Kolduskirály

0
272


Krisztus királyt ünnepeltük, s az egyházi év végére értünk. Egy héttel korábban, a szegények világnapján immár ötödik alkalommal a rászorulókra, kitaszítottakra figyeltünk.

Érdekes ez: a koldus, majd király egymás utáni ünneplése…

Ferenc pápa nem azért alapított öt évvel ezelőtt szegényeknek világnapot, mintha most fedezte volna fel ő vagy a kereszténység, hogy bizony sokan vannak körünkben, civilizált bolygónkon, társadalmainkban, és egyre többen, a “lecsúszó”, elszegényedő egyének, családok.

Nem mintha ismeretlen volna körünkben, a kereszténység történetében a rászorulókkal való törődés fogalma. Nem mintha nem volna a kezdetektől gyakorlat, sőt: kritérium az üdvözüléshez.

Ferenc pápa inkább újra ki akarta emelni pontosan ezt a szempontot: a szegénység evangéliumi jellegét és értékvoltát. Túlságosan elszaladt velünk a ló, sok szempontból: társadalmi, gazdasági értelemben, túlságosan eluralkodott – ismét – a haszonelvűség: az számít, aki teljesít, akinek van, aki “valaki”. Márpedig az igazi kincs a tiszta lélek, és ezt azért is fontos újra hangsúlyozni, mert ahol a kincsed, ott a szíved is… Ma sokszor “jó” katolikusok, keresztények számára is a látható, tapintható, anyagiakban kifejezhető tárgyak a kincs. No meg az örökkön kísértő hatalom. A történelemben folyton folyvást újrajátszódó történet: keríts körül egy kicsiny földterületet, adj egy picinyke dombot, nevezz ki valakit pár ember felügyelőjévé, s máris elfelejti nemcsak a kiskatekézist, de sok más szentírási igazságot is, nemhogy a rászorulókat, a szűkölködőket, a gyengéket!

Erre mondja, újra, ezért ismétli Ferenc pápa: “A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész működése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az ő köztünk való jelenlétének konkrét jele.”

A szegénység sokszor és sokfelé nagyon konkrét, kemény valóság, amely azonban nem egyfajta “balekség”, élhetetlenség, mint azt pompás otthonunk kényelméből oly könnyedén ítélkezve kijelentjük. A szegénység a rendszerek hibája, az elosztás hiányossága és a kapzsiság következménye. Nem átok, nem büntetés. Ennek megítélése különben sem a mi dolgunk.

Számunkra, akik nem vagyunk szegények, nem nélkülözünk, mondjuk úgy, hogy átlagos életszínvonalon élünk, a feladat elsősorban az empátia, a szerető figyelmesség, és a szenvedő arcában Isten felismerésének lehetősége. Hiszen “nem akkor és ott találjuk meg őt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az ő szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetői, hiszen ők voltak az elsők, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az ő országában (vö. Mt 5,3).”

Számunkra a szegénység jel, a szegények pedig Isten országának “őrei”, Isten hatalmának, uralmának, királyságának igazi megjelenítői.