Emberekre akarok figyelni és nem „ügyekre”

0
1872

Elsősorban olyan helyzetek jutnak eszembe vele kapcsolatban, amelyekben valami közösen megvalósítandó terven (harmad-, negyed- és sokadmagunkkal) ötletelünk és közben nagyokat kacagunk. A „kivitelezésben” aztán öröm és keserűség – karöltve. Úgy hozta az élet, hogy – két ízben – megtapasztalhattam, milyen az, amikor a barátból főnök lesz… Emiatt merem állítani, van az a valóság, amikor a főnök tud barát (is) maradni: Szőcs Csabával (a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület leköszönő igazgatójával) beszélgettünk.  

Kisfiúként milyen elképzeléseid voltak az életről – benne magadról, a majdani felnőtt önmagadról?

Nagyon mélyre kell ásni. Nem hiszem, hogy kisgyerekként különösebben nagy elgondolásaim lehettek az életemmel kapcsolatban, de aztán előhozták ezeket a gondolatokat is lassan az évek meg a sokasodó, „Mi leszel, ha nagy leszel?”-típusú, közutálatnak örvendő kérdések. Persze előbb felnőtt akartam lenni. És mozdonyvezető is, mint mások. De valami könyvelőféle is lettem volna, aki kitölt sok papírt, ráír betűket és számokat, aláírja és lepecsételi. Vagy tanár. A tévézés is érdekelt, főleg a hírek. De igen korán már a papság gondolata is megjelent, ahogy olvasni tudtam, már „miséztem” olykor otthon, s fel voltam háborodva, hogy az imakönyvünkben nincsenek benne a könyörgések és az olvasmányok. Aztán áthidaltam azt is valahogy… Szépen és nyugodtan, kellő biztonságban teltek az első évek a „grundon” a szomszéd fiúkkal, nyaranta teheneket őriztünk, de az gyakran csak alibi volt ahhoz, hogy nagyokat tudjunk játszani, horgászni, sátrat építeni, aztán… megkerestük a teheneket is… Nem volt meg mindenünk és semmiben nem éreztünk hiányt, s a felnőtteknek sok bizonytalanságot és fejtörést, fordulatokat, munkanélküliséget és inflációt hozó kilencvenes évek számunkra, öcsémmel s a szomszéd gyerekekkel szépek voltak… Szüleink pedig nem tettek rá egy „vágányra”, hanem abban próbáltak támogatni, amit szerettünk volna. Így nem kész tervet kapott az ember, hanem inkább annak a súlyát, már jó idejében, hogy nekünk kell döntenünk, amikor eljön az idő.

A „nagy döntés” ideje mikor jött el? Végül miért lettél pap – és nem tévés vagy könyvelő?

Életdöntéseket gyakran akkor hoz az ember, amikor az idő megérleli, s aztán főleg, amikor sürgetik a körülmények… Azt mindenki tudja, aki iskolába megy, hogy egyszer befejeződik a tanév és a rá következő nyári vakáció is. Aztán újabb tanév következik, aztán már mindjárt a nyolcadik osztály is véget ér, utána már az érettségire készülünk, s aki tovább tanulhat, az sorra ilyen döntéseket hoz. Persze az is egy fontos döntés, ha valaki munkát keres, akár itthon, akár külföldön teszi. A papság melletti döntésem gyökerei, mint említettem, régiek, maga a végső döntés középiskolás éveim derekán született meg, úgy tizenegyedikes koromban. Nem voltam sem kántoriskolás, sem valamilyen divatos tanintézménybe nem jártam: Ditróban, ahonnan származom, lehetőség volt érettségiig tanulni, és én ezt az utat választottam. Többen vagyunk, akik a nagytemplom közelében érlelődött ditrói érettségivel teológiára jelentkeztünk és papok lettünk, de sok területen tanultak tovább a helyi középiskola végzett diákjai. Tévés és könyvelő nem lettem, de talán kicsit szinte mindkettő is: tévében ugyan nem, de a Mária Rádióban dolgoztam szűk másfél évig, 2013–2015 között, aztán a Verbumnál a céges adminisztrációval jobban meg kellett ismerkednem, gyakran aláírni és pecsételni is kellett. Van ennek is egy szépsége.

Milyen volt az élet a „nagytemplom közelében”, és te minek tulajdonítod azt, hogy Ditró megannyi papot adott és ad a főegyházmegyének és nem csak?

Az élet otthon is diákélet volt, kisebb-nagyobb lázadásokkal, kamaszos nekirugaszkodásokkal, s valóban a nagytemplom közelében zajlott. Sokat ministráltam is, de egyéb tevékenységekben is részt vettem, a versmondás, színjátszókörben való részvétel is fontos, formáló jellegű volt. Középiskolásként bibliakörre jártam, aztán új színt hozott az életembe és talán Ditró életébe is a ma is aktív Hit és Fény közösség. Számomra egy ideig szinte minden a Hit és Fényről szólt, arról a közösségről, amelynek a szívében az értelmileg vagy más módon sérült emberek vannak, szüleikkel és barátaikkal egységben. Rendszeresen találkoztunk, táboroztunk, tartottuk a kapcsolatot más közösségekkel, zajlott az élet. Mindeközben folyamatosan téma volt, hogy most kik vannak a teológián, a kántoriskolában… Ditróban akkoriban teljesen természetes volt számunkra, hogy kispapjaink vannak, akik vakációban és az ünnepek alkalmával jelenlétükkel és szolgálatukkal emelték a liturgiát a székesegyház méretű templomunkban, amelyre minden ditrói büszke. Én inkább külsős voltam, s izgalmas is volt, hogy miként tudok majd beilleszkedni a többiek, a nagyok közé, miután megszületett az én döntésem. A hivatások születésében ezt a folyamatosságot is fontosnak látom: nem kellett új ösvényt verni, csak az előttünk járók nyomába szegődni. Volt mindig, akikre felnézzünk kis ministráns korunkban, ahogyan a plébánosok és káplánok munkája és példája is meghatározó volt a családi háttér mellett. Ezek az emberi tényezők. A hivatásunk „ajándék és titok” számunkra is, nem biztos, hogy úgy levezethető, mint egy kémiai reakció vagy logikai feladat. S nemcsak azért, mert nem értenék mások, talán mi magunk sem tudjuk egészen megfogalmazni. Ilyen értelemben kimeríthetetlen. Hosszú évek után idén sajnos úgy kezdenek évet a gyulafehérvári szemináriumban, hogy egyetlen ditrói kispapunk sincs. De, remélem, ez csak egy rövid szünet, s nem a végállomás!

Mi „fogott meg” ennyire ebben a (Hit és Fény) közösségben, akikkel mind a mai napig tartod a kapcsolatot? (És akik ezek szerint végigkísértek a hivatásod útján…)

Először az egyház új arca fogott meg, ami számomra ebben a közösségben világlott fel, ökumenikus kapcsolódásokkal. Ebben a személyesség, az őszinteség, az öröm és az ünnep a mindennapi kereszthordozás mellett mind fontos. Ahogyan a szó vagy a gesztus, egy hullámhosszon van az érzésekkel. Sok őszinte ragaszkodás, tiszta szeretet, ugyanakkor néhány konfliktus, nehezebb helyzetek is, és sok feladat, elfogadás – ezekkel találkoztam. Az élettel, olykor nyersebben, kicsomagoltabban, mint általában, a gyakori körülményeskedés és elbonyolítás nélkül, ami az „egészségesek” világában és egyházában nagyon fárasztó tud lenni. Azt is mondhatom, hogy ebben a közegben született újjá vagy kapott új távlatokat a hivatásom. Sok mindent próbáltam tenni, de én sokkal többet kaptam, s még nem háláltam meg eléggé a közösségnek. S igazán talán soha nem is fogom tudni…

Azt mondod, az egyház új arca mutatkozott meg számodra akkor, általuk. Milyennek ismerted és láttad meg azóta – papságra készülve, majd papként – az egyházat, egyházunkat?

Amit megismertem akkor, az a kisközösségek egyházának egy formája, amely úgy személyes, hogy közben a hagyomány kincseiből is merít. Az az egyház, amely nem az intézmény biztonságának magasságából beszél a tagjaival, vagy akár velem, a papjával, hanem a közös életünkben megvalósuló szeretetkapcsolatok, az istenszeretet és felebaráti szeretet, az ebben kiérlelt önismeret erejével és önkorlátozásával együtt lesz otthonommá. Anya és szent egyház – milyen szép! Nem biztos, hogy ezt jól el tudom mondani… Szeretem és szerethetőnek tartom az egyházat. Sokat tud adni és sokat kell ráfigyelni. Az idők során, ami alatt főleg a tizennegyedik évi papságomat értem, amit különböző helyeken, különféle munkakörökben élhettem meg, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy semmilyen szervezetért nem akarok dolgozni, felelősséget vállalni, nem is tudok lelkesedni, ha nincs mögötte az egyház egy sejtje. Ha nem egyház, csak szervezet vagy munkahely. Nem akarok szervezetet építeni! Közösséget akarok építeni, amely keresse és alakítsa ki, tartsa fenn a struktúráit, emberekre akarok figyelni és nem „ügyekre”. Elég volt a fontosnak gondolt ügyekből! Az egyház útja az ember – ezt már Szent II. János Pál pápa a lelkünkre kötötte, ehhez képest a reformok sok helyen, a világegyházban és itthon is arról szólnak, hogy hogyan mentsük a pénzt, az épített örökséget, de arról kevésbé, hogy kinek, kiknek is? Az egyház, ahol jelen van, ott szent tér és idő áll fenn. Ott közelebb érzem magam Istenhez. A liturgiában, a szentségek és szentelmények ünneplésében, amelyek nem a stresszelés, hanem a gyógyulás alkalmai kellene hogy legyenek, ahogy a Jézussal való találkozások azok voltak az ő három tanítói éve alatt. Ezt különösen is szeretem az egyházban: amikor jelenvalóvá teszi, „megkóstoltatja” velünk Isten országának örömét és békéjét. Olyan felemelő, amikor ezen dolgozhatom!

Papságod tizennégy évére melyik tizennégy szót, jelzőt találod a legbeszédesebbnek?

Ezen el kell gondolkodnom. Sorolom, de összefüggnek, több is van, mint tizennégy: meghívás és megajándékozottság, szentmise, tanítók és mesterek, család, barátok és társak, kalandok, zene, Németország és Európa, média és könyvek és könyvbemutatók, konfrontálódások, veszteségek és csalódások, Ferenc pápa Csíksomlyón, plébániai közösségek, hála.

A médiára számítottam… „Mégis” ki(kkel), mikor, hol, miért – hogyan is kezdődött ez az egész?

A legbiztosabb a vége… (nevet – szerk.) Első cikkem a Hargita Népében jelent meg, egy kis beszámoló egy kápolna felújításáról és megáldásáról. Sulilapot is szerkesztettünk Ditróban, de aztán az igazi kezdet Gyulafehérvárhoz kötődik: másodéves koromban meghívást kaptam a szerkesztőségbe, a kérdésedből is kikandikáló diáklapot, a MégIS-t összeállítók közösségébe. Nagyon imponált és igazi kihívásnak éltem meg, jókor is jött, mert már valamennyire kezdtem kiismerni magam a szemináriumi koordináták között. Takó István, szintén egykori szerkesztő, azóta már plébános-barátom, első ünnepélyes szentmisém szónoka meg is emlékezett ezekről az időkről prédikációjában, amikor kicsit a mi közösségünkről is beszélt, ahogyan ő, gyakorlati évről visszatért kispap látta: „Lendületesen szervezték a teológia közéletét, elfoglalták a helyünket a kápolnában, az ebédlőben, átrendezték a szerkesztőséget, és őszintén megfogalmazták a véleményüket, kritikájukat, ötleteiket és nemtetszésüket. És mindezek mellett áradt belőlük az együvé tartozásnak valami nemes ereje, amit szent irigységgel próbáltam megérteni.” Tényleg, egy olyan inspiráló közegbe kerültem, ami azóta is hiányzik. Azon törtük a fejünket, hogy mit találjunk ki, amivel érdekesebbé tehetjük az életünket. Meg, persze, a lapot is. Éjszakába nyúló tördelés, kialvatlanság, vitázások, nagy röhögések, némi dohányfüst – szép lapszámok és megtartó barátságok születtek az egyik tetőtéri szobában kialakított szerkesztőségünkben. Élmény volt. Ez az okostelefonok előtti világban volt, amikor nem volt internet az intézetben sem, így egy marék floppilemezzel szaladtunk valamelyik internetkávézóba egy-egy képért… Olykor, mire hazaértünk, összevegyültek az adatok a lemezen, nem nyílt meg az anyag, kellett menni újra… Később lett internet is, pályázatokat is írtunk új gépekre, nyomtatókra, de a teológia első videoprojektorát is én pályáztam, akkor nem kis dolog volt, jó sokba is került… Aztán a Mária Rádió első stúdiója is „véletlenül” a szobámban volt, egy adventi elmélkedéssorozatot vettünk fel, Hajlák Attila szervezte, én vágtam a hanganyagot és küldtem Nagyváradra. Ez is egy kezdetnek számít…

És mi volt a folytatás? Miért tartja egy pap szívügyének a(z egyházi) médiát? Vagyis neked miért az?

A folytatás segédlelkészi szolgálat volt 2007-től, előbb két szép, gazdag év Marosvásárhelyen, plébániai és iskolai pasztorációban, mellette kis rádiózás egy kereskedelmi adón és plébániai lap szerkesztése. Két év múlva, miután egy kilátásba helyezett külföldi tanulmányi időszak kérdése lekerült napirendről, a főpásztor Kolozsvárra helyezett azzal, hogy tanuljak újságírást, és lassan kapcsolódjam be a lapok életébe. A tanulmányokról közben kiderült, hogy nem egészen azt adják, amire nekem akkor szükségem volt, közben plébános lettem Kolozson, Mócson, Katonában és Nagysármáson, így a plébániai ügyek kerültek előtérbe. Igaz, kineveztek a Verbum kuratóriumába is, egy új lapterv (a mostanit megelőző) kidolgozásában aktívan részt vettem, de nem kerültem be a „frontvonalba”. Közben elindult a Mária Rádió kolozsvári stúdiója, ahol Takó Istvánnal, a KEL tagjaival és veled (nevet) elindítottuk a Kovász című műsort a fiataloknak. Ezek után, 2013 nyarán ért a felkérés: menjek el Nagyváradra, legyek a Mária Rádió műsorigazgatója. Nagy váltás volt, szinte mindent „itthagytam” a rádióért, együtt sírtunk a hívekkel a búcsúmiséken, aztán Nagyváradra költöztem, s belevágtam a műsoros feladatok megismerésébe majd átalakításába. Igyekeztünk megmozgatni a rádiót és a rádiósokat, új munkarend, műsorrács, dinamikusabb műsor. Nem mindenki örült az új vonalnak, nem is tartott túl sokáig a rádiós időm, csak 2015 januárjáig, amikor felmondtam. Ebben a helyzetben, amikor dispozíciót vártam, Bodó Márta találta ki, hogy jó lenne, ha a Verbumhoz jönnék. Valamelyest ismertem a belső viszonyokat is, ezért azt mondtam, hogy amennyiben a néhai Kovács Sándor főesperes és a kuratórium jónak látja és a főpásztornak ajánlja a kinevezésemet, elvállalom. A kuratórium támogatta Márta ötletét, kijelölte nekem a jövőre vonatkozó szempontokat, így ez lett az én „versenyvizsgám”. Másfél hónapi pihenés és várakozás után, amikor gyakorlatilag munkanélküli voltam, Takó István által a szentpéteri plébániára befogadva, megkaptam a kinevezést: a Verbum igazgatója és a Szent Mihály-plébánia kisegítő lelkésze lettem. Az év végére lett szolgálati lakásom is, a szentpéteriek kilenc hónapi vendégszeretetét ezúton is köszönöm. A Verbumnál óvatosabb voltam, mint a rádiónál: itt adminisztratív feladataim is lettek, nemcsak tartalmi szempontokra kellett figyelnem. Az elején csendben voltam, igyekeztem megismerni az életet, a munkafolyamatokat, aztán folyamatosan beleártottam magam egyre több mindenbe. Végül úgy láttam, hogy inkább az adminisztrációba ásom bele magam, mert több ember van a szerkesztői térfélen és értik a dolgukat. Ma már nem biztos, hogy mindenben így döntenék. Bő hat és fél intenzív év lett belőle, ami mostanában zárul, nagy örömömre. Hogy miért tartom szívügyemnek az egyházi médiát? Az az igazság, hogy már egyáltalán nem tartom annak. Ebből a szempontból bensőleg elkoptam, elhasználódtam az elmúlt években, részben amiatt, hogy úgy éreztem, az egyház nem tartotta kellően szívügyének a saját médiumait, legalábbis azokat, amelyek kiadója a Verbum. Sok zavar volt az elmúlt években, harcok, amelyeket nem lehetett megkerülni, de amiket nem érte meg felvállalni… Remélem, nemcsak a Verbum igazgatója személyében lesz váltás, hanem abban is, ahogy az egészhez az egyház vezetése viszonyul. Vannak biztató jelek is.

A váltásra utaltál, és erről is szeretnélek kérdezni, viszont maradjunk egy nagyon picit ennél a témánál – de kicsit a másik oldalról figyelve… Milyen visszajelzések – hallgatók, olvasók, más – részéről erősítettek leginkább ezekben az években?

Visszajelzések is voltak, a rádiónál hallgatói visszajelzések, akár a betelefonálós műsoromban, szerda esténként, Beszéljük meg! címmel, amit nagyon szerettem, hiányzik is. Voltak emellett személyes visszajelzések, hallgatók, papok részéről is, amelyek azt erősítették, hogy jó az irány és hálásak a munkánkért. Nem egyszerű, népszerű fogások voltak, amiket bevezettünk, hanem inkább olyan belső kihívások, amelyekkel megküzdve, ma is állítom, hogy fejlődött a rádió, igényesebb lett műsoraiban. Voltak, persze, kellemetlen helyzetek is. A kiadónál másabban működött ez. Legnagyobb pozitív visszajelzés, hogy vagyunk, léteznek a lapjaink, mert vannak megrendelőink. Finoman csökkennek ugyan a példányszámok, amit elsősorban az olvasási szokások átalakulásával magyaráznék: ma a legtöbb ember nem újságot olvas, hanem az okostelefonján informálódik. A könyvbemutatókat azonban nem szeretném kihagyni: sok szép, gazdagító találkozás, rendezvény van a hátunk mögött, amit az olvasók nagy szeretettel fogadtak mindenhol. Sokan jelezték, hogy a Verbum ezek által nyitott az emberek felé, „kitört” Kolozsvárról.

Talán kevés az olyan plébános, akinek az évek során ne kellene templomépítéssel, felújítással is foglalkoznia. A pandémia kezdetekor te is „templomot építettél”… Milyen tapasztalat volt ez számodra?

Nekem Takó István a primíciámon megmondta már, hogy nem kell templomot építenem… Legyen igaza ezután is! A templom.ro oldal három nap alatt épült. A domaint megvettük egy korábbi Verbum-projekthez, amely végül nem valósult meg, így a gyújtószikrát adó egykori munkatársunknak, a ma már diakónus Bőjte Csongornak egyből mondtam: templom.ro. Ez legyen az a hely, ahol a pandémia és a lezárás alatt szentmisét, imádságot közvetítünk. Sokaknak segítség, reménység volt. Most már csak alkalmanként használjuk és vasárnaponként a szászfenesi szentmise megy rajta, mi ugyanis nem hagytuk abba a közvetítést. A templom.ro az egyik kitörölhetetlen bizonyíték sok egyéb mellett, hogy a Verbum képes volt nehéz helyzetekben akár zászlóvivőként „talpra esni”, erejét és lehetőségeit a nevében is bennfoglalt Ige szolgálatába állítani.

Minek örvendesz a leginkább, ha a változásra gondolsz, és mire vágysz „teljes állású” plébánosként?

Annak örülök, hogy végre csak azt tehetem, amire mindig is készültem, és annak, hogy ezt olyan közösségekben tehetem, ahol valóban befogadó közegre találtam az elmúlt években: Szászfenesen és Magyarfenesen, illetve a környékbeli falvakban. S aztán még annak, hogy több személyes időre látok lehetőséget, több közösségi alkalomra, mint eddig. S itt meg is kell köszönnöm a közösségeimnek, hogy sajtós megbízásomra tekintettel voltak, megértették, hogy az egyházmegye, az egyházmegyék ügye volt, amiben mozogtam, általában többet máshol, mint otthon, sokat utaztam, sokfelé kellett figyelni. Arra vágyom, hogy teljesen lelkipásztor lehessek: együtt örülve, sírva, izgulva, imádkozva, hálát adva azokkal, akikért felelősséggel tartozom. Amint már korábban mondtam, nem érdekelnek „ügyek”, nagy ügyek, csak az ember, aki Isten képmása, akihez a küldetésünk szól, s csak a plébánia, ahol együtt járunk a hitben. Fontos ehhez az is, hogy legyenek nekem erőforrásaim, időm a töltekezésre, hogy adni, „közvetíteni” tudjak – nem a sok mindenre felhasznált médiában, hanem szívtől szívig!

(Az interjú nyomtatott változata – két részben – megjelent a Vasárnap hetilap 2021. október 3-ai és október 10-ei számában.)