Ad libitum – avagy azt csinálok, amit akarok?!

5
4943
(Photo: Jefferson Santos/Unsplash)

Kétségtelen, hogy az utóbbi ötven évben egyházunk liturgiája igen sok kárt szenvedett. A rosszul vagy félreértelmezett zsinati rendelkezések,  a „lelkipásztori szándék” és a „pasztorációs  siker” oltárán túl sok értéket elégettünk már ahhoz, hogy észhez térjünk, és józanul gondolkodjunk. Bár Szent II. János Pál pápa hangoztatta, hogy „vége a kísérletezéseknek” egyeseknél még ez sem talált halló fülekre. Nagy téma a liturgia, a liturgikus zene, amely sokunkat gondolkodásra serkent. A Vasárnap legújabb számának (2018. márc. 25.) olvasása közben figyeltem fel néhány nagyon érdekes nyilatkozatra.

„Úgy vélem, az, ifjúsági zenére mindenkinek szüksége van” (Száva Péter hitoktató).  Engedje meg, hogy ezzel hadd ne értsek egyet. Már csak azért is, mert én nem tartozom a mindenkihez, és rajtam kívül még nagyon sokan vannak így. Ha a százalékarányokat is figyeljük, semmiképp ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy kevesebben vannak azok, akik Krisztus és az egyháza iránti hűség, szeretet és alázat jeléül az általa szorgalmazott útmutatásokat próbálják követni. Még ha a látszat szerint a gitárral és a gitártól elfogult, talán érzelgős testvéreink többen is vannak, egyházunk ide vonatkozó liturgikus előírásai alapján kijelenthető: a többségnek, csak azért, mert többség, nincs mindig igaza (lásd Krisztus esetét is többek között), ez esetben sincs. Mikor értjük meg végre, hogy a szentmisében nem én vagyok a mérce, és nem az én fogyatékos ízlésem kell domináljon és érvényre jusson. Csak egy kevéske alázatra és tanulékonyságra lenne szükség ahhoz, hogy megértsük a liturgiában az Úr a „fővállalkozó”!  Keleti katolikus testvéreink (szír, kopt, örmény stb.) nem mondtak le mély liturgikus ünneplésük és nagyszerű hagyományuk megünnepléséről  (pedig hát ott is vannak fiatalok), nincs is ennyi botrány, visszaélés, és valahogy papi utánpótlás dolgából is sokkal jobban állnak!

„Természetesen mindenki  a saját hitéhez mérten használhatja ezt az eszközt” (Száva Péter hitoktató). Ezt én is így gondolom, csak azzal a különbséggel, hogy semmiképpen nem a templomban, szentmisén és szentségimádáson. Számomra nagyon furcsa, hogy külön bejáratú életfilozófiákat gyártunk saját vélt „igazunk” és akaratunk érvényesítésére, pedig nincs annyi igazság, csak egy: a kinyilatkoztatást  teljes mértékben elénk táró Krisztus egyháza.

„A fiatalságnak igénye van egy kis dinamizmusra, amit lehet, hogy inkább megad egy gitárral, esetleg ütős hangszerekkel kísért, ritmikus ének, mint egy hagyományos, orgonával kísért.” (Szász Rita III. éves teológushallgató)

Közel ezerötszáz éven keresztül sem orgona, sem más hangszer nem volt – sőt, keleti testvéreinknél ma sincs, pedig ott is vannak dinamizmussal megáldott fiatalok –, eddigi ismereteink alapján az első nagy templomi orgonát 1312-ben egy német mester (?) Velencében  építette meg, és csak jóval később terjedt el francia, illetve német területen… Nem volt a liturgia része, csupán az emberi hang (amely a legszebb hangszer) szolgált Isten dicsőségére, imádására, ami nem is zene, hanem sokkal több volt – maga a végigénekelt liturgia a kinyilatkoztatás szövegeivel.

„Nekem a gregorián ének egyedül bizonyítja, hogy a názáreti Isten Fia volt” (Simone Weil). Hát igen.
„a hasznosságot bevitték oda, ahol ingyenesség van. Zajt és zsibvásárt csináltak ott, ahol szentséges csend honol. Önmegvalósítás területe lett, ahol Isten akar minket magához emelni. Közösségi találkozó fórum lett, ahol elsősorban Istennel kell találkoznunk.” (Barsi Balázs: A hiteles liturgiáról)

„Fontos, hogy találjanak a liturgia menetével, az egyház által előírt kritériumokkal.”  (Szász Rita III. éves teológushallgató) Az egyház által előírt, vonatkozó kritériumok szöges ellentétben állnak az úgynevezett „gitáros misével”.

Adva van, nem kell kitalálni, csak rá kell találni. Fel kellene fedezni azt a szépet és értéket, amit egyházunk „tálcán” kínál. Ha elfogadom, magamévá teszem, és próbálok felnőni ehhez a misztériumhoz, akkor katolikus vagyok, ha nem, akkor kaotikus. „A misén elhangzó gitáros zene, zenei hazugság, naturalista zene ösztönökről szól. Az ifjúságot nem szabad manipulálni, még vallásos szándékkal sem” (Barsi Balázs: A hiteles liturgiáról)

„A keresztény fiatalok igénylik a vallásos ifizenét, amelynek bárhol helye van, misén, szentségimádáson”  (Ambrus Tímea ). E túlságosan magabiztos sorokat olvasva, kissé elbizonytalanodtam. Vagy nem vagyok fiatal, vagy nem vagyok keresztény, vagy egyik sem, hiszen ez a látomásszerű jelenés új kategóriájának jelensége. Ez egy korkép, de egyben kórkép is.

Az ,„ifjúsági” zene helye címet viselő részben megszólaló öt személy (Száva Péter, Szász Rita, Csíki Kinga, Boldi Tihamér, Ambrus Tímea) a saját, és nem a Katolikus Egyház egyházzenei rendelkezése jut érvényre. E  többször előforduló szavak mint: véleményem, úgy vélem, szerintem, hangulat, hangulatom stb., mind-mind a nagy ÉN előnyomulását sugallják. Mindenkinek csak azt van „joga” elrontani és tönkretenni, amit ő hozott létre, és az övé. A szentmisét ajándékba kaptuk! Isteni ajándék! Az ajándék megbecsülése az ajándékozó dicsérete.

Isten ingyenes, tiszta a szentmisében áradó kegyelmi folyóinak tisztaságát ne szennyezzük be édeskés, csepegős, kábítós, önámító italokkal.

El a szentmise értékét és szépségének ártó kezekkel! Aki(k)nek füle van…

Józsa Domokos, Nagyvárad

(Száva Péter válaszírását IDE kattintva érhetik el.)

 

MEGOSZTÁS

5 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. Ne egy elhúnyt, hanem a mostani pápának engedelmeskedjünk, akinek az első enciklikája a hit öröméről szól. A pápa még azt ist nagyon hangsúlyozza, hogy olyan egyházra van szükségünk, amelyik az emberek szolgalatában cselekszik, ünnepel és hisz. Nem elég a tekintet az ég felé, ha elszakadunk az emberek valóságától. Meg miért is kell mindig az egyik mellett és a másik ellen érvelni? Miért nem lehet az egyházközösségeinkben ifimise és klasszikus zenés mise is? Mindenki résztvehet azon a misén, amelyik szerinte inkább üdvére válik. És kérem, hogy ne ítélkezzünk e felett kivülről – ugye ettől is óv Ferenc pápa.