Egyed-Zsigmond Enikő: a közösségben tükröt és támaszt jelentünk egymás számára

Közelebb hozni a teológiát: 25 év, 25 évfolyam

0
569
Egyed-Zsigmond Enikő a második évfolyam tagja volt a teológia karon

A második évfolyam tagjaként 1997. és 2001. között járt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán teológia–angol szakon Egyed-Zsigmond Enikő. A háromgyermekes anya a teológia új nemzedékeinek figyelmébe ajánlja a házassági kapcsolatot a maga változatos színskálájával a közösségi élmény megtapasztalására. A teológia elvégzését követően a pedagógusi pályát választotta, a tanársággal adódó nehézségeken a fejlődni akarása lendíti tovább. Meglátása szerint ha Isten közelségében, Jézus vonzásába vagyunk, az tartást és gyökeret ad.

Mit adott számodra a teológia?

1997-ben érettségiztem Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban és ugyanazon a nyáron bejutottam a teológiára, angol mellékszakkal. Akkor az is benne volt ebben a választásban, hogy nem volt elég önbizalmam a két idegennyelvhez, a sima bölcsészkarhoz. Utólag úgy látom: azzal is megbirkóztam volna, de valamiért – nem véletlenül – ennek így kellett történnie. Amikor 2001-ben megvédtük a diplomamunkánkat, más emberként álltam a tanárok előtt, mint négy évvel korábban. Nyilván ebben benne van az érés, fejlődés, felnőtté alakulás természetes folyamata, de inkább arra utalok, hogy kaptunk itt valami pluszt, valami emberileg kevésbé mérhetőt, amit úgy foglalhatnék össze: akkor már a jó Isten előtt is álltam, sőt, elsősorban előtte álltam.

Egyetem után először a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumba kerültem angoltanárként, és ami még mélyebb víz volt, osztályfőnökként. Azonban első gyermekünk érkezése miatt ebben a fajta edzésben csak rövid egy évig részesültem. A gyereknevelés ideje alatt, mivel a férjem is befejezte tanulmányait és a munkája (meg a szívünk is) arra szólított, visszaköltöztünk Vásárhelyre. Itt nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy régi iskolámba kerültem vissza angoltanárként.

Pedagógusi pályámat még kétszer szakította félbe szülés és gyermeknevelési időszak, de mellette elvégeztem hajdani egyetememen, a teológia karon a mesterit pasztorálpszichológia szakon. Nemrég emlegették fel tanár kollégáim, hogy csodálkoztak: nagy pocakkal, végzős osztállyal még Kolozsvárra is feljárok, de nekem ez akkor természetesnek tűnt, és hálás vagyok, hogy minden megadatott, amire szükségem volt, hogy elvégezhessem.

Kettős évfordulót ünnepel idén a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Kara. Az egyetem 440 évvel ezelőtt alapított intézményi elődjére, a kolozsvári jezsuita akadémiára tekint vissza, illetve a kar fennállásának 25. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból november 12–13. között Közelebb hozni a teológiát címmel nemzetközi jubileumi szimpóziumot szervez a kar, az elmúlt 25 évet pedig a 25 évfolyam diákjaival készült interjúkkal idézzük fel.

Azóta is tanárkodom és osztályfőnökösködöm rendületlenül, csak néha ingat meg hivatásomban egy-egy kudarcként megélt esemény. De aztán ugyanez is szokott továbblendíteni: a fejlődni akarás, hogy legközelebb jobban csináljam, bölcsebben oldjak meg egy-egy konfliktust vagy nehéz helyzetet. Saját gyermekeimtől is rengeteget tanulok a mostani új generációk gondolkodásáról, az elfogadásról, rugalmasságról, még a hitről is. Két kisebb gyermekem a kamaszkor és a középiskola örömeit és kihívásait élik, fogadják éppen. Nagylányommal már átéltük az egyetemi felvételi izgalmát, nosztalgiával töltött el a vizsgákra való készülése, a választás dilemmája, amin keresztül kellett mennie az utóbbi időben.

Ha magam visszarepülök friss egyetemista koromba, a leghálásabb azért vagyok, amit – más karokkal szemben – a kisebb létszámnak és a jó Isten jelenlétének köszönhető családiasságból fakadóan megéltünk: jólelkű, együttérző és bajtársias csoporttársaim voltak, akikkel jó volt szabadidős programokat is szervezni, s a hétköznapok sűrűjét is közösen tapodni. Idén nyáron, amikor húszéves találkozónkra összegyűltünk, úgy tudtunk beszélgetni, mint akik ugyanott folytatják, nem ejtettük el a kapcsolódás fonalát. A teológián a tanárokkal is volt egyfajta közvetlenség, bizalom, ami miatt érdekes módon nem szenvedett csorbát a színvonal vagy a tantárgyak komolyan vétele, sőt. Hálás vagyok a Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) kínálta lehetőségekért is, ahol a szervezésben is kipróbálgattuk szárnyainkat. Áldás volt a teológia bentlakásában (az Ikrich Augusztában) egy közösség tagja lenni; a többekkel való együttlakás „smirglipapír-effektusa” (egymás csiszolgatása) jó bemelegítő volt későbbi életünkre nézve is.

Mit jelent 2021-ben kereszténynek lenni?

Hogy mit jelent ma kereszténynek lenni? Erről nem kötelességek, „kell”-ek jutnak eszembe, hanem inkább az, amit az Isten közelségéből mi kapunk. Tartást, gyökereket ad. Emberi izgágaságunk, nyughatatlan természetünk mindig hoz nehézséget, kisebb-nagyobb hullámokat, ám ha Jézus vonzásában vagyunk, talán vele sikerül szépen, kevés bántással egyengetni az utat. Óvni, védeni az életet (s a Földet, ami ennek bölcsője).

Milyen útravalót adnál a teológia elkövetkező nemzedékeinek?

A teológusok új nemzedékének ugyanazt hangsúlyoznám ki, amit bármilyen más karra járó fiatalnak: a jó Isten nélkül hiába munkálkodnak az építők, s ez konkrétan odaszánt imaidőt jelent, szentségimádást, a szenttel való kapcsolatkeresést. Hitünk kertjét is, mint emberi kapcsolatainkat, ápolni kell. Másik, hogy a közösség értéke felbecsülhetetlen. Az élethelyzettel változhatnak a közösségeink, persze, de fontos, hogy mindig tartozzunk valahová, mert úgy sokkal gazdagabban meg tudjuk valósítani az életet magát, tükröt és támaszt jelentünk egymás számára. A közösség legmélyebb és legintenzívebb formája változatos színskálájával a házastársi kapcsolat, amit szintén ajánlok a fiatalok figyelmébe.