Csodálatos csere – ennek ajándékát kapta Kovács Gergely érsek Rómában

0
5263
Fotó: P. Vértesaljai László SJ

Kovács Gergely érsek közel két év után újra Rómába látogatott, találkozott és beszélt Ferenc pápával a napokban, ennek apropóján készített interjút vele P. Vértesaljai László SJ a Vatikáni Rádió stúdiójában: szerkesztőségünk kérdéseit ő tolmácsolta érsekünk felé, barátságos hangvételű beszélgetést kaptunk eredményül. Az alábbiakban meghallgathatják a beszélgetést, illetve átírt változatát elolvashatják.

Milyen érzés itt lenni újra, pár év után?

Az az igazság, hogy a szentszéki szolgálat után számomra tudatos, hogy a kapcsolatot mindenképpen kell tartani Rómával, én úgy is képzeltem el, hogy legalább fél évente egyszer Rómába utazom, legalább a legfontosabb ügyek intézésére, de ezeket a terveket a járvány áthúzta, hiszen aki Romániából érkezett, az karanténköteles volt két hétig, ami nekem nem fért bele: most végre sikerült kiutazni, de autóval jöttünk, ezért a kétség is ott volt, hogy utolsó percben lefújják az egészet. Ugyanakkor nagyon jó érzés visszatérni Rómába, itt is itthon vagyok, és találkozva régi munkatársakkal, régi ismerősökkel, az ember úgy érzi, mintha el sem ment volna. Viszont benne van az is, hogy én most már érsekként jöttem vissza. Nagy különbség, hiszen nagyon komoly kérdésekkel, ügyekkel, megbeszélnivalókkal érkeztem ide, igazából ez a látogatás célja, erre épül rá az a kellemes velejáró, hogy az ember futtában megiszik egy finom kapucsínót, tud köszönni egy kedves ismerősének, de igazából kongregációk, tanácsok, intézményi látogatások, papírmunkák, kérések okán vagyok itt.

Mennyi ideig tart a római látogatás?

Az utazással együtt nagyjából tíz nap.

Gondolom, sűrű a napirend…

Sűrű, mert az ember kihallgatásokat kér és gyakran előfordul, hogy nem megfelelő az időpont, akkor újat kell kérni, közben kimarad két-három óra, amiket azért igyekszik az ember tartalmasan kitölteni.

Advent második hetébe léptünk, pár napos római tartózkodás után mit tudsz üzenni, érsek atya, az otthoniaknak?

Ugyanazt üzenem innen is, mint amit otthonról tennék: készülődjünk. Készítsük az Úr útját, hiszen erről szól az advent, és azt hiszem, egy picit mi elvesztettük ennek a varázsát. Ha visszagondolok, gyerekkoromban a készülődés valahogy fontosabb volt, számoltam a napokat, mindennek megvolt a helye, ideje, most már november végén minden fel van díszítve, a karácsonyfa is. Egyszerűen mintha felfordult volna minden, az egészséges, jó készülődés elveszett volna. Ahogy itt látom Rómában is, hogy minden csillog-villog, hazagondolva ezt mondanám: tartsuk be a ritmust, az időt, tudjunk várakozni, tudjunk készülődni, különben összefolyik az egész, elveszítjük az ünnep szépségét.

Minden téren kihívásokkal találkozik az ember: politikai, anyagi téren, mindennek a tetejébe pedig itt a járvány, mi mégis Üdvözítőt várunk. Képes ez a kisgyermek, a Megváltó fölülírni a világ összes viszontagságát?

Ez a mi hitünk, a meggyőződésünk. Én igazából karácsonyi üzenetként is ezt igyekszem most minél hangsúlyosabban, minél többrétűbben megfogalmazni: ne féljünk, mert van egy biztos pont minden bizonytalanság, bizalmatlanság megtapasztalása mellett. De ott van az Üdvözítő: az Isten, aki emberré lesz, ő jelenti nekünk a biztonságot, bizonyosságot. Ha félünk, elbizonytalanodunk, az valahol azért is történhet meg, mert a hitünk nem elég erős. Azt mondom: ne féljetek, gyertek, menjünk együtt a jászolhoz, ahol a törékeny gyermek vár, a mi Üdvözítőnk. Ez számomra most a legfontosabb üzenet, nem az elvont fogalmak, mint a megváltás, az üdvösség, hiszen ha megkérdezek egy nénit, bácsit, lehet, ezekre nem tud mit mondani, de ha azt mondom nekik, hogy ez a megoldás, ez a végérvényes boldogság, akkor megértik.

Ismerősökkel, régi munkatársakkal is találkozol, de újabb vezetőkkel is a különböző vatikáni hivatalokban: milyen segítséget vársz tőlük most mint érsek, illetve mit tudsz adni nekik az eddigi két éves tapasztalat után? Európa egyik jelentősen más részéből érkeztél, mint amilyen a római valóság…

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Szentszéknél töltött huszonkét év megtanított arra, hogy nekünk beszélnünk kell magunkról. El kell mondanunk azt a valóságot, amelyben élünk, mert sokszor úgy gondoljuk, hogy ó, ezt úgyis tudják, ó, ez kézenfekvő, pedig nincs így. Például ma (december 6.-i – szerk.) egyik kongregációnál arra döbbentem rá, hogy már elküldtük a papírokat két éve, még kiegészítést kértek, és amikor leülünk beszélgetni, kiderül, hogy valójában ugyanarról a dologról beszélünk, de nem ugyanazt értjük alatta. És akkor egyszer csak elmosolyodunk: ó, hát erről van szó. És akkor jövök rá, hogy a probléma nem is sejtett helyen gyökerezik. Ennek a hazalátogatásnak a részemről ez az igazi feladata: a személyes találkozás, elhozni az egyházmegyét a Szentszékhez, elhozni problémáinkat, nehézségeinket, gondjainkat azzal a meggyőződéssel, hogy erre itt kíváncsiak, és igenis várhatunk segítséget, várhatunk megoldást. Nekem ez ad erőt, ez bátorít: meg kell osztani, el kell mondani újra és újra, mert magától nem érkezik meg a megoldás. Először meg kell értenünk egymást, ehhez pedig a találkozás nagyon fontos. Akivel nem találkozom, arról legföljebb csak hiszem, hogy ismerem, tudok róla valamit, de a találkozáskor látom a másik arcát, látom a reakcióját, tördeli-e a kezét közben vagy sem.

Gondolom, ha egyszer az otthoniak azt érzik, hogy őket elhozod ide, az ő érdekeiket püspökükként képviseled Rómában, akkor a másik oldalról is könnyebb elfogadni talán, hogy te meg majd hazatérvén a szentatyát, a világegyházat, a római hivatalokat képviseled helyi szinten…

Ez valóban így van, és ismét csak a mai két találkozóra utalok vissza: valóban ezt tapasztaltam meg. Mintha most bennem olvastál volna. Valóban úgy éreztem, hogy miután beszélgettünk, a bíborostól kaptam feladatot, amit hazavihetek. Ez gyakorlatilag kétirányú, olyan szépen kiegészíti egymást, egymást megerősítjük. Egyáltalán nem érzem azt, hogy engem most helyreraktak, utasítottak vagy kioktattak, hanem rájöttünk, hogy mind ugyanazt akarjuk, és én a célhoz segítséget kaptam. Igazából nagyon várom, hogy hazamenjek, és ezeket megoszthassam a közvetlen munkatársakkal, a szeminárium vezetőivel, azokkal, akiknek az ügyében eljárok. Szép üzenettel és bátorítással megyek haza.

A latin teológia szépen fogalmaz a szentmiséről meg az Isten-ember kapcsolatról: Admirabilis commercium. Csodálatos csere. Amiről beszélgettünk, ez az oda-vissza kapcsolat a helyi egyház és a központ között mutatja, hogy egy ilyen csodálatos csere történik meg hittel-bizalommal, személyességgel. Adja a jó Isten, hogy ebben örömöd legyen, és ezt a jóféle vásárfiát vidd haza a szívedben az otthoniaknak, akik szeretettel várnak.