Visszatérés az iskolába: az örömről vagy a félelemről szól?

0
436
Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy ugyanúgy, ugyanakkora örömmel várhassa a tanévkezdést, mint mindenki más. Fotók: Pixabay

Mit tegyünk, ha az iskolába való visszatérést nem az öröm, hanem a bántalmazástól való félelem hatja át? Az iskolai bántalmazásról beszélni kell, hogy észre tudjuk venni – írja Balázs Brigitta, a Juventutti Alapítvány munkatársa. Hangsúlyozza: amiről sosem beszélünk, azt szinte nemlétezőként könyveljük el, olyan, mintha ott sem lenne. S így talán észre sem vesszük, még akkor sem, ha a környezetünkben zajlik. Ezúttal ezt szeretném: beszélni róla, kiemelni, rámutatni. Gondolatébresztő írásában hasznos ötleteket ad ahhoz, mit tehetünk, ha rájövünk, környezetünkben van valaki, aki bántalmazás elszenvedője.

Emlékszem, mindig nagy lelkesedéssel vártam az iskolakezdést. Imádtam, amikor megvásároltuk végre az új füzeteket és írószereket, kifejezetten izgatott lettem pár nappal az első becsengetés előtt, alig vártam, hogy lássam végre a többieket, hogy újra találkozzunk. Igen, nekem voltak „többiek”, nekem voltak barátaim, akikkel tényleg szívesen találkoztam.
Kézilabdáztam, na meg cserkészkedtem is, a csapattársaimmal mind egy iskolába jártunk, szünetekben sokat beszélgettünk, nevetgéltünk. A tanárokkal is megfelelő volt a kapcsolatom. De vajon mindenki hasonlóan várta, mint én? Kétlem.

Talán 19 éves lehettem, amikor először komolyabban eszembe jutottak azok az egynégyes és ötnyolcas osztálytársak, akiket valamiért mindig „másként” kezeltek az osztályban. És ehhez a folyamathoz én is pontosan ugyanúgy asszisztáltam, mint a többiek. Csak ezt felnőtt korom előtt sosem mertem bevallani őszintén magamnak, sőt fel sem mértem, habár legbelül mindig éreztem, hogy ez nincs így rendben, ezen változtatni kellene.

Valóban nincs így rendben. Hiszen minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy ugyanúgy, ugyanakkora örömmel várhassa a tanévkezdést, mint mindenki más. Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy mellette is üljön valaki a padban, hogy őt is köszöntsék a barátok, amikor sok idő után viszontlátják. Joga van ahhoz, hogy ő is önfeledten játszhasson valakivel a szünetben, őt is bevegyék a játékba, ő is jól érezhesse magát az iskolában.

Beszéljünk róla!

A jelenség olyannyira összetett, hogy a komplett szakirodalom alapos átnézését megköveteli, de mi a helyzet akkor, ha szülőként, pedagógusként, laikusként állunk szemben a helyzettel, és nincs lehetőségünk szakértői szemmel rálátni a problémára? Ezen gondolkodtam el, és abban bízva, hogy valakinek segítség lehet, összefoglaltam pár gondolatot a témában. Bármelyik irányból is kezdtem megközelíteni, nagyon fontos, hogy beszéljünk róla!

Ha tabusítjuk vagy elbagatellizáljuk, és azt mondjuk, nincs miről beszélni, bántalmazás a mi időnkben is volt és felnőttünk, megoldottuk és kész, akkor ez a folyamat egyre csak meredekebb lesz, és egyre csak elmérgesedik, elburjánzik.

Tehát: beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni. Mindenki a maga szintjén, saját tudását és ismereteit, tapasztalatait felhasználva, abban a közösségben, ahol ezt megteheti. A szülő a gyerekkel és a családdal otthon, az osztályfőnök az osztályfőnöki órán, az igazgató a tanévkezdéskor, az osztálytárs, amikor erre felkészültnek érzi magát. Mindenki a maga erőforrásait szem előtt tartva, ott és akkor, amikor ezzel meg tud küzdeni. Mert van, aki a bántalmazás pillanatában is képes hallatni hangját, vagy mer közbelépni, de van, aki inkább úgy tud hatékonyan segíteni, ha privátban, külön jelzi a bántalmazottnak, hogy hozzá fordulhat, szívesen beszélget vele, meghallgatja. Ez így, ebben a formában is segítség. Nem szabad legyinteni, hogy ó, fölösleges, mert úgysem változik semmi.

Egy bántalmazott gyerek számára konkrétan életmentő lehet − hangozzék bármilyen erősnek is ez −, ha azt érezheti, van a környezetében olyan, aki segíteni tud, segíteni akar neki, van kiút, van megoldás, túl lehet lépni ezen!

Egy olyan közegben, ahol nem beszédtéma az erőszak, vagy ahol azt mondják, hogy „ebben az intézményben nincs bántalmazás”, és ezért nincs is, amiről beszélni: gyakorlatilag legitimmé válik a bántalmazás minden formája, és ehhez egy egész közösség asszisztál intézményi keretek között.

Az egyszerű beszélgetésektől kezdve, a prevenciós programokba való bekapcsolódáson keresztül, a szakemberek bevonásáig számtalan formában lehet beszédtémává tenni az iskolán belüli bántalmazást, zaklatást, bullyingot: beszélhet a témáról a tanár, az iskolai tanácsadó, a szülő, a gyerekek, külsős szakemberek, a fontos, hogy kihangosítsuk az áldozatok, a bántalmazás célpontjai és a szemlélők számára. Ezzel kifejezzük: tudunk róla, elhisszük, hogy ez megtörténhet veled, és ne félj, mert hozzánk bármikor fordulhatsz, nekünk elmondhatod!

Vannak bizonyos dolgok, amit érdemes szem előtt tartani még a beszélgetések során is, ezért jó, ha utánaolvasunk, utánakérdezünk. Megeshet, hogy bizonytalanok vagyunk, de kereshetünk olyan videókat, cikkeket, amelyek támaszként segíthetnek, vagy kikérhetjük olyan szakember segítségét, aki az adott helyzetben jobb rálátással bír szakmailag a történésekre. Szülőként, felnőttként, nem kell mindentudónak lennünk, mi is bátran kérhetünk segítséget, viszont csak amiatt, mert elbizonytalanodtunk, ne hallgassunk a dologról. Nem ciki felnőttként sem, ha segítséget kérünk, mert elakadtunk. A témában hasznos cikkeket, bejegyzéseket találhatunk a www.yelon.hu, a www.hintalovon.hu és a www.erod.juventutti.ro oldalon is, de csatlakozhat olyan csoportokhoz mint például a Nemecsek Program Facebook-csoportja. Ha észrevettük, hogy valami változás van a gyermek viselkedésében, teljesítményében, esetleg már fizikai tünetek is jelentkeznek a lelki hatások okán, akkor rögtön kell kezdeményezni ezeket a beszélgetéseket, nem szabad halogatni. Biztosítani kell a gyereket arról, hogy mi meghallgatjuk, megértjük a problémáját, és hisszük, hogy van megoldás erre a helyzetre, és együtt ki tudjuk találni, mi legyen a következő lépés. Ha már túl vagyunk az első beszélgetéseken, köszönjük meg, hogy elmondta nekünk a problémát, és nyugtassuk meg, nem ő a hibás, nem ő tehet róla, és elkezdünk dolgozni azon, hogy együtt megoldjuk a helyzetet.

Kidolgozhatunk egy stratégiát, amelyben összeírjuk a lehetőségeket, hogy mit tudnánk tenni. Soroljuk fel azokat az embereket, akik segíthetnek nekünk, hogy megoldást találjunk, vegyük sorba együtt, kik lehetnek azok, akik valóban hatékony segítséget nyújthatnak az adott helyzetben úgy a gyerek, mint a saját kapcsolataink körében is. Vegyük figyelembe azt is, milyen reakciót vált ki a gyerekből, ha előhozunk egy-egy lehetséges lépést: megijed, ha szóba kerül az, hogy az igazgatóval beszéljünk? Gyomorgörcse lesz, ha arról beszélünk, hogy az őt kipécéző, a bántalmazást kezdeményező gyerekkel vagy szüleivel beszéljünk? Fontos, hogy minden lépés, ami ezzel a helyzettel kapcsolatos, ne a szülő, a felnőtt egyéni döntése legyen, hanem egy együttműködés a segítő felnőtt és a gyermek között. Viszont ha már nagyon súlyos a helyzet, előrehaladottak az állapotok és veszélyben van a gyermek, akkor az azonnali beavatkozásra is fel kell készítenünk magunkat.

Ne ígérjük azt a gyereknek, hogy nem mondjuk el ezt senkinek. Tudnia kell, hogy a helyzet még súlyosabb lehet, és ha szükséges, akkor lépni fogunk annak érdekében, hogy segítsünk. De biztosítsuk, hogy arra fogunk törekedni, hogy együtt olyan megoldást találjunk, ami a legkevésbé lesz hátrányos rá nézve. Szülőként, pedagógusként fontos, hogy mi magunk is higgadtak tudjunk maradni az adott helyzetben: ne legyenek olyan reakcióink, amelyek a bosszút legitimálják. Legyünk a megfelelő kommunikáció és párbeszéd követei, és sugalljuk azt a teljes folyamatban, amiben hiszünk, hogy meg lehet oldani azt a helyzetet, van kiút, van segítség és együtt megtaláljuk ezt.

A számtalan téma és kérdés, amely egy ilyen helyzetben felmerülhet, korántsem került bele ebbe a bejegyzésbe. Hiszen még szó sem esett a szemlélőkről, vagy azokról a helyzetekről sem, amikor a mi gyermekünk nem a bántalmazás célpontja, hanem a kezdeményezője.

Nagyon sok további vonalon lehetne elmélkedni erről a témáról, de úgy gondolom, most így az iskolakezdés után néhány nappal már tettem egy lépést, amiben hiszek: az iskolai bántalmazásról beszélni kell, hogy észre tudjuk venni. Ezúttal ezt szerettem volna: beszélni róla, kiemelni, rámutatni, mindenkinek, aki elolvassa, eszébe juttatni. Bízom benne, mások is hasonlóképpen tesznek majd a saját eszközeiket, lehetőségeiket, tudásukat, tapasztalataikat felhasználva ezekben az első iskolai napokban és a teljes tanév folyamán is.

Balázs Brigitta, Juventutti Alapítvány