Fókuszban a művészetre/művészettel nevelés

0
866

Az irodalom – kiterjeszthető a művészetre, annak minden ágára – a „nélkülözhetetlen fölösleg” Cs. Gyimesi Éva megfogalmazásában. Azaz olyan „luxuscikk”, ami nélkül a hétköznapokat le lehet élni, mert a létfenntartás elemi szintjén étel s ital szükséges, csakhogy, folytatja az irodalomtudós: vajon embernek érdemes-e művészet, valami plusz és persze spiritualitás nélkül élnie? Nemrég egy színházi előadás kapcsán Homa Ildikó így fogalmazott: „egy Shakespeare-darabra vágytam, valamire, ami felemelje a lelkemet, mert hát ezt tanultan én a művészetről, hogy ez (is) a dolga. Nem mondom, a hideg vizes zuhany is jól jön néha, hogy zsibbadt elménk kutatni kezdjen valami több után”. Egy olyan művészi produktumra utalt, ami (sajnos) nemigen felelt meg egyik feladatának sem: nem vált „nélkülözhetetlen fölösleggé”, katarzissá, nem tudott felemelni, de még kilendíteni sem a hétköznapokból, és a közhelyekbe vagy előítéletekbe beleragadt agyat sem mozdította ki valami nagyobb összefüggés meglátása irányában. „Csak” drága megoldások és eszközök használatával olcsón szórakoztatott. Ez pedig kevés. No de akkor kell-e művészi oktatás, kell-e művészet a felnőttnek, s fel kell erre, és ha igen, hogyan, az iskolást készíteni? Ezt a kérdést vetettük fel a Vasárnap 2018/43. számában, ezt állítottuk fókuszba, miközben nem ígértük, hogy a kérdésnek minden ágát-bogát megoldjuk. De talán néhány ötlet másnak is szöget üt a fejében…

Fotó: Tompa Réka

A fejből a szívbe

A művészeti nevelésnek kétségtelenül értékközvetítő szerepe van, de a személyiségformálást is nagymértékben befolyásolja – ezeknél fogva is kiemelten fontos a gyerekek szép hitéletre nevelésében. A művészetek csak intellektuális befogadása, az „esztétikai verbalizmus” helyett/mellett feltétlenül fontos lenne, ha az érzéki benyomások, szubjektív élmények és alkotások is helyet kapnának a vallásos nevelésben. Az (egyház)művészeti alkotásokkal való élményszerű találkoz(tat)ás, azok megcsodál(tat)ása kitűnően érzékenyít, miközben az értékek őrzésére nevel. Nagyban segítheti ezt a múzeumpedagógia, a projektben való munkáltatás, de az „egyszerű” iskolai hittanóra is sokkal mélyebb nyomokat tud hagyni a gyermekben, ha megéreztetjük vele – például – egy vallásos zenemű „mélységeit” és „magasságait”, ha az annak hatása nyomán születő érzések kifejezéséhez teremtünk meghitt körülményeket neki. Egész testével is „dolgozhat” (például állóképek, pantomim, tánc segítségével), de festhet, rajzolhat, kollázst és egyebeket is készíthet. Ezek által a gyerekek új, „valóságosabb” viszonyba kerülhetnek saját személyiségükkel és a társaikéval is, így önmagukkal és másokkal is elfogadóbbak lesznek. A fejükből a szívükbe „költöznek” végre… Hol máshol, ha nem az – iskolai vagy plébániai – hittanórán?

Fotó: Tompa Réka

Elég könnyen félretesszük az intuíciót is, így a legigazibb megismerési módtól fosztjuk meg magunkat. Pedig sokan jó irányt mutattak ehhez a katolikus egyházban is. A zsidó származású, soha nem katolizált, de sokak szemléletét megváltoztató Henri Bergson is elöl járt az intuitív megismeréshez való visszatérés fontosságának hangoztatásában. Hatására többen visszatértek a kereszténységhez vagy hatalmas lépéseket tettek a misztika útján. Csodálom Dienes Valériát, aki a Párizsban szerzett matematikai, zenei és filozófiai doktorátussal a zsebében – Bergsont hallgatva és minden bizonnyal a jó Isten kegyelmétől erősítve – feléleszti a korábban „elhallgattatott” hitét, hogy aztán hatalmas magasságokban szárnyaljon vele. Aztán még tovább megy, és a mozdulatművészetben találja meg a legteljesebb önkifejezési formát. El is vállalja, hogy tanítja ezt gyerekeknek Domokos Pálné Új Iskolájában. Olyat hagyott megnyitni magában, ami beteljesítette az életét és sokakra pozitív hatással tudott lenni élete végéig. Az orkesztika és az intuíció kapcsolatáról ma már sokat olvashatunk. Igen, talán az intuíció is fejleszthető a művészeti neveléssel…

Fotó: Tompa Réka

Másik nagy kihívás számunkra a kreativitás fejlesztése. Úgy gondolom, ennek érdekében is sokkal többet tehetnénk a hittanórákon. Nem előre meghatározott megfejtést tartalmazó, csak a memóriát tornáztató keresztrejtvényeket vagy ún. behelyettesítős feladatokat kellene a gyerekeknek adni hittanórán, hanem olyan helyzeteket teremteni számukra, amelyek a saját kreativitásukat kéri a megoldáshoz. És itt is nagyon kínálja magát a művészeti nevelés. Rajzoljanak együtt, írjanak fogalmazást bármilyen szereplő nevében, tervezzenek szép templomi, plébániai plakátokat, fogalmazzanak szövegeket az ifjúsági szentmisékre, vegyenek részt helyzetgyakorlatokban, tanuljanak be kisebb misztériumjátékokat! És még hosszasan lehetne folytatni a sort.

A művészetekkel való foglalkozás kétségtelenül erősíti az identitástudatot, és az egyéni hang megtalálását is segíti. Az élet alkotó energiáit meríthetik ezekből a gyermekek a hittanórákon is. Ők ezekre szomjaznak, ezért nem mást kellene adni nekik. – Ha ezzel ellentéteset látok, nagyon elszomorodom. Márpedig láttam az elmúlt tanévben egy olyan törekvést, amelyik a teológiai líceumokban tanuló diákoktól elveszi az egyházművészet nevű tárgyat, illetve lefarag annak óraszámából olyan tárgy javára, amellyel leginkább csak az intellektusukat célozhatja meg a tanár. Ha az egyházművészeti nevelés tálcán kínálja azt, hogy minden érzékszervre hatva formáljuk, kísérjük a gyerekeket és a fiatalokat, akkor ne elvegyünk, hanem minél több ilyen órát kérjünk – például opcionális tárgyak bevezetésével is – az órarendjükbe!

Ozsváth Judit

Múzeumpedagógia: elmélet és gyakorlat

Lovas Márta így határozza meg: „Az iskolán kívüli ismeretszerzés, ismeretközvetítés sajátos, múzeumban megvalósuló formájával foglalkozó pedagógiai elmélet és gyakorlat; a múzeum gyűjteményi anyaga, kiállításai, az ott folyó kutatómunka és a múzeum látogatói közötti közvetítőtevékenység azon területe, amely a gyermek- és ifjúsági korosztállyal foglalkozik. Közvetlen célja a múzeumi anyag sokoldalú és élményszerű megismertetése. Hosszabb távú célja a múzeumok által nyújtott kulturális ismeret és élmény igénylésére és ezáltal múzeumlátogatóvá nevelés” Néhány formája: a múzeumi óra (kötődik az iskolai tananyaghoz); a múzeumi foglalkozás. Ez utóbbi, ha jó, akkor komplex és aktivizál. Gyakorlatra váltására kiváló lehetőséget kínál a Kolozsváron létrejött egyházművészeti kiállítótér, amelynek állandó kiállítása a Szent Mihály- és Piarista-templom történelmi, egyházművészeti tárlata. Ugyanakkoor az időszaki kiállításoknak helyet adó teremben véget Üzenet a szakrálisból című tárlat modern vallásos ihletésű műveiről is beszélgetni tudtunk. A Báthory-líceum hitoktatója, Hodor Erika több IX–XII-es csoporttal is benevezett a múzeumpedagógiai foglalkozásra és egyben rendkívüli vallásórára. Váradi Éva történelemtanár az V. osztályosokat hozta el. Következzék egy kis ízelítő az élménybeszámolókból.

Hodor Erika vallástanár Bányay Kedves Krisztina festményét választotta kedvenceként // Fotó: Tompa Réka

Absztrakt vallás

Amikor az embernek azt mondják, hogy művészeti kiállítás, egyből egy kimérten pezsgőző, orrát minél magasabban hordó kritikusra gondol, aki éppen egy piros kockából igyekszik kiolvasni az élet értelmét. Amikor az embernek azt mondják, hogy vallás, egy hatalmas, gótikus templom jut az eszébe – rosszabbik esetben a keresztesháborúk. El lehet képzelni, mennyire meglepett engem és osztálytársaimat, amikor a vallástanárnőnk bejelentette, jövő órán vallási művészeti kiállításra megyünk. A két téma meglehetősen eltérő stílusa alapból felcsigázott, a tény, hogy most alkalmam lesz közelebbről is megfigyelni a Szent Mihály templom (igen, az is egy gótikus templom) részleteit, amiket a restaurálás miatt vittek el, csak fokozta kíváncsiságom.

Az óra, ami a kiállítás jegyében telt, valóban sokat jelentett szerintem mindnyájuknak. A kétrészes kiállítás első része azokról tárgyakról szólt, amik Kolozsvár két templomának „apró” (lehet 4 méter magas is volt köztük) részletei. Láthattunk különböző angyalokat ábrázoló szobrokat, amilyeneket csak a Szent Mihály szószékén figyelhettünk meg, potom 2 méteres magasságban, olyan aranykelyheket, amiknek eszmei értékét még a profik sem merték megbecsülni, és azt a nagyjából 3–4 méter magas keresztet, amit ritkán lehet ilyen közelről csodálni!

A kiállítás második része a várva várt mai művészi vonalat képviselte. Kortárs festők és szobrászok művei, két miseruha. A foglalkozást vezető arra kért bennünket, válasszunk egy kedvenc alkotást. Sok tépelődés után megállapodtam egy szemnél (ifj. Starmüller Géza festménye). Egy hétköznapi szem volt, amiben én megláttam valami pluszt. Mondhatom úgy is, hogy én lettem az absztrakt művészetet csodáló kritikus… csak pezsgő nem volt a kezemben! A szemben egyszerre láttam az isteni és ördögi jelenlétet, azt az erőt, amivel az Úr pillanatok alatt átlátja múltunkat, jelenünket és jövőnket, és azt az entitást, amiért annyit fohászkodunk. De volt a kiállításon mindenféle érdekes mű: egy kétrészes festmény az angyalról, aminek megvan a fizikailag levetített és a lélekben élő képe, egy parodisztikusnak is beállítható „bemutató” a „megszokott” templombelsőkről, felfoghatatlan nyugodtságot idéző szobor és egy hatalmas kép az éppen mosolygó pápáról.

A kiállításról vissza az iskolába menet újra eszembe jutott, mennyire ellentétes dolognak tartottam a vallást és a kortárs, absztrakt művészetet. Most elmondhatom, örülnék, ha az új templomokat ilyen alkotások díszítenék! Akár ott is kiélhetném elveszett művészetkritikus énemet… persze pezsgő nélkül!

Bugár Anna X. B.

Bugár Anna elemzi kedvenc képét // Fotó: Tompa Réka

Köszönjük az élményt!

Az osztályfőnökünk elvitte az osztályunkat az Ars Sacra Claudiopolitana, azaz az egyházművészeti kiállításra. Érdekesek voltak a régi festmények, szobrok, láttuk a régi pergameneket, láttuk, hogyan írtak az akkori emberek. A Ferenc pápát ábrázoló festmény alkotójával, Valovits Lászlóval is találkozhattunk. Nekem a legjobban a kelyhek tetszettek, rengeteg fajtát láttunk. Nagyon tetszettek a régi tervrajzok a Szent Mihály-templomról, jó volt látni, milyen volt és mivé lett. Megfigyeltem a régi miseruhákat, amelyek szintúgy tetszettek. Köszönjük az élményt!

Szabó Júlia V. C.

Az V. C a kiállításon // Fotó: Váradi Éva

Az osztállyal egy történelmi kiállításon voltunk. Számomra nagyon érdekes volt. Láttunk szobrokat, koronákat, iratokat, gyertyatartókat, kelyheket, festményeket, püspöki ruházatot, palástot és sok érdekes dolgot. Örülök a sok új információnak, amit onnan kaptam.

Erdődi Dorottya V. C.

A múzeumban nagyon érdekes volt, egyáltalán nem untam. Különösen tetszett, hogy két terem volt: egy a mostani festményekkel, pár miseruhával, a másik egy régebbi időt mutat be.

Aki körbevitt, jól magyarázott, bemutatta a dolgokat. Én nagyon jól éreztem magam, csak ajánlani tudom.

Sándor Tímea V. C.

Akinek Sabău-Trifu Cristina miseruhái tetszettek a legjobban // Fotó: Váradi Éva

Nagyon sok érdekes dolgot láttam a katolikus múzeumban. Nagyon meghatottak a festmények. A pápáról a festmény csodaszép volt és még a festőjével is találkoztunk. Legjobban egy úgynevezett vegyes technikás munka tetszett (Starmüller Katalin Kerubja), a fes nem árulta el, milyen technikával dolgozott, az a saját titka.

Hunyadi Gellért V. C.

Összeállította: Bodó Márta