Kockázatot vállalni a hitben. Erdélyiek a NEK-en

0
975

Arra vállalkozni, hogy az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus számos megjelent írása után én is mondjak valami újat, nehéznek tűnő feladat. Az élménybeszámolók olvasása közben azonban rájöttem: nekem nem újat kell mondani, csupán megosztani mindazt, ami megérintett, felemelt. Ferencz Emese, az erdélyi Mária Rádió szerkesztőasszisztense NEK-en gyűjtött élményeit osztja meg az olvasókkal.

Minden írás attól különleges és egyedi, hogy annak ellenére mindannyian egy helyen voltunk, ugyanazt a katekézist, tanúságtételt vagy szentbeszédet hallgattuk, a saját életünk történetéhez vonatkoztatva mást és mást hoztunk haza a hátizsákban. Számomra egy mondat az egész: nem vagyok egyedül az ellenséges világmindenség közepén.

Azt hiszem, itt le is zárhatnám. Pontot tehetnék a végére és azt mondhatnám, ennyit éltem át úgy igazán. De nem teszek pontot, mert ennél több történt. Még érlelődik bennem mindaz, amit kaptam az egy hét alatt. Mindenestre abban biztos vagyok, hogy Krisztus velem volt, van, marad az Eucharisztiában.

Mi, rádiósok viszonylag korán, a nyitómise előtti nap már megérkeztünk Budapestre. Dunavarsányon laktunk, egy Kolozsvárról elszármazott család otthonában. Már maga a falusi környezet elég volt ahhoz, hogy ráhangolódjunk az eseménysorozatra. Nagyjából 30 km-re volt Budapesttől, így minden reggel korán indultunk, este pedig későn érkeztünk haza. Megvolt ennek is a varázsa. Az út során lehetőségünk volt megosztani a nap élményeit vagy épp felkészülni a következő szolgálatra. Nem munkát írok, mert nem az volt számomra. Lehetőséget és kihívást láttam abban, hogy azoknak, akik otthon maradtak át tudjam adni az üzenetet, a történéseket. Rádiósként, emberként, felelősséget érzek azért, amit és ahogy kimondok, megfogalmazok.

Bevallom, féltem a rám váró feladatoktól. Persze ez már alapból rossz beismerés, mert egy rádiós bátor, megy és teszi a dolgát, megszólít, akit csak lehet. Én kezdő vagyok, alig hároméves rádiós múlttal a hátam mögött. Azt is beismerem, nem nagyon hittem abban, hogy két értelmes kérdést remegés nélkül fel tudok majd tenni a bíborosoknak, nagyméltóságoknak. Amikor adódott a lehetőség, hogy interjút készíthetek Gérald Lacroix kanadai bíborossal, azt éreztem, elfogy a levegőm. Nem vagyok jártas a médiában, nem tanultam kommunikációt, amolyan amatőrként kellett odaállnom egy bíboros elé. Vidámsága, egyszerűsége és mosolya mindent elfeledtetett velem. Ő volt talán az egyedüli, akivel szemben úgy ültem, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. A beszélgetésünk nagyon érdekes fonal mentén haladt, nem tudtam rá készülni, így azt kérdeztem, ami aktuálisan engem is foglalkoztatott. Katekézisében a kéz szimbolikájáról beszélt a liturgiában, mely számomra egy “aha” élménnyel volt egyenlő. Többek között erre tértem ki, erről kérdeztem őt (legalábbis amire emlékszem, mert nagy lázban voltam). Aztán nem tudom, hogyan, de szóba került az identitás, a tevékeny részvétel és minden, ami engem foglalkoztat és érdekel. Amikor meséltem neki arról, hogy doktori tézisemben a liturgia és identitás kapcsolatát vizsgálom, amolyan könnyed mosollyal és örömmel a szemembe nézett. Sőt, a kezével egy szívet is rajzolt. Megérintett. A beszélgetés számomra sokat adott, érdemes lenne teljes egészében közreadni, leírni. Most erre nincs lehetőségem, de majd egy külön írásban, kizárólag erre reflektálva, hátha. Fontosnak tartanám azért is, mert segíthetne a liturgiába való aktívabb, tudatosabb bekapcsolódásban.

A sort folytathatnám tovább, de most nem teszem. Felemelő volt velük találkozni, őket közelebbről is megismerni, tanulni tőlük és legyőzni az alaptalan félelmet. Emberi arcukat mutatták meg, közel kerültek hozzánk. Legalábbis hozzám biztosan.

A másik erős élményem Mary Haly biblikus teológus katekéziséhez kapcsolódik. Mivel nőként engem is az egyházban betöltött szerep foglalkoztat, rokonlelket találtam benne. A szenvedésről, a segítségnyújtásról annyira hitelesen beszélt, hogy szem nem maradt szárazon. A fő üzenet számomra a következő volt: keressem azokat az embereket, akik rám várnak. Örömteli keresztény nő legyek, olyan, aki kockázatot vállal a hitben. Az Úr engem is hív, találkozni akar velem az Eucharisztiában. Beengedem az életembe?

Sok más beszélgetést, találkozást említhetnék még. Talán sokan furcsállják is, hogy a pápai szentmisét nem említem, a Ferenc pápával való találkozást sem, ennek csupán egy az oka: meg akarom tartani magamnak. Miért? Mert annyira bensőséges volt, hogy ami ott és akkor bennem történt, az az én saját történetem egy része. Végeze még egyvalamit kiemelnék. A cigánymisszió helyét a kongresszuson. Soha életemben nem éreztem azt az erőt, amit a cigányoktól kaptam egy délután alatt. Éneküktől, hitük megvallásától és hagyományaik megőrzésétől zengett a pavilon. Arról nem is beszélve, amikor Székely János püspök a cigányságot felajánlotta a Szűzanyanák. Maga volt “a” pillanat. A cigányok dicsőítették a jó Istent, imádkoztak mind együtt, velünk. Mi meg értük. Aki a püspök atyát ismeri, követi vagy olvassa az írásait, tudja, hogy a hídépítés mint kulcsszó cigányok és nem cigányok között elsődleges helyet foglal el nála. Ki merem jelenteni: a híd megépült ott és akkor. Az már rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. Ne engedjük sem önmagunkat, sem őket leesni a hídról. Maradjunk ott, együtt és küzdjünk tovább. A Szűzanya kísérni fog.

Úgy írnék még, de le kell zárnom. Azt hiszem, elolvasni elég lesz ennyi. Kegyelemteljes időszak volt, a magasba emelkedtem. Minden erényem és reményem belőle fakad(t). Köszönöm, hogy ott lehettem, tanulhattam, tapasztalhattam és megérintődhettem. Másként tértem vissza emberként, keresztényként, sajtósként. Erre az egyik kedvenc, modern költőm, Lackfi János ezt mondaná: “Szóval, hol van a kegyelem? Vagy inkább hol nincs?”

Ferencz Emese

MEGOSZTÁS