Próbálok ráhangolódni az ünnepre, több-kevesebb sikerrel. Kora reggel egy idős nénivel beszélgettem az életről, az ünnepről, a halálról. Készül elmenni, a megfelelő polcra szeretné helyezni emlékeit, érzéseit, múltját.
Keresem azt a szót, ami leginkább az idei ünnep mottója lehetne. A jelenlét jutott eszembe. Talán sosem tapasztaltam annyira, mint ebben az évben, hogy már nem nagyon vágyunk semmi másra, minthogy ne legyünk egyedül. A magány érzése eluralkodott rajtunk, sokszor mások mellett is magányosak vagyunk. Hiányzik a régi életünk, a közösség megtartó ereje, a nagyszabású együttlétek.
Mégis valami más, jobb, mint volt. A csillogás helyett visszatértünk az egyszerűséghez. Jelenlét után áhítozunk. Emberre, aki mellett emberek maradhatunk. Nem kell több, csak idő. Támaszkeresés és -nyújtás. Ott lenni az élet kezdetén és végén is. Ahogy egyik évet a másik után búcsúztatjuk. Talán itt kellene megfognunk a lényeget, a jelenlétnél elidőzve. Mások számára ajándékká válni.
Mindig akad valaki, aki sokkal rosszabb helyzetben van, mint te vagy én! Miközben a veszteségeinkre és mindarra fókuszálunk, ami nem adatott meg a világjárvány miatt, inkább azt keressük, hol a helyünk és szerepünk a mindennapi életben.
Mert van. Nem is kevés. Mindannyiunknak.
Mindig akad valaki, aki sokkal rosszabb helyzetben van, mint te vagy én! Keresd meg, segíts neki felállni. Ennyi az egész. Jelenlét.
Ferencz Emese
