Ébresszük fel magunkban a feltétel nélküli szeretetet!

0
656

Emlékszem, ő volt az a kolléganő, aki a szárnyai alá vett, amikor a szerkesztőséghez kerültem. Munkája egyáltalán nem láthatatlan, és mégis… Például amikor már csak három-négy betűvel van több a mondatban annál, amennyi egy adott sorban elférne, és a szerző már minden elhagyható kötőszót is eltüntetett, a „reménytelen” helyzetben jön ő, és egy mozdulattal „csodát tesz”. De tulajdonképpen a történet azzal kezdődik: hogyan kerül egy üres lapra, majd hogyan lesz olvasásra szólítóan nyomdakész az értékes tartalom. Szabó Anikót, a Verbum kiadó tördelőszerkesztőjét kérdeztem.

A kicsi Anikó milyennek látta, képzelte ezt a világot, benne a majdani felnőtt Anikót?

Izgő-mozgó gyermek voltam, cigánykereket vetettem, ugróköteleztem, felmásztam a szőnyegporolórúdra, és megpróbáltam átfordulni a korláton. Tízemeletes tömbházban laktunk, és naponta gyakoroltam, hány lépcsőfokot tudok átugrani. A lábam mindig tele volt sérülésnyomokkal. De nem zavart, csodálattal engedtem át és néztem, ahogy édesapám lekezeli a sebet és beköti a térdemet. Gondolom, emiatt vonzott annyira a cirkuszi akrobaták élete, főleg a levegőben röpködni kecses mozdulatokkal. Egyrészt vonzott az utazás lehetősége, folyton új helyeket, új embereket megismerni, miközben azt tehetem, amit nagyon szeretek. Emellett másodikos koromban kezdtem el balettezni. Azt hiszem, itt ragadt rám a klasszikus zene szeretete. Nemsokára a barátnőm zongorájába szerettem bele, és egész kicsi koromtól kérlelni kezdtem a szüleimet, hogy vegyenek nekem zongorát, mert zongorista akarok lenni. Ez nem valósult meg, de a zene azóta is jelen van az életemben, több szinten is végigkísér. Ha már az a kérdés, milyennek láttam a majdani Anikót, akkor még az villant be, hogy egy időben tudós akartam lenni. Valamilyen nemes cél érdekében kutatni.

Azóta is „röpködsz a levegőben”, ugyanakkor pedig nagyon precízen, tulajdonképpen „keretek közé szorítva” alkotsz. Miként fonódik össze benned – és válik „termővé” – a reálbeállítottság (már ha van ilyen) és a művész éned „szenvedélyei”?

Van ilyen, nagyon is reál beállítottságú vagyok (nevet). Tulajdonképp iskolás éveimben csak a matek ment, azzal foglalkoztam szívesen. Az osztálytársaim buliztak, én pedig hamarabb leléptem, hogy legyen időm megcsinálni a száz matekfeladatot, hogy tízessel zárjam az évharmadot. Nagyjából ez szabott irányt, hogy merre induljak, milyen egyetemet válasszak. És igazából a matematika–informatika volt az egyetlen egyetem, ahova elég volt a matektudás, ezért indultam ebbe az irányba. Az, hogy végül az informatikát választottam, csak azért volt, mert nem akartam tanár lenni. Főleg azért, mert úgy gondoltam, az a jó tanár, aki nem csak a tantárgyát tudja, hanem emberként is tud adni és komplex tudással rendelkezik. Magamban nem éreztem ezeket a képességeket, és a lehetőségét sem, hogy kifejlődjön. Az informatika egyértelműen nem az én világom, de hihetetlen kapukat nyitott meg, mikor elindultam a munkakeresés útján. És végül is így találtam rá a tördelői szakmára, amiben magamra találtam. Bár keretek közé szorít, mégis hihetetlen szabadság is van benne. Nagy élmény, hogy egyre több képzőművésszel dolgozhatok, általuk is fejlődöm, finomodik a vizuális látásom, ami újabb szintre emel minden következő munkát, amit kiengedek a kezemből. Ez is alkotás, minden egyes lapszám, minden egyes könyv. És emellett minden mindent kiegészít, vagyis minden egyéb, amivel foglalkozom, hozzájárul az alkotáshoz. A sors sokszor úgy rendezi, hogy amit el akarsz kerülni, az utolér. Nekem ilyen a tanítás, mert végül is tanító is vagyok. Táncoktató, előbb tánccsoportok szintjén, aztán a Csíkszeredai Régizene Nyári Egyetemen, és végül a tavaly indult táncművészeti szakon a Sapientián. Annyiban hálásabb a tanításnak ez az ága, ami végül része lett az életemnek, hogy itt azoknak adhatom át a tudásomat, akiket tényleg érdekel. 2017 óta pedig elindultam egy spirituális úton, elvégeztem a Naliní női jógaoktató képzést, majd a Női kör és szertartásvezető képzést is. Azóta főleg nőkkel foglalkozom.

A mostani időszakra jellemző, hogy minden megváltozott, folyamatos bizonytalanságban vagyunk. Állandóan alkalmazkodnunk kell az új élethelyzetekhez. Ez sokunkban feszültséget vált ki. Nem mindig sikerül rugalmasan hozzáállni ezekhez. A hosszan tartó stressz tünetei: folyton fáradt vagy, mégsem tudsz aludni; türelmetlen és ingerlékeny vagy, apróságok miatt kiborulsz; munkába menekülsz, letargikus vagy; nem tudsz csendben lenni, kényelmetlen érzést vált ki benned; könnyen túlzásba esel, túl sok evés, tudatmódosító szerekhez nyúlsz (alkohol, drog); minden nehezedre esik; nincs önbizalmad, tele vagy félelemmel; hangulatingadozásaid vannak, depressziós hajlamaid vannak; egyedül érzed magad. Női körben biztonságos, támogató légkörben beszélgetünk mindannyiunkat érintő dolgokról, ezzel segítve egymást, hogy más szemszögből tudjunk rápillantani az életünkre. Ahelyett, hogy leragadnánk abba, ami nem jó, változtassunk azon, amin lehet, és vegyük észre azt a sok jót, ami már most körülvesz, csak talán eddig nem vettük észre. Mióta elindultam ezen az úton a tördeléshez, a munkához való hozzáállásom is megváltozott. Most is vannak nehézségek, mint például mikor egyik napról a másikra új laptervet kellett gyártani a lapméret változása miatt. Most már ezeket az élethelyzeteket inkább kihívásnak tekintem: lássuk, mit tudok kihozni ebből a helyzetből. Vagyis nem mérgelődök miért pont most, miért pont velem, miért pont én kell ezt tegyem stb., hanem a következő lépésre koncentrálok, és így sikerül a határidőkhöz is tartsam magam – vagy ha mégsem, akkor is tudom, hogy megtettem, ami tőlem telt.

Mi volt az, ami megfogott a tördelői szakmában? És ha most egy teljesen laikusnak kellene ezt bemutatnod, hogyan tennéd, mit mesélnél róla?

A tördelés számomra egy játék. Hasonlíthatnám egy legóhoz, amely kezdetben sok apró darabkából áll, de mihelyt összeilleszted a darabkákat, kezd formát ölteni. És nem csak egy lehetőség van, lehet próbálkozni, és végül kiválasztani azt, ami a jelen pillanatban a legjobb. Emellett úgy élem meg, hogy én keltem életre a szavakat. Hogy is mondjam? Például van, aki sietősen, állva fal néhányat, s rohan tovább intézni a dolgait. Nekem viszont az esik jól, ha szépen megterítek, szeretem kombinálni a különböző ízeket, amelyek egységes harmóniában még ízletesebbé válnak. És ha mindezt kedves emberek társaságában fogyaszthatom, a legegyszerűbb étel is sokkal finomabb és bőségesebb. Ugyanígy az esetek többségében egyedül tördelek, de mindig bevonom az alkotási folyamatba a szerzőt, a megrendelőt. Én javasolok, ő kiegészíti, és együtt keltjük életre. Amikor tördelek, nincs időm elolvasni a szöveget. De az az egy-két gondolat, ami a szövegeken keresztül eljut hozzám, mégis elindít bennem valamit, és így alakul a forma a tartalomhoz. Amikor egy könyvnek készítem elő a tipográfiai tervét, előbb a teljes szövegre nézek rá. Átbeszélem a szerzővel, milyen elképzelései vannak, minden apró részletet megpróbálunk átbeszélni, még mielőtt bármit csinálnék. És persze menet közben sokszor felmerülnek újabb kérdések, de a lehetőséghez mérten igyekszem ezeket átlátni, mert az segít abban, hogy mi a legalkalmasabb az adott könyvhöz. Vagyis bármiről legyen szó, akár egy újabb könyv, akár a hetilap, akár a havilap, minden egyes szöveg, más-más tartalom, újabb lehetőségek. Az esetek többségében kreatív munkának érzem. Kivételt képez mondjuk egy szótár elkészítése, ami monoton, abba akár el is álmosodom (nevet). Szerencsére ez ritka. A kollégáim gyakran mondják, hogy varázsolok. És mindezt úgy, hogy szem előtt tartom az olvashatóságot, hogy jó érzés legyen kézbe fogni, ránézni, hogy az is adjon egy pluszt, amiért az ember elolvassa. Ez az igény valószínűleg belőlem fakad, mert hiába van tartalom, ha igénytelen kiadásban jelenik meg, nehezen szánom rá magam, hogy kézbe vegyem. Tulajdonképpen az, hogy igényes munkát engedjek ki a kezemből, nem is annyira a munkáltatóim, mint a saját magammal szemben felállított mérce alapján történik. Másképp nem is tudnám, nem lenne értelme számomra. És idővel sorra kezdtek jönni a visszajelzések. Nagyon sok szerző visszatér és kéri, hogy én tördeljem be a legújabb könyvét. Ezek a megerősítések általában teljesen váratlan helyzetekben érkeznek, és hihetetlen jó érzés, hogy nemcsak nekem fontos, hanem mások is értékelik, észreveszik a különbséget.

A jógavizsgám része volt, hogy kellett írjak egy dolgozatot, és ahogy egy egyetemi dolgozatnál szokott lenni, adott paraméterek szerint. Vagyis, hogy milyen betűtípust használhatok, maximum milyen méret, minimum hány oldal stb. Nagyon sok időt töltöttem vele, és nem tudtam haladni. Az írás, az hogy szavakba foglaljam a gondolataimat elég nehezen megy. Egy adott ponton arra gondoltam, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy wordban írjam a dolgozatot, hiszen tördelő vagyok. És úgymond nulláról kezdtem, úgy hogy könyv formát adtam neki és a tördelő programba ömlesztettem a szöveget. Ez volt az, ami előremozdította. Ahogy alakot öltött, rögtön átláthatóvá vált. Pillanatok alatt láttam, mi az, ami fölösleges, mi az, ami kiegészítésre szorul. A dolgozat, amit fél év alatt nem sikerült befejezni, sőt nem is láttam a végét, amint könyv formát öltött körülbelül négy nap alatt meglett, után már csak némi finomításra volt szükség.

És ha már említettem a zenét, ebbe a gondolatmenetbe is beleszövöm. A monoton imádságnak nincs akkora ereje, mint annak, ami szívből jön és minden szavát éled, érzed. Az énekelt imádság pedig a legerősebb, pláne ha közösségben, együtt énekeltek. A szerzővel, képzőművésszel együtt létrejött alkotást is ilyennek érzem, ami felemel, és együtt többek vagyunk.

Úgy ismerlek téged, mint aki próbálja „minden rosszban is megtalálni azt a valami jót”. Mi lenne a bátorító üzeneted ezekben a nem könnyű időkben az olvasók számára?

Valóban sokáig ez lebegett a szemem előtt, hogy ha valami rossz, mégis találjam meg abban is a jót, mert ez volt az én reakcióm a túléléshez. Főleg ha valami feszültséggel járt, mindig kerestem, hogyan tudnám feloldani, mert nem szeretek és nem is tudok hosszabb ideig feszült légkörben létezni. Az egyéni fejlődésem útján most ott tartok, hogy nincs jó vagy rossz: vagyis ha van egy élethelyzet, ami kellemetlen, nem az, amit vártam, rossz, tulajdonképpen az az én lehetőségem, hogy fejlődjek általa. Amikor minden a maga megszokott medrében zajlik, az kényelmes és biztonságérzetet ad, de nagyon sokat lehet tanulni, amikor valami kimozdít. És a mostani időszak pont ezt hozta magával – ha tetszik, ha nem, mindenkit kimozdított. Magam körül azt látom, hogy egyre élesebb táborok alakulnak ki, és sokan keresik a bűnbakot, akire a dühét rávetítheti, ahelyett, hogy magába nézne és azt keresné, mit kell tanulnia ebből, hogy mi az, amin érdemes elgondolkozni és változtatni az eddig megszokotthoz képest. Én hiszem, hogy minden, ami velünk történik, az miértünk van. Az én döntésem, hogy élek-e a lehetőséggel, és megnézem, mi dolgom van vele, mit kell ebből tanulnom. Ahogy nő a bizalmatlanság, az ujjal mutogatás, az elkeseredettség, annál erősebben érzem, hogy támogatnom kell a nőtársaimat, szeretetteli légkörben próbálom szinten tartani a moráljukat, és teret nyújtok arra, hogy önmaguk legyenek.

Ha van valamilyen üzenet, akkor talán ezt érzem a legfontosabbnak, hogy ébresszük fel magunkban a feltétel nélküli szeretetet. „Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. november 21-ei számában jelent meg.)