum Hungaricum diákja, ez idő alatt befejeztem a teológiai képzés alapciklusát a Pontificia Universitá Gregorianán, azaz a Pápai Gergely Egyetemen. A római élet ismét egy új fejezetet és kihívást jelentett számomra, minden radikális változással, amivel egy, még az országunk Európai Unióba való belépése előtti időszakában történő külföldre való költözés feltételezett: új környezet, új nyelvek, új emberek, új légkör. Persze az itteni nevelők mindent megtettek, hogy az átmenet és az alkalmazkodás a lehető legzökkenőmentesebb legyen. És még tettek valami nagyon fontosat a jezsuita nevelők, oktatók és lelki vezetők, amiért végtelen hálás vagyok nekik: segítettek megérteni, feldolgozni és elfogadni annak a tudatát, hogy az Urat szolgálni más formában is lehet, nem csak papként, mint ahogyan azt eredetileg szerettem volna. Így hát teológiai tanulmányaim befejeztével, kétéves római tartózkodás után, 2003-ban elhagytam a Várost, bár kicsit szorongva, de nyitott szívvel, nyitott fülekkel és szemekkel keresve azt az utat, amelyet az Úr az ő végtelenül jóságos gondviselése által mutat nekem. A következő állomás az egyesült államokbeli Nebraska állam Omaha városa volt, ahol egy évig szociális problémákkal küszködő gyermekek integrációjával foglalkozó intézményben, az úgynevezett Boys and Girls Townban szereztem tapasztalatot a nevelés terén. Ismét fantasztikus emberek körébe helyezett a Gondviselés.

Mesélj kicsit a Rómában töltött éveidről!

Amerikai tartózkodásom alatt Róma vonzása igen erősen élt bennem, és főleg annak a vágya, hogy az elkezdett és csak részben befejezett tanulmányaimat és képzésemet tovább folytassam. Így hát 2004 októberétől ismét a jezsuiták diákja voltam, a Gergely Egyetem kommunikációs szakjára jelentkeztem, ezúttal laikusként. A tanulás mellett a többi időt a munka töltötte ki. Ebben is a Gondviselés olyan személyeket adott mellém, akik segítettek szert tenni munkalehetőségre, nem is akármilyenre: 2004 késő őszétől idegenvezetőként tevékenykedtem a Vatikánban, az úgynevezett Fabbrica di San Pietro által működtetett Scaviban (ásatások). Az altemplom alatti római korú, Nagy Konstantin császár által az első Szent Péter-bazilika építésének idején elföldelt nekropoliszban vezettem az évek folyamán sok ezer látogatót. A látogatás csúcspontját a jelenlegi Szent Péter-bazilika kupolája és főoltára alatt rejlő Szent Péter-sír és ereklye jelentette. Több volt ez, mint egy foglalkozás, akár apostolkodásnak is nevezhetném, hiszen nap mint nap közel lehettem Szent Péterhez, ahhoz a helyhez, amelyről már gyermekkorom óta énekeltem – sokszor a szavak értelmének megragadása nélkül –: „Hol Szent Péter sírba téve…”. És nem csak ott lehettem, hanem ennek örömét ezernyi látogatóval megoszthattam németül, angolul, olaszul, magyarul és ritkábban román nyelven is. Találkoztam a világ minden tájáról érkező emberekkel: mélyen hívőkkel, túlbuzgókkal, tagadókkal, ateistákkal, kételkedőkkel. Egy dolgot azonban mindegyikben felfedezni véltem: a keresést. Mindannyian keressük az igazságot, keressük azt a biztonságot, amibe kapaszkodni lehet, keressük Istent, még akkor is, ha ezt nem tudjuk így megfogalmazni, vagy egyenesen tagadjuk. 2006-ban kötöttem házasságot Magyarláposon Vincze Biancával, 2009-ben született meg Civitavecchiában kislányunk, a most már tízéves Cristina Sofia (nevének jelentése: keresztény bölcsesség). Mindez idő alatt tovább haladtam a képzésben, 2011-ben szereztem doktorátust a Gergely Egyetemen, a média társadalmi hatásai témát átölelő, Médiaoktatás helyzete Romániában című disszertációval. Nem volt egy könnyű időszak, a világváros diktálta életritmust nehéz volt tartani, de bizonyos válságpillanatok ellenére Isten megadta hozzá az erőt, hogy véghez tudjam vinni, hogy befejezzem azt a képzést, amiért 2001-ben először vezette lépteimet Rómába. 2012-ben költöztem haza családommal, ismét olyan emberek közreműködésének köszönhetően, akiket a Gondviselés helyezett mellém, és akiknek végtelenül hálás vagyok támogatásukért. Sokan kérdezték: miért jöttetek haza? Nem lett-e volna jobb ott maradni? Akkor is és most is azt válaszolom, h ogy mindig élt bennem a visszatérési vágy, soha nem gondoltam végleges kivándorlásra, hanem arra, hogy az ott szerzett tudást és tapasztalatot itthon kamatoztassam.

Böcskei László nagyváradi megyés püspökkel

Nagyváradon mennyire sikerült otthonra találnod? És mit jelent számodra az a szolgálat, amit a nagyváradi egyházmegyében végzel?

A fentiekben már említettem, hogy többször teszek majd utalást a Gondviselésre, és íme, egy újabb ilyen alkalom. Az, hogy Olaszországból való hazaköltözéskor Nagyváradra kerültünk, ismét a Gondviselésnek a műve. Isten csodálatosan vezette lépteimet, készítette előttem az utat, nekem csak figyelnem kellett rá, és hagyni, hogy az ő akarata érvényesüljön, bízva abban, hogy ő számomra a jót akarja. És mindezt Isten a mellettünk és az ő szolgálatában álló embereken keresztül teszi, éppen ezért nagy feladatot is jelent egyben a Gondviselésre való hagyatkozás, olyan értelemben, hogy mi magunk is fel kell ismerjük azt, hogy eszközök vagyunk az Úr kezében, embertársainknak a sorsát általunk is igyekszik jó irányba vezetni már itt a földön, végcélként pedig a mennyei ország felé.

Abban az időben Böcskei László nagyváradi megyés püspök új munkacsapata építésének utolsó szakaszát végezte. Ő munkatársat keresett, én pedig egy olyan munkahelyet, ahol ki tudjam bontakoztatni a képzés ideje alatt elsajátított tudást, tapasztalatot. Hogy ez az egyháznak nyújtott szolgálat által történhet, az külön örömmel töltött el és tölt el mind a mai napig. Hát így találkozott a kettő, és mondhatom, hogy Nagyváradra hazajöttünk, hiszen a világkultúrát felölelő római élmény után egy olyan helyre kerültünk, ahol azért van amivel büszkélkedni: a helyi magyar közösség és az egyház is egy mérhetetlenül nagy értékcsomagnak az örököse. Olyan helyen dolgozom, ahol ezeknek az értékeknek az ismertetésén, megőrzésén és továbbadásán fáradozunk.

Több éve már annak, hogy a Mária Rádióban a szentatya szerdai audienciáját élő adásban fordítod. Melyek voltak a legemlékezetesebb adások? Mit tartasz személyesen a legidőszerűbbnek és legfontosabbnak Ferenc pápa tanításából?

A Mária Rádió munkatársai a pápa magyar hangjának neveznek engem. Örömmel végzem ezt a szolgálatot szerdánként, hiszen egyrészt így számomra is könnyebb napirenden lenni azzal, amit Ferenc pápa az egyháznak ilyen formában tanít, és ő mindig időszerű témákat dolgoz fel. Másrészt egyfajta apostolkodásnak is tartom azt, hogy a Mária Rádió immár jó néhány évvel ezelőtt elkezdte ezt a rendszeres közvetítést, amelyben közreműködöm, hiszen így a hívekhez, hallgatókhoz közelebb kerül a szentatya, ha minden héten „találkozhatnak” vele. Már nem egy távoli, megközelíthetetlen egyházfő, hanem olyan személy, aki hétköznapi nyelven, minden szerdán szól hozzánk, jó napot köszön, kéri a mi imáinkat.

A legemlékezetesebb audienciák nyilván azok voltak, amelyeken személyesen részt vehettem, és több alkalommal a helyszínről fordítottam a pápa üzenetét. Szívesen emlékszem vissza azokra az alkalmakra, amikor ismerős személyek, püspökök vagy erdélyi csoportok vettek részt a pápai audiencián. Mindig kiemelkedőnek számít az, amikor a pápa egy-egy apostoli útjáról visszatérve beszámol a meglátogatott országban szerzett tapasztalatairól. Általában egy bizonyos korszerű témát ragad meg a szentatya, és több héten át tartó katekézissorozatot folytat róla (például Isten irgalmassága, Tízparancsolat, Mi Atyánk ima stb.).

A tanításból egyetlen dolgot szeretnék most kiemelni: a hidak építését. Legutóbbi bulgáriai és Észak-Macedóniában tett apostoli látogatásáról való repülős visszaút alkalmával tartott sajtótájékoztatón, a macedón nemzeti televízió újságírója provokatívan kérdezte a pápától, hogy mi a véleménye az ortodox pátriárkákról, akik nem részesítették a legtestvéribb fogadtatásban. A pápa végtelenül pozitívan beszélt az ortodox egyházak vezetőiről, és egyértelműen kihangsúlyozta, hogy a kis sérelmektől el kell tekinteni, arra kell figyelni, ami közelebb hoz, ami összeköt minket. Kinek nincsenek hibái? – mondta a pápa. Nekem is vannak – folytatta, majd szent embereknek nevezte a keleti egyház pátriárkáit. Ugyanezt az erős jelet adja a muzulmán világ felé való közeledésével is. Egy olyan korszakban, amikor az egyesüléseket követően most az „exit”, leválás, elkülönülés, falak építése vált divatossá, a pápa arra tanít és hív, hogy „járjunk együtt”, és gondolok itt a romániai apostoli látogatás mottójára.

Hogyan készülsz a szentatya romániai apostoli látogatására ebben a kivételes helyzetben? És mit vársz Ferenc pápa látogatásától?

Különleges helyzetből adatik meg ezt a látogatást megélnem, hiszen ott lehetek a pápai repülőn Róma–Bukarest–Róma útvonalon, és a látogatás során is. Az Erdélyi Mária Rádió képviseletében végigkísérhetem a szentatyát több nemzetközi újságíróval különböző állomáshelyein, így Csíksomlyón is. Nyilván ez egy nagy lehetőség, de egyben kihívás is, azt feltételezi, hogy komolyabban utánanézzek annak, hogy egy ilyen pápai út hogyan is zajlik. Többen nyújtanak segítséget ebben, közöttük a Vatican News magyar szerkesztőségének munkatársai.

Mindenképpen arra fogok törekedni, hogy a száraz információkon, az eseményekről való beszámolókon túl az erdélyi magyar katolikus sajtónak, a hallgatóknak és az olvasóknak minél többet át tudjak adni a szentatya látogatásának hangulatából, élményeiből.

Ferenc pápa látogatásától azt várom, hogy rávezessen minket, egyszerű híveket, papokat és egyházi elöljárókat a világegyház távlataiban való gondolkodásra. Az a tény, hogy vállalta a fáradságot mindenkit saját otthonában meglátogatni, segíteni fog minket abban, hogy istengyermekségünket a testvériség jegyében éljük meg, a hidak építésére való összpontosítással.

1 HOZZÁSZÓLÁS