Jubiláns papjaink: Giosanu Leonard

0
786

A Vasárnap hetilap idei 48. lapszámában jelent meg az itt közölt interjú rövidebb, szerkesztett verziója. Aki kérdéseink mentén vállalkozott tapasztalatai zanzásítására: Giosanu Leonard nagyvárad-olaszi káplán.

Milyen papi jelmondatot választottál, mit jelentett akkor, és most mit jelent?

Papi jelmondatom a Miatyánk egy része, a „Legyen meg a te akartod”. Nem azért választottam, mert kellett egy jelmondat, és akkor szépnek tűnt. Egész életemet ez szőtte át, még mielőtt teológiára mentem volna, hiszen kézzelfoghatóan tapasztaltam folyamatosan a jó Isten segítségét, és hogy szándéka van velem. Különféle okok miatt, nem az én hibámból, de többször is meghalhattam volna, a jó Isten viszont megóvott, és azt mutatta, van valami szándéka velem. Igy akkor szinte természetes volt, hogy ezt a jelmondatot válasszam, amihez az igazodás egyáltalán nem könnyű, mert mindig el kell határoljuk a saját elképzelésünket a tényleges isteni akarattól. Saját elképzelésünk nem mindig egyezik az Istenével, ő ad jeleket, és mutatja, hogy mit szeretne, mi ezt fel kell fedezzük. Ez volt a szentelési jelmondatom, és huszonöt év után sem változtattam meg, mert nem mondhatom azt, hogy eddig százszázalékosan sikerült a jó Isten akaratának a teljesítése, önmagamat csapnám be, és másokat próbálnék félrevezetni a változtatással. Valószínűleg egész életemben küzdenem kell, hogy a jelmondatomat megvalósítsam, de ez egy életprogram.

Fotó: Varad.org

Az elmúlt huszonöt évnek melyek a legkiemelkedőbb mozzanatai pozitív és negatív oldalon?

A civil életben azt szokták mondani, az első szerelmet az ember nem felejti el soha, vissza-visszatér hozzá, és a további szerelmeiben is keresi az elsőnek valamilyen folytatását, tulajdonságát. Az én papi életemben az első szerelem az első plébánosi helyem volt, ugyanott kezdtem, mint Tempfli József püspök úr. Ő tizenhét évig volt Tenkén, én tizenkét évig, és gyakorlatilag az határozta meg mondhatjuk úgy a kijelölt utat, amelyen járnom kell. Olyan közösség volt az, amelyben természetesen mint mindenhol, voltak buzgók és lanyhák is, voltak minden alkalommal ott lévő személyek, hogyha lett volna egy nap három szertartás, akkor is eljöttek volna, de volt olyan, aki nem jött el karácsonykor vagy húsvétkor sem. Voltak természetesen olyan munkatársaim, akikkel jó volt együtt dolgozni, mind a plébánia mint intézmény, mind az emberek érdekében is, és ez nagyon fontos.  Valószínűleg, hogyha egy olyan közüsségbe kerültem volta,  ahol mindezt nem tapasztalom meg, időnapelőtt besavanyodok, ellaposodok, de hál’ Istennek ez nem történt meg. Volt ott ifjúsági közösség is, volt minden. Azért említettem ezt elsőként, mert ez volt a kezdet, másrészt a  huszonöt évnek szinte a felét tette ki a tenkei tizenkét év. Utána kerültem a te munkatársadként is a Mária Rádióhoz, onnan pedig Micskére, ott kilenc évet töltöttem, és párhuzamosan abból a kilencből öt évig én láttam el Fegyverneket is, és immár három éve itt vagyok Nagyváradon az olaszi plébánián. Örökös kihívás, hogy az emberekben az igényt felébreszteni a vallás és az Isten iránt. Ami nem könnyű, mert ahogy  a diákok szokták mondani: egy-két órát látjuk őket hetente, „megtöltjük” a fejüket ismeretekkel, növeljük a tudásukat, de buzgóságot nem tudunk ébreszteni, a nyitottságot ők kell tanúsítsák Isten felé, hogy az Úr a többit megmunkálja bennük.

A sikerek között azt említeném, hogy láttam nagyon szép kibontakozó hitéleteket, mondok egy példát: egyik közeli munkatársam felesége más vallású volt, és azt mondta egy adott pillanatban, hogy hát nálunk a férjem és a gyerekek is mind katolikusok, és én is át akarok térni. Mondtam neki, hogy így nem. Meglepődött, s nézett rám, hogy hogyhogy. Mondtam neki, ilyen megfontolásból nem érdemes. Szaporítani a létszámot neki sem jó és senkinek sem jó. Gondolja át, imádkozzon, járjon továbbra is templomba – már egy ideje buzgón járt hozzánk –, és akkor a jó Isten a helyes indokot majd felébreszti. Eltelt vagy két év, amikor kitartott az elgondolás mellett, amikor újra kérte, akkor mondta, hogy már meggyőződésből szeretne áttérni. Ez a fajta türelem, a két év várakozás nagyon sok egy ember életében. De kivárni valakinek a megváltozását a helyes irányba, ez tényleg lelki gyönyör. Vannak persze közvetlen sikerek is az ember életében, például valamit tenni a közösséggel, a közösségért, elnyert pályázatok… Kudarcok pedig olyanok, ahogy Szent Pál apostol adja a vigasztalást, Pál ültet, Apolló öntöz, más lesz, aki arat. Természetesen nem én kell megérjem azt, hogy a munkálkodásomnak egy látható, látványos gyümölcse legyen, nekem csak egy kis fogaskeréknyi szerepem van, ha jól működik a fogaskerék, talán az eredmény is jó lesz, ezt el kell tudni fogadni, viszont az ember néha türelmetlen. Az előbb beszéltem a türelemről, megvan a türelmetlenség is. Ami azt jelenti, hogy adjad Uram, de most azonnal, szinte ilyen hozzáállással az ember vár eredményt… Néha amikor nem lát rögtön eredmény, úgy gondolja, hiába dolgozik… Ez a Sátánnak a mesterkedése. Ha az ember bedől neki, akkor elkeseredik, talán alábbhagy, abbahagyja a munkáját, amit éppen csinál. Küzdeni kell, és hálistennek ez eddig sikerült.

Szent László-templom búcsúja, 2021. Fotó: Ciucur-Losonczi Antonius/erdon.ro.

Mik az örömeid a papi életben, mi az, ami feltölt?

Papként is azt élem meg, amit bármelyik laikus: mindent meg szabad tenni, ami nem bűn. Vagyis egy papnak nemcsak az oltárnál kell szolgálnia, és amikor nincs oltárszolgálat, akkor bevonul a saját szobájába, ahol folyamatosan imádkozik, és a következő szolgálatig elő sem jön. Hanem emberként, ideális emberként igyekszik élni az életét, vagyis megjelenik társaságban is, különféle körökben, csoportokban is, a kultúreseményeken is. Az én életemben minden, ami szép, belső, lelki gyönyört nyújt. Amíg távol voltam Váradtól, mindig vártam, hogy tudjam a kultúrát kicsit közelebbről élvezni, tudjak járni színházba… Mióta viszont Váradon élek, egyszer voltam színházban, ez érdekes paradoxon, vágytam rá, de amikor itt vagyok a közelben, akkor nem… Persze ez köszönhető annak is, hogy nem annyira hozzám közelálló témák vannak feldolgozva. Viszont ami naponta kikapcsol, az az olvasás, a világhálón a hírek – a számítgép az életem része, és igyekszem ott egy-egy témát nagyon sok oldalról megszemlélni, hiszen tudjuk, hogy a világháló amellett, hogy nagyon sok jót nyújt, sok átverésnek a melegágya is. Az ember oda kell figyeljen, milyen forrásból meríti az információt, ha egy helyről tájékozódik, megtörténhet, hogy nem is igaz a hír. Azon kívül régebben még  sportoltam, iskolásként profi szinten, azóta nem. Futballoztam, ezt már abbahagytam, a kilóim se engedik, és a betöltött évek se nagyon – habár vannak nálam jóval idősebbek, akik úgy tudnak szaladgálni… de én már nem bírom úgy. Azon kívül társasjátékozok, pingpongozok. Mindenben megtalálom az örömet. Az a szó, hogy unalom, csak szótári szinten létezik, életemben soha nem éltem meg, mit jelent ez.

Volt-e olyan eset, van-e olyan tanulság, amit a saját bőrödön tapasztaltál meg, és egy mai diakónus vagy kezdő pap lelkére kötnél.

Mindenkinek van egy alaptermészete, ha a tudomány kategorizálásait nézzük, én szangvinikus-kolerikus keverék vagyok, ami nem a legsikeresebb, ha úgy vesszük. A szentelésem pillanatában én úgy éreztem, mintha Isten kézzel foghatóan levett volna rólam valamit, egy viselekedési formát, hozzáállást. Másabb lettem – nulla tapasztalattal, akkor indultam. Azóta viszont elő-előjött ez a hevesebb vérmérsékletem, néha én is szerettem volna, hogy valami adjad Uram, de most azonnal megvalósuljon, persze az élet bemutatta azt, hogy be kell húzni a kéziféket, mert nem így működnek a dolgok. Amire én biztatnék másokat, főleg a papságra készülőket: imádkozzanak nagyon a türelem ajándékáért. Amit én kértem Istentől személyes ajándékként, az amit Salamon is kért annak idején: Uram, adj bölcsességet, nagy népet kell vezessek. Hittem és bíztam benne, hogy az Isten, ha mi az ő ügyéért kérünk valamit, és amit ezért mellőzünk, ő azt is megadja. A bölcsességre, a türelemre szükség van – ez huszonévesen nem tűnik a legfőbb erénynek, természettől függ ez is, persze. Lassú víz, partot mos – az Úristen mindent megad, csak mi az ő ügyéért tegyük meg azt, ami emberileg lehetséges.

Mit tartasz a papi élet kihívásainak így huszonöt év után, a jelen kor egyházában?

Nagyon jó kérdés! Papként vannak nehezebb dolgok, a legnehezebb temetni. Mert amellett, hogy olyanokat kell alkalmanként temessen, különösen városon, akiket nem is látott soha életében, nem tudja kicsoda, micsoda, el kell higgye, amit a hozzátartozók mondanak, és könnyen megtörténhet, hogy azért ha az elhangzottakat követi, amit mond, mellébeszélésnek tűnik majd. De ilyenkor, a legmélyebb gyászban vigasztalni, az a legnehezebb. Ahhoz, hogy a papságnak az élete egész, teljes legyen, nem kell sose mellőzni semmit, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, ha az ember képes rá.

Papi életben mindig kihívás, nem a reklám, hiszen reklámvilágban élünk, és mindenki úgy tudja értékesíteni, illetve népszerűsíteni az ő termékét, hogy minél inkább reklámozza, minél színesebben, minél változatosabban, viszont a pap úgy kell önmaga életét és a környezete életét beállítsa, hogy az tényleg kihívás legyen a többieknek, egy elgondolkodtató  tény, egy követendő példa, amitől felcsillan a gondolat, hát nekik miért sikerül így vagy úgy, hát kövessük.

Legnagyobb kihívás az embereket újra ráébreszteni a hitnek a fontosságára. Minden fontos, olyan technológiaáradat van körülöttünk, hogy az ember nem győzi a lépést tartani, és lefoglalja az ember idejét… Például: vettem egy új tévét, és akkor azzal foglalkozok, hogy hű de sok csatornát látok, vagy vettem egy új autót, amit ki kell próbáljak itt is, ott is. Venni mindent lehet, csak pénze legyen az embernek.  Megfeledkezik az ember közben arról, hogy nem csak vennem kéne, hanem adnom is – nem feltétlenül fizikai, anyagi adományt, hanem adnom kell az időmből, a mosolyomból, szeretetemből, mert ez teszi szebbé az embert. Na erre ráébreszteni újra az embereket, ez szerintem nagy kihívás.

Amit én fontosnak tartok: mindent a családoknál kéne kezdeni, mert elsőáldozásra készülő gyermek úgy jön hittanórára, hogy még keresztet vetni sem tud. És ez nem egy-két példa, hanem lassan az a ritka kivétel, aki vallásos családból származik. Ilyen körülmények között sejteni lehet, hogy otthon nincs közös imádság, a gyermek most találkozik minden egyes mozzanatával a hitéletnek a hittanórán. Megtanulhat dolgokat, amint már említettem, de ez nem minden, maga a tudás nem elegendő. Ráébreszteni  az embereket arra, hogy fontos lenne a lelkükre is figyelniük, ez kihívás. Jó pár évvel ezelőtt Pál József Csaba plébánosként egy ifjúsági referensekkel való találkozása alkalmával mondta: Dél-Amerikában volt egy érdekes „kísérlet”, ha valaki elsőáldozásra vagy bérmálásra készül, nem a gyermeket kezdik oktatni, hanem a szülőket. Ez sokkal nagyobb eredményt hoz, mert ha a szülők elkezdenek vallásosabban élni, lefaragnak bizonyos hibákat a saját életükből, a gyermeket szinte nem is kell oktatni, mert megy a szülők után. De fordítva, vallástalan, maguknak mindent megengedő szülők gyermekét Isten felé fordítani… nagyon nehéz. Legnagyobb kihívás összegezve, a családok pasztorációja, őket közelebb vinni Istenhez. Annál is inkább, hogy én lassan kilépek abból a korból, amikor közvetlenül a fiatalságnak a közelében lehetek szellemileg, lelkileg, lassan dupla életkorú vagyok, mint ők (nem a diákok, azt már rég dupláztam), de a családok pasztorációját egy idős pap is el tudja látni, amíg gondolkodni, beszélni tud.

Bár interjúról ritkán szoktuk azt mondani, hogy többkezes vállalkozás, az újságban három monogram volt az aláírás, amit itt feloldunk: a kérdések gondolatmenetét kialakította Bodó Márta, kérdezett Serbán Mária, az elkészült anyagot szerkesztette Dénes Gabriella.

MEGOSZTÁS