A szentatya október 27-én a VI. Pál teremben megtartott általános kihallgatás keretében folytatta a Galata-levél magyarázatának szentelt katekézissorozatát. A tizenharmadik alkalommal a megfeszített Krisztustól kapott Lélekről és a Lélek gyümölcseiről elmélkedett.
Szent Pál egész igehirdetésének középpontjában Jézus és az ő húsvéti misztériuma áll. Az apostol ugyanis Krisztus hirdetőjeként, a megfeszített Krisztus hirdetőjeként lép fel (vö. 1Kor 2,2). A galatákat, akik hajlanak arra, hogy az előírások és hagyományok betartására alapozzák vallásosságukat, az üdvösség és a hit középpontjára: az Úr halálára és feltámadására emlékezteti. Ezt úgy teszi, hogy Jézus keresztjének valóságosságát állítja szemük elé. Azt írja: „Ki babonázott meg benneteket? Nem úgy állítottuk szemetek elé Jézus Krisztust, mint megfeszítettet?” (Gal 3,1). Ki babonázott meg benneteket, hogy elforduljatok a megfeszített Krisztustól? Rossz idők járnak a galatákra…
Még ma is sokan keresik a vallási biztonságot az élő és igaz Isten helyett, és inkább a szertartásokra és előírásokra összpontosítanak, ahelyett, hogy teljes valójukkal befogadnák a szeretet Istenét. Ez az új fundamentalisták kísértése, azoké, akik szemlátomást félnek az előttük álló úttól, és nem előre, hanem hátrafelé mennek, mert ott nagyobb biztonságban érzik magukat: Isten biztonságát keresik, nem pedig a biztonság Istenét. Pál ezért kéri a galatákat, hogy térjenek vissza a lényeghez, Istenhez, aki a megfeszített Krisztusban ad nekünk életet. Erről első személyben tesz tanúságot: „Krisztussal együtt megfeszíttettem, és már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A levél vége felé pedig így fogalmaz: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” (Gal 6,14).
Ha elveszítjük a lelki élet fonalát, ha ezernyi probléma és gondolat gyötör bennünket, fogadjuk meg Pál tanácsát: álljunk a megfeszített Krisztus elé, és tőle induljunk ismét útnak! Vegyük kezünkbe a feszületet, szorítsuk oda a szívünkhöz! Vagy végezzünk szentségimádást, időzzünk el az Eucharisztia előtt, ahol Jézus az értünk megtört kenyér, a megfeszített Feltámadott, Isten ereje, aki szívünkbe árasztja szeretetét!
Most pedig, továbbra is Szent Pál irányításával, tegyünk egy újabb lépést. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi történik, amikor imádságban a megfeszített Jézussal találkozunk? Az történik, ami a kereszt alatt történt: Jézus odaadja a Lelket (vö. Jn 19,30), vagyis a saját életét adja. A Lélek, aki Jézus húsvétjából fakad, a lelki élet alapelve. Ő az, aki megváltoztatja a szívet: nem a mi cselekedeteink. Ő az, aki megváltoztatja a szívünket, nem az, amit mi teszünk, hanem a Szentlélek bennünk való munkálkodása változtatja meg a szívünket!
Ő az, aki vezeti az egyházat, nekünk pedig az a dolgunk, hogy engedelmeskedjünk az ő működésének, amely odáig és úgy hat, ameddig és ahogyan ő akarja. Egyébiránt éppen az a megfigyelés, hogy a Szentlélek mindenkire leszállt, és hogy kegyelme mindenféle kizárás nélkül hatott, győzte meg még a legvonakodóbb apostolokat is arról, hogy Jézus evangéliuma mindenkinek szól, és nem csak kiváltságos keveseknek. – És azok, akik a biztonságot keresik, a kicsiny csoportot, a tiszta dolgokat, mint akkoriban, elfordulnak a Lélektől, nem engedik, hogy a Lélek szabadsága beléjük hatoljon. – Így a közösség élete a Szentlélekben újul meg; és mindig neki köszönhetjük, hogy tápláljuk keresztény életünket és folytatjuk lelki harcunkat.
A lelki harc a Galata-levél másik nagy tanítása. Az apostol két szembenálló frontot mutat be: egyik oldalon a „test cselekedetei”, másikon a „Lélek gyümölcse”. Melyek a test cselekedetei? Az Isten Lelkével ellentétes magatartások. Az apostol nem azért nevezi ezeket a test cselekedeteinek, mintha emberi testünkben valami hibás vagy rossz lenne; ellenkezőleg, láttuk, mennyire hangsúlyozza a Krisztus által a keresztre vitt emberi test valóságosságát! A test szó a földi dimenziójában tekintett embert jelenti, aki önmagába zárkózik, horizontális életet él, világias ösztönöket követ, és bezárja az ajtót a Lélek előtt, az előtt a Lélek előtt, aki felemel bennünket, és megnyit Isten és a többi ember felé. De a test arra is emlékeztet bennünket, hogy mindez elöregszik, hogy mindez elmúlik, elrohad, míg a Lélek életet ad. Pál tehát felsorolja a test cselekedeteit, amelyek a szexualitás önző használatára, a bálványimádásnak minősülő mágikus gyakorlatokra, és olyan magatartásformákra utalnak, amelyek aláássák a személyközi kapcsolatokat: ilyenek például a „viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés…” (vö. Gal 5,19–21). Mindez – úgymond – a testnek, a pusztán emberi, a „betegesen” emberi magatartásnak a gyümölcse. Mert az emberinek megvannak a maga értékei, de mindez „betegesen” emberi.
A Lélek gyümölcse ezzel szemben „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom” (Gal 5,22) – mondja Pál. A keresztényeknek, akik a keresztségben „Krisztust öltötték magukra” (Gal 3,27), így kell élniük. Jó lelki gyakorlat lehet például Szent Pál listáját elolvasni, és megvizsgálni, vajon saját magatartásunk megfelelő-e, életünket valóban a Szentlélek szerint éljük-e, életünk ezeket a gyümölcsöket hozza-e. Életem a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom gyümölcseit hozza-e? Például a lista első három helyén a szeretet, a békesség és az öröm áll: róluk ismerjük fel a Szentlélek által lakott személyt. Aki békében él, jókedvű és szeret: ez a három jel a Lélek működésére utal.
Az apostolnak ez a tanítása nagy kihívást jelent közösségeink számára is. Néha az egyházhoz közeledőknek az a benyomásuk, hogy parancsok és előírások sűrű tömegével találkoznak: de nem, ez nem az egyház! Ez bármilyen egyesületre érvényes lehet. A valóságban nem lehet megragadni a Jézus Krisztusba vetett hit szépségét, ha túl sok parancsolatból és egy olyan erkölcsi felfogásból indulunk ki, amely tömérdek aprósággá töredezve elfeledtetheti annak a szeretetnek az eredendő termékenységét, amelyet a békét adó ima és az örömteli tanúságtétel táplál. Ugyanígy a Léleknek a szentségekben kifejeződő életét sem szabad megfojtani egy olyan bürokráciával, amely megakadályozza a szívünk megtérését előidőző Lélek kegyelméhez való hozzáférést. Hányszor előfordul, hogy mi magunk, papok vagy püspökök, csinálunk annyi bürokráciát, hogy egy szentséget kiszolgáltassunk, hogy fogadjuk az embereket, akik ennek következtében azt mondják: „Nem, ez nem tetszik”, és elmennek, és sok esetben nem látják bennünk a Lélek erejét, aki megújít, aki újjáteremt bennünket. Ezért az a nagy felelősség hárul ránk, hogy a szeretet Lelkétől vezérelve és éltetve a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdessük. Mert csak ennek a Szeretetnek van ereje ahhoz, hogy vonzza és megváltoztassa az ember szívét.
Magyar Kurír, Tőzsér Endre SP
