Amit Isten általam alkotott…

0
1416

Amikor rá gondolok, a Mária Rádió kolozsvári stúdiójának kicsi konyhai része jut eszembe: az indulás első lendületében itt kezdődtek a reggelek, de nem kávézással, hanem (adáson kívüli) közös imával, amit ő kezdeményezett és vezetett. Egyike volt azoknak az egyetemistáknak, akik felvállalták a rádió misszióját. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy egyszer majd mint szerzetesnővért fogom kérdezni az életéről… A Vasárnap hetilap ferences lelkiségi írásaink egyik szerzőjét, Portik Noémit – pontosabban Klarissza nővért szeretném bemutatni.   

Elképzelem a kis óvodás Noémit, aki azt érzi: festőművész szeretne lenni. Kik terelgettek a lélek útján – a művészet és a hit útján, és milyen fontos események idéződnek fel benned ezek kapcsán a gyermekkorodból?

Igen, valóban óvodás voltam, amikor egy baleset következtében eltörött a jobb karom. Ekkor mondtam ki először, hogy ha nagy leszek, festő leszek. Ehhez a történethez kapcsolódik egy példakép is, hiszen nagybátyám szintén festőművész, aki gyerekkorában elveszítette a jobb karját. Talán épp a balesetem volt az, ami miatt most már én is készen állok a művészi pályára, és természetesen a már motoszkáló vágy valami szépnek a megteremtésére, ami később öltött testet.

Gyerekkorom más meghatározó személyei a szülőfalum, Gergyóremete papjai voltak. Ebben az időszakban három pap is szolgált a falunkban. Erős nyomot hagytak bennem a hittanórák és a Mária-ájtatosságok – bár a ministrálás ekkor még nem vonzott, a plébániára mintha hazamentem volna.

Ötödik osztálytól a helyi hitoktató lett az osztályfőnökünk, aki a későbbiekben megszervezett számunkra egy római kirándulást. Az ott töltött pár nap alatt egy szerzetesnővérek által fenntartott épületben voltunk elszállásolva. Ez volt az első olyan alkalom, amikor megszületett bennem a szerzetesség gondolata.

Az egyik nagy döntés, amikor elindulsz „a nagy világba”, Kolozsvárra, művészeti egyetemre…

A kolozsvári időszakot megelőzően még meghatározó volt számomra a középiskolai időszak. Nagy esemény volt az életemben, amikor minden előzetes rajzképzés nélkül negyedikként jutottam be a Nagy István Művészeti Líceumba. A tanáraim és a melegszívű könyvtárosunk, Ella néni nem csak a művészet világába vezettek be, de egy olyan környezetet teremtettek, ahol a személyiségem is fejlődött. Igazi nevelők voltak, akik a legtöbbet akarták kihozni belőlem. Azt, hogy egyáltalán esélyem lehetett a továbbtanulásra, a festészettanáromnak köszönhetem, aki meglátva bennem a lehetőséget 11. osztályban országos olimpiászra küldött, ahol harmadik helyet értem el. Ez egyenes utat jelentett számomra a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemre.

A líceumi éveket a művészet mellett a hitben való előrehaladás is jellemezte, természetesen kisebb-nagyobb buktatókkal, ahogyan az a legtöbb kamasz életében történni szokott. Két évig Csíksomlyón, a Szent István Otthonban laktam, így nem más vigyázta lépteimet, mint a „Babba Mária”.

Ezzel a háttérrel érkeztem a kincses városba, ahol hamar ráakadtam a lelkiségi csoportokra. A Francesco Palántái ferences ifjúsági csoport volt az, ahol igazán otthon éreztem magam, és ez az otthonérzés hozta elő újra bennem a szerzetesség gondolatát. Az első egyetemi év végén már világosan láttam, hogy ez az az életállapot, amelyre Isten hív, és harmadév végére tisztult le az is, hogy konkrétan melyik szerzetesi közösség lesz az otthonom.

És hogyan lett Noémiből Klarissza nővér? 

A döntés lassan formálódott, amint azt már az előbbiekben elmeséltem, de itt akkor kitérnék a névválasztásra is. Klára személyét elsőként a csíkszeredai hitoktatónk hozta közel, egy Szent Ferencről szóló fim által. Már abban az évben, a bérmálkozásomon őt választottam védőszentemül. A hivatásom egész útját elkísérte Ferenc leghűségesebb követője. A szerzetesi hivatás feléledése után egy hosszabb ideig ezért úgy gondoltam, hogy Isten a klarissza közösségbe hív, szemlélődő életre. A későbbiekben azonban világossá vált, hogy a világba küld. Ennek ellenére Klára személye továbbra is kísér és vezet engem. A beöltözésem előtt három nevet kellett leírnom, amelyeket választani szeretnék, és amelyek nem szerepelnek jelenleg a nővérközösségünk névsorában. Mivel Klára nővérünk van már Németországban, így esett a választás a Klarisszára.

Mi volt a legvonzóbb számodra ebben az életformában, és most már szerzetesként mi a legszebb számodra ebben a létben?

A szerzetesi életben számomra az öröm volt az igazán vonzó, az az öröm, amelyet az Istennek szentelt személyek életében láttam. De ezt megelőzően az a vágy vezetett erre az útra, amelyet meggyőződésem szerint Alkotóm ültetett belém, és Felé irányul. Hiszem, hogy küldetésem teljességét ebben az életformában tudom megélni. Ez az én saját utam, amelyből minden nap egy picit többet látok.

Kicsit visszatérve a kolozsvári éveidre, eszembe jut az a rádióműsor, amelyben művész vendégek voltak a meghívottjaid, akiket a hitükről kérdeztél. Nem csak összefonódik a művészet és a hit az életedben, hanem ennek a kapcsolódásnak a „hirdetője” is vagy…   

Igen, valóban, így visszatekintve az én életemben a hit és a művészet mindig karöltve járt. A műsor ihletője egy számomra fontos személy, Balázs István Sándor fafaragó-művész volt. Az ő jelmondata lett a műsor címe is: „Amit Isten általam alkotott”. Olyan alkotó embereket szólaltattam meg, akiknek a munkássága a hitből forrásozott. Az ő munkásságuk ma is példa számomra.

Milyen feladatok, szolgálatok vártak a rendben belépésedet követően?

A jelölt időszak alatt kisiskolásokkal foglalkoztam, akik délután jöttek hozzánk foglalkozásra. Tizenkét nulladikos gyerek volt az én csoportomban. Ezt követően, a novíciátus alatt, főként a szerzetesi élet alapjainak az elsajátítása volt a feladatom, egy kis házimunkával fűszerezve. Ezután szolgáltam több ízben is a kézdiszentléleki öregotthonunkban, helyettesítettem rajztanárt egy nagyváradi iskolában, voltam egy kis időt a mallersdorfi anyaházunkban németet tanulni, gondoztam az idős nővéreket, teljesítettem kapus szolgálatot, most pedig a székelyudvarhelyi Názáret-házunkban szolgálok, ahol szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek és fiatalok élnek.

Az eltelt hat év fele a teológiai tanulmányokról is szólt, alap- és magiszteri képzésen. Mesélsz kicsit ennek „gyümölcséről”?  

Igen, 2018-ban felvételiztem a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karára, Didaktikai Teológiára, egy évvel később pedig ugyanezen a karon a mesterképzésre, Pasztorális Tanácsadás szakra is. Tehettem ezt azért, mert már rendelkeztem egy alapképzéses diplomával. Nagyon gazdag időszak volt ez számomra. Nem csak elméleti tudást szereztem, de úgy érzem, érettebbé, megalapozottabbá vált a hitem is, valamint gazdagodhattam ember- és önismeretben. Jó tapasztalat volt három év kihagyás után újra diákká válni és valamiképpen részt venni a fiatalok életében, örülök, hogy egy lehettem közülük. A disszertáció megírása kapcsán pedig újra összeért az életemben a művészet és a hit, ugyanis a választott témám a festészet alkalmazása a lelkivezetésben. Hálás vagyok a vezetőtanáromnak, hogy végigkísért ezen az úton. Azt hiszem, ezáltal újra megvilágítódott előttem saját küldetésem: a művészet által fejlődni az istenismeretben és másokat is segíteni ebben.

Visszacsengenek még sokunkban az eucharisztikus kongresszus eseményei – talán a jelmondata is –, ezért teszem fel így a kérdést: honnan fakadnak a forrásaid?

A mottóval összhangban én is elmondhatom, hogy minden forrásom Krisztusból fakad. Legalábbis minden tiszta és valódi forrás, mert ha más forráshoz vagy állóvízhez megyek, üressé válik az életem. A hozzá vezető utak közül pedig az egyik a művészet.

Mit üzensz olvasóinknak?

Minden embernek egy sajátos egyéni módon kell beteljesítenie saját hivatását. Minden élet egyedi, egyszeri és utánozhatatlan. Mai világunk sokszor az utánzást, a valakihez vagy valamihez való hasonulást népszerűsíti. Én arra biztatok mindenkit, hogy nyitott lélekkel, Isten szavára figyelve merjen rácsodálkozni saját hivatására és küldetésére, és nagy bátorsággal induljon el a saját útján. Ahogyan Klára írja prágai Ágnesnek: „könnyű léptekkel, port alig érintő lábakkal, biztosan, vidáman és feltartóztathatatlanul haladj előre az üdvösség útján”.

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. szeptember 26-ai számában jelent meg.)