Papként Krisztust adhatjuk az embereknek. Temesvári lelkigyakorlat dr. Kiss Imre teológiai tanárral

0
453

A temesvári egyházmegye magyar nemzetiségű, magyar anyanyelvű papjai egy csoportjának dr. Kiss Imre teológiai tanár, szarvasi plébános tartott lelkigyakorlatot. A Temesvári Püspökség Sajtóirodája ez alkalomból beszélgetett vele.

Kérjük, néhány szóban mutatkozzék be.

Teológiai tanulmányaimat a szegedi papi szemináriumban kezdtem és a budapesti Központi Papnevelő Intézetben fejeztem be, 1979-ben szenteltek pappá. Ezt követően öt évig káplán voltam Újszegeden, majd a római Pápai Gergely Egyetemen két évig spiritualitást tanultam, és doktori fokozatot szereztem. Visszakerülve az egyházmegyébe spirituálisnak és püspöki titkárnak neveztek ki. Öt évig voltam spirituális és ezzel egyidejűleg liturgikát oktattam a Hittudományi Főiskolán. 1992-ben a kisteleki plébániára kerültem, de továbbra is tanítottam liturgikát meg pasztorális teológiát. Ezt követően Szeged-Tarjánba, egy lakótelepi plébániára, a Szent Gellért plébániára kerültem plébánosnak. Ott voltam hét évig, és sok szép közösségi tapasztalattal gazdagodtam. Ezután Püspök úr kinevezett általános helynöknek, majd Újszegedre kerültem, ahol öt évig káplán, tizenkét évig plébános voltam. Innen kerültem ki Loppiano városába, Toszkánába, a Fokoláré mozgalom egyik központjába. Ott hat és fél évig szolgáltam, majd visszatérve Püspök úr Békés megyébe, Szarvasra nevezett ki plébánosnak, esperesnek, ugyanakkor a liturgika oktatása mellett megbízott a Gál Ferenc Egyetem Szeged-Csanádi Egyházmegye fenntartásában álló szarvasi Pedagógiai Karán két tárgy oktatásával is.

A Fokoláré mozgalomhoz hogyan, mikor csatlakozott?

A lelkiségi mozgalommal felszentelésem után, 1980-ban, egy pap révén kerültem kapcsolatba, aki részéről nagyon mély, őszinte, testvéri szeretetet éreztem, nagyon jólesett, hogy meghallgatott, elfogadott, segített. Egyszer megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elolvasni az Életigét. Az Igét mindig szerettem értelmezni és megélni is. Később meghívott egy egész napos találkozóra, úgynevezett giornata-ra, amelyen vagy 40-45 fiatal és középkorú vett részt, a hangulat fantasztikus volt, és én úgy éreztem, hogy itt a helyem. Később megismertem a papi közösséget. Körülbelül 15-25 pap élte ezt a lelkiséget, havonta találkoztunk, látogattuk a támogatásra szoruló paptestvéreinket, mert a kölcsönös szeretetben ott van Jézus. A mozgalom lelkisége később élővé, családiassá tette a teológiai igazságokat és a pasztorációmat is megújította. Nekünk fontos a papi közösség, nem csak azért, mert találkozunk, hanem mert próbáljuk egymást támogatni, minden szempontból: anyagilag, lelkileg, azáltal, hogy készen állunk átvenni a terhekből. Sokat jelent, hogy nem egyedül küzdünk. Jézus nem remetei életre hívott, hanem közösségi életre, és itt ezt megtapasztaljuk.

Pappá szentelésekor milyen mottót választott, és hogyan sikerült annak szellemében megélnie a hivatását?

A mottóm: Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! (Mt 6, 33). Például Szeged-Tarjánban közösségi házra volt szükség. Az akkori szocialista önkormányzat, valamint a bel- és külföldi támogatók segítségével az építkezés megvalósult. Ha Isten országát keresem, Isten akaratát keresem, akkor a Gondviselés megadja azt, amire szükségem van. Az, hogy Isten legyen az első, sokszor megtérést kér tőlem is. Hogy ne csak egy evangéliumi mondat legyen, amit szívesen ismétlek vagy idézek, hanem átjárja az egész életemet. Voltak megtapasztalásaim, amelyek megerősítették, hogy Istent nem lehet nagylelkűségben felülmúlni. Ha én mindent adok, Isten is mindent ad. Sokszor, kicsiben, nagyban, pasztorációban megtapasztaltam ezt. Vezetett ez a mottó és újra meg újra akkor is, ha valami nehézség ért, és ha visszatértem hozzá, megvolt a megoldás: Isten majd gondoskodik.

Idén Imre atya vezette a magyar nyelvű lelkigyakorlatot a temesvári egyházmegyés papok egyik csoportjának, otthon pedig a Hittudományi Főiskolán is tanít. Hogyan látja, milyen kihívásokkal szembesülnek napjainkban a lelkipásztorok?

Azt látom, hogy nagyon fontos a kapcsolatépítés, hogy a pap a kapcsolatok embere legyen. Szegedi László atya mondta, hogy a lelkipásztorkodás kulcsszava ma a barátkozás: a híveket barátainkká tenni és barátjuknak lenni. Nem magunkhoz kell kötni őket, hanem Jézushoz, mert az ő barátai vagyunk mindannyian. Azt látom, hogy a fiatal papok sokszor félnek, elzárkóznak a kapcsolatépítéstől. Merni kell megszólítani, meglátogatni, meghívni az embereket. Ez nagyon fontos. A fiatal papoknak nagyon sokszor nincs igazi közösségi tapasztalatuk, és nehéz elvárni, hogy közösségteremtők legyenek, ha ők maguk sem élték meg a közösség aszketikáját és misztikáját. A magyarországi teológiai főiskolákon nagyon komoly és jó az elméleti képzés, akár európai szinten is jónak mondható, de nagyon elméleti. És itt fut zátonyra sok fiatal pap, akik gyakran meg is fogalmazzák: engem a teológián erre nem készítettek fel. Például arra, hogy jó munkatársakat találjanak, majd neveljék, képezzék őket, akik testvérek és társak lesznek a munkában. Nem csak a hozzáértés, a kompetencia vagy az önzetlenség a fontos, hanem az, hogy szívügye legyen Isten országa és az egyház.

A temesvári egyházmegyében a katolikus hívek nemzetiségi és vallási szempontból is többnyire szórványban élnek, a lelkipásztorok többségének a plébánia mellett sok filiát is el kell látnia. Ilyen körülmények között hogyan látja megvalósíthatónak a közösségépítést, mire figyeljen jobban oda a pap?

Ez nagyon nagy kihívás. Elsősorban őszinte tiszteletem az itt lévő paptestvérek iránt ebben a nem könnyű szolgálatban, ahol soknemzetiségű, soknyelvű, sok kultúrájú közösségeik vannak, és ilyen becsületesen helytállnak, megpróbálnak „mindenkinek mindene lenni” és próbálnak mindenkit Krisztusnak megnyerni. A pap feladata, hogy segítse a különböző közösségek közötti testvéri kapcsolat kialakítását. Úgy tudom, hogy a temesvári egyházmegyében van pozitív tapasztalat azzal kapcsolatosan, hogy a különböző nemzetiségek jól megférnek egymás mellett, elfogadják egymást. A hit is segít ebben. Talán jó lenne a különböző nemzetiségű hívek között találni olyan munkatársakat, akik segítenek abban, hogy a pap észrevegye, mire lenne szüksége az adott közösségnek, és közvetítik feléje az igényeket, lehetőségeket.

Ön szerint a szinodális folyamat miben jelent erőforrást a lelkipásztoroknak?

Ez a folyamat még csak most kezdődik, csak most kezdjük érteni. Legyen közeledés, egység a püspök, a papok és a világi hívek között, legyen több bizalmunk egymásban, felfedezni azt, hogy Isten népe vagyunk, egy közösséget alkotunk, továbbá, amit már a II. vatikáni zsinat is hangsúlyozott, hogy folytassunk párbeszédet, a dolgokat megbeszélni kell, nem elhallgatni, nem elnyomni, hanem föltárni– én ebben látom a szinodális utat. Nem vitatkozni, hanem egymást meghallgatni, megpróbálni megérteni, és együtt megtalálni a megoldást. Nem elég, ha a püspök szentéletű, szüksége van a papok tapasztalatára a helyi közösségekben és a világiak meglátására, véleményére is. Szerintem a szinodális folyamat testvériesebb egyházat készít elő, ahol nem mosódnak el a kompetenciák meg a felelősségek, de ahol jobban átérezzük azt, amit Szent Pál mond, hogy Krisztusnak teste vagyunk, s egyenként tagjai.

Mit mond a fiataloknak, miért érdemes ma papnak lenni?

Azért, mert az ismert dal szerint a világnak Krisztus kell. A világ ki van éhezve a reményre, a szeretetre, a fényre, az igazi értékekre, és úgy gondolom, hogy mi, papok, akikre az evangéliumot bízták és egyik fő feladatunk az evangélium hirdetése, tényleg tudunk az embereknek reményt és örömet adni. Elsősorban azért érdemes papnak lenni, mert Krisztust adhatjuk az embereknek.

A Temesvári Püspökség sajtóirodája