Hurkaszagú segítség

0
471
Illusztráció: Pexels

Alapvetően szeretünk segíteni. Sőt. Szokták ugye mondogatni, hogy az erdélyi, meg a székely egy vendégszerető, jólelkű, segítőkészféle. Sőt. Éppen annyi az ügy szépséghibája, hogy a buzgó segítőkészséghez általában hozzávetődik egy legalább. Vagy akár több is. Például megyünk disznót vágni a szomszédnak, ha már tél van, és közelednek az ünnepek, mert a szomszéd is segített nekünk tavaly. Semmi kedvünk hozzá, korán kell kelni, hideg is van, zsír- meg hurkaszagú lesz az ember, de legalább kapunk kóstolót. Legalább a mi hurkánk addig is marad a fagyasztóban, januárra. Aztán urambocsá a szomszéd éppen beteg lesz a mi disznóvágásunkra, nem tud jönni, no nem baj: legalább jövőre nekünk sem kell menni. A sógorom bajban van, hát odaállok mellé, elkísérem a hosszú útra, vezetek is, csak a benzint kell fizetnie, buzdító prédikációkat tartok neki az úton, hogy érezze, mennyire fontos nekem. Kertet kell javítani nálam amúgy is tavasszal, legalább lesz, akit hívnom segíteni. Az ismerősöm beajánlott egy jó munkahelyen: elmentem meghallgatásra, felvettek. Persze megvolt a kezdő bizonytalanság, kérdőjel velem szemben, de aztán néhány hónap alatt még büszkék is lettek rám. Ők mondták. Aztán jött az ismerős az első apró siker után: azért mondtam az érdekedben pár jó szót, ezért bíztak benned és alkalmaztak. De ne értsd félre, örülök neked, és gratulálok. Nem értettem félre: segített, hogy ha jó sül el a dolog, legalább lesz még egy valamire használható kapcsolat-ismerőse. Legalább tudtam, hol a helyem.

Előnyös a kaláka: a régi öregek utcaszám gyűltek össze, ha az ifjú párnak házat kellett építeni, ha istállót, kertet kellett javítani. Mert visszavárták a segítséget. És vissza is várhatták. Akkor még. Ma bizonytalan a visszavárás. Mert a tartozás érzésére, becsületre, legalábbra alapozzuk a segítségnyújtást. Lehet, nem erre kellene. Hanem valami másra. Valaki beszélt egyszer arról, hogy ha adunk, ne várjunk cserébe semmit…

Bevallom őszintén: én nem segítek túl sokat. Ha kérik, nem utasítom vissza. De úgy önként nem szakítom el a hámot. Csak ha késztetést érzek. Csak ha úgy érzem, tényleg segítség, valóban hasznosítható, lehet vele valamit kezdeni, és nem önreklám. Ha hozzá tudok adni valamit a helyzethez, nem csak ott vagyok, hogy legalább lássák. Tanulom a segítőkészséget. Azt a valódit, az emberit, ami mögött csak puszta szeretet van, nem önérdek. Nincs mellette legalább. Fogalmam sincs, hogy egyszer sikerül-e kijelenteni: minden visszavárás, kölcsönérzés nélkül segítettem. Önzetlenül. Legalább.