Bátran kell az Úrhoz közelednünk, nyitottnak kell lennünk az Úr felé

Ferenc pápa katekézise

0
378
Fotók: Vatican News

A keresztény szabadság helyes felfogásáról, a tevékeny szeretetben kibontakozó, másokat szolgáló szabadságról (vö. Gal 5,13–14) elmélkedett október 20-án, szerdán délelőtt Ferenc pápa, folytatva a Galata-levélről szóló katekézissorozatát. Beszédének elején arra a kisfiúra utalt, aki felment hozzá a pódiumra, elbeszélgetett vele, és leült melléje. A pápa beszédének magyar fordítását a Magyar Kurír tolmácsolásában közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ezekben a napokban – a Galatáknak írt levelet hallgatva – a hit szabadságáról beszélünk. De amikor ez a gyermek szabadon idejött és úgy mászkált itt, mintha otthon lenne, eszembe jutott, amit Jézus a gyermekek spontaneitásáról és szabadságáról mondott. Jézus azt mondja nekünk: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, ti sem mentek be a mennyek országába!” Bátran kell az Úrhoz közelednünk, nyitottnak kell lennünk az Úr felé, nem szabad félnünk az Úrtól: köszönöm ennek a gyermeknek a tanítást, amelyet mindannyiunknak adott. És az Úr segítse őt korlátoltságában, segítse őt növekedni, mert ezt a szívből jövő tanúságtételt adta. A gyermekeknek nincs automatikus fordítója, mely a szívből az életbe fordít: a szív megy a maga útján!

Pál apostol a Galatáknak írt levélben szép lassan bevezet bennünket a hit nagy újdonságába. Valóban nagy újdonságról van szó, mert nemcsak az élet valamelyik aspektusát újítja meg, hanem azt az „új életet” ülteti belénk, amelyet a keresztségben kaptunk. A keresztségben a legnagyobb ajándékot kaptuk meg, azt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Mivel Krisztusban újjászülettünk, az előírások teljesítéséből álló vallásosságból az élő hitre tértünk át, amelynek középpontja az Istennel és a testvéreinkkel való közösségben, vagyis a szeretetben van. A félelem és a bűn rabságából Isten gyermekeinek szabadságába léptünk át. Itt is találkozunk a szabadság szóval!

Ma megpróbáljuk jobban megérteni, hogy az apostol számára mi ennek a szabadságnak a lényege. Pál kijelenti, hogy a szabadság egyáltalán nem „ürügy a test számára” (Gal 5,13): a szabadság ugyanis nem test szerinti, nem ösztönök, szeszélyek, önző vágyak szerinti szabados életmód, hanem ellenkezőleg, a jézusi szabadság arra késztet bennünket – írja az apostol –, hogy „egymás szolgálatára” álljunk (Gal 5,13). De hát ez nem rabság? De igen, a krisztusi szabadságnak van egyfajta „rabságjellege”, olyan dimenziója, amely szolgálatra, másokért való életre késztet bennünket. Más szóval az igazi szabadság teljes mértékben a szeretetben fejeződik ki.

Ismét az evangélium paradox voltával találkozunk: szabadok vagyunk a szolgálatra, nem pedig arra, hogy azt tegyük, amit akarunk. Szabadok vagyunk szolgálni, és ebből fakad a szabadság; abban a mértékben találjuk meg magunkat teljesen, amennyire odaadjuk magunkat. Annyiban találjuk meg magunkat teljesen, amennyiben odaadjuk magunkat, amennyiben van bátorságunk odaadni magunkat; az életet akkor birtokoljuk, ha elveszítjük (vö. Mk 8,35). Ez tiszta evangélium.

De hogyan magyarázható ez a paradoxon? Az apostol válasza éppolyan egyszerű, mint amilyen igényes: „a szeretet által” (Gal 5,13). Szeretet nélkül nincs szabadság. Az önző szabadság, az, hogy azt teszem, amit akarok, az nem szabadság, mert önmagába fordul, nem termékeny. Krisztus szeretete az, ami megszabadított bennünket, és ismét csak a szeretet az, ami megszabadít egy még nagyobb rabságtól, egónk rabságától; ezért a szabadság a szeretettel növekszik. De vigyázzunk: nem egy érzelmeskedésben kimerülő szeretettel, nem a szappanoperák hőseinek szeretetével, nem azzal a szenvedély fűtötte szeretettel, amely csak azt keresi, amihez kedve van, ami bejön neki, hanem a Krisztusban látott szeretettel, az önfeláldozó szeretettel: ez a valóban szabad és felszabadító szeretet.

Ez az a szeretet, amely az ingyenes szolgálatban ragyog fel, mely Jézus példáját követi, aki megmosta tanítványai lábát, és azt mondja: „Példát adtam nektek, hogy ti is úgy cselekedjetek, ahogyan én cselekedtem veletek” (Jn 13,15). Egymást szolgálni!

Pál számára tehát a szabadság nem azt jelenti, hogy „azt teszünk, amit akarunk”. Ez a fajta szabadság egy cél és viszonyítási pontok nélküli, üres szabadság, cirkuszi szabadság: nem működik! Ürességet hagy ugyanis bennünk: hányszor előfordult, hogy miután csak az ösztöneinket követtük, rádöbbenünk, hogy nagy üresség maradt bennünk, és hogy visszaéltünk szabadságunk kincsével, annak szépségével, hogy képesek vagyunk az igazi jót választani magunk és mások számára. Csak ez a szabadság teljes, konkrét, és ez helyez bennünket a mindennapi valóságos életbe. Az igazi szabadság mindig felszabadít bennünket, de amikor a „mihez van kedvem és mihez nincs” szabadságát keressük, akkor végül üresek maradunk.

Egy másik levelében, a Korintusiaknak írt első levélben az apostol azoknak válaszol, akiknek téves elképzelésük van a szabadságról. „Mindent szabad!” – mondják ők. „Igen, de nem minden használ” – válaszolja Pál. „Mindent szabad, de nem minden szolgál javunkra” – veti ellenük az apostol. Majd hozzáteszi: „Senki se a maga javát keresse, hanem a másét” (1Kor 10,23–24). Ez a szabály arra, hogy leleplezzünk bármilyen önző szabadságot. Azok elé is, akik hajlanak arra, hogy a szabadságot saját ízlésükre korlátozzák, Pál a szeretet követelményét állítja. Egyedül a szeretet által vezérelt szabadság szabadít fel másokat és bennünket, az a szeretet, amely tud meghallgatni anélkül, hogy magát a másikra erőltetné, amely tud szeretni anélkül, hogy kényszerítené a másikat, amely épít és nem rombol, amely nem használ ki másokat saját kényelme érdekében, és jót tesz nekik anélkül, hogy saját hasznát keresné. Röviden: ha a szabadság nem a jó szolgálatában áll – ez a próba! –, ha a szabadság nem a jó szolgálatában áll, akkor fennáll a veszélye, hogy meddő lesz és nem hoz gyümölcsöt.

A szeretet által vezérelt szabadság viszont a szegényekhez vezet, akiknek az arcán felismeri Krisztus arcát. Így egymás szolgálata alkalmat ad Pálnak arra, hogy – a galatáknak írva – egy egyáltalán nem másodlagos dolgot hangsúlyozzon: amikor arról a szabadságról beszél, amelyet a többi apostol adott neki az evangelizáláshoz, azt hangsúlyozza, hogy csak egy dolgot kértek tőle: hogy ne feledkezzen el a szegényekről (vö. Gal 2,10). Érdekes! Amikor a Pál és az apostolok közötti ideológiai harc után megállapodásra jutottak, mit mondtak neki az apostolok? „Menj csak, tedd a dolgodat, de ne feledkezz el a szegényekről”, vagyis prédikátori szabadságod legyen mások szolgálatában álló szabadság, ne önmagadat szolgáló szabadság, hogy azt csinálj, amit akarsz.

Tudjuk azonban, hogy a szabadság egyik legelterjedtebb modern felfogása ez: „Az én szabadságom ott ér véget, ahol a tiéd kezdődik.” De itt hiányzik a kapcsolat! Ez egy individualista látásmód. Akik viszont megkapták a Jézus általi felszabadulás ajándékát, nem gondolhatják, hogy a szabadság abban áll, hogy távol tartjuk magunkat másoktól, hogy másokat csak zavaró tényezőnek tartunk; nem foghatják fel úgy az embert, mint egy zárt egészt, hanem mindig csak egy közösség részeként.

A társas dimenzió alapvető a keresztények számára, és lehetővé teszi számukra, hogy a közjóra és ne saját érdekeikre figyeljenek.

Különösen a mai történelemi korban kell újra felfedeznünk a szabadság közösségi, nem egyéni dimenzióját: a világjárvány megtanított arra, hogy szükségünk van egymásra, de nem elég ezt tudni, hanem mindennap a gyakorlatban is e mellett kell döntenünk, ezt az utat kell választanunk. Azt mondjuk és hisszük, hogy a többiek nem akadályai szabadságomnak, hanem alkalmat nyújtanak arra, hogy szabadságomat teljes mértékben megvalósítsam. Mert szabadságunk Isten szeretetéből születik és a szeretetben növekszik.

Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)