Jubiláns papjaink: Pálos István

De hát akkor én kinél fogok gyónni?

0
1215

Ha kinézek az ablakon, Szent László király néz vissza rám – a nagyváradi székesegyház oldalbejárata mellett áll a legrégebbről fennmaradt barokk köztéri szobra. A Kanonok-soron várakozom, hát hol máshol beszélgethetnék majd egy kanonokkal?! Az asztalon jó pohár hideg víz. Kánikulában bár, de a legideálisabb körülmények között készülhet el ez az interjú, annak apropóján, hogy akit várok, idén aranymisés. Ötven évvel ezelőtt a várad-olaszi plébánia segédlelkésze volt. Plébánosként Bélbe, majd Nagyszalontára, onnan Érmihályfalvára, később Biharra került. Papi életének majdnem felét, 24 évet töltött a várad-szőllősi közösségben, ahol idén szerették volna méltó módon megünnepelni aranymiséjét, tavaly óta azonban a székesegyházi plébánia szolgálatában áll. Pálos István kanonokkal beszélgettem.

Nem akármilyen időkben döntött úgy, hogy pap lesz. Miért választotta ezt a hivatást?

Egy lelkivezető mondta egyszer egy lelkigyakorlaton, hogy aki papi hivatást kapott, már hároméves korában tudja. Gyerekkoromban, amikor azt kérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, még sejpítve mondtam: pap jeszek… Nem hitték el, nevettek meg viccelődtek velem. Az, hogy ilyesmi jut az ember eszébe, én azt mondom, hogy kegyelem. Isten elrejtett egy gondolatot – ez ott maradt bennem. Ministráltam, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam, és hetedikesek voltunk, amikor szóltam a plébánosomnak, hogy intézkedjen, mert én pap szeretnék lenni. Meghökkent. Mindenki azt gondolta, hogy a barátom – akivel egy iskolába jártunk – lesz pap. Ő vallásos családból származott, az anyukája sekrestyés volt a Szent József-telepen, úgy is nevezték őket, hogy a szent család… Én meg egy kissé ilyen laza gyerek voltam, mindig is kedélyes, szerettem a viccet, szóval nem voltam egy ájtatós manó. A plébánosom jelezte, hogy ez nem így működik, majd szólunk az egyházmegye vezetőségének, és ők intézkednek. Nem intézkedtek. Szinte azt mondhatnám, úgy kerültem a pályára, mint Pilátus a krédóba… (nevet – szerk.) Valaki másért közbenjártak, és mellesleg megemlítették, hogy van egy velencei kisfiú is… Akkorra már felvételiztem itthon a középiskolába, be is jutottam, majd szóltak, hogy ősszel mehetünk Gyulafehérvárra. Azt gondoltam, minden rendben van: ha itt bejutottam, az ott is érvényes. Nem volt érvényes. Még egyszer kellett felvételizni.

El is akarták téríteni erről az útról…

A felvételi előtt szólt közbe a bátyám, aki pártalapszervtitkár volt. 1961-et írunk. Azt mondta nekem: „tudod, hogy én nem vagyok hitetlen, tudod, hogy ezt a megbízatást azért vállaltam el, mert megfenyegettek, hogy vagy elvállalom, vagy visszamegyek a termelésbe. Nézd, az egyházat üldözik, a papokat bezárják, az egyház javait elkobozzák, hát mégis miből akarsz megélni? Ez nem egy jövő, ez bizonytalan. Én azt mondom, ha mindenáron tanulni akarsz, akkor menj más pályára – orvosnak, ügyvédnek, mérnöknek, katonatisztnek, pilótának…” Elgondolkodtam, mert adtam a szavára, hisz nagyon nagy korkülönbség van köztünk, én vagyok a legkisebb ötünk közül, a legfiatalabb után tizenöt évre született. Gondoltam, ő felnőttként tudja, mit beszél, és próbáltam elgondolkodni, hogy vajon melyik pálya lenne jó nekem a felsoroltak közül. És megint csak oda jutottam vissza, hogy pap leszek. Én úgy éltem meg ezt a hivatást, hogy hiszem, Isten megragadja az embert, és az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, amit Isten adott.

Kispap koromban voltak konfliktusok, főleg a rektorral, aki amúgy nagyváradi volt. Állandóan ezt a kérdést tette fel nekem: maga még mindig itt van? Ezt a kérdést viszont nemcsak nekem tette fel, hanem a tanári konferencián is. Senki nem állt mellé, de a jegyzőkönyvbe bekerült: dr. Nemecsek József javasolta, hogy Pálos Istvánt tanácsoljuk el. Ez majd minden félévben megtörtént, a skrutíniumok alkalmával, a hat év alatt ez mindig előkerült, hogy nem nekem való. Nagyon bosszantott a dolog, mert kíváncsi voltam, hogy mit lát bennem, miért nem szeretné, hogy pap legyek. Szóval elég nehezen indult a történet…

A kispapi évek alatt azért bizonyára voltak az eltanácsolásnál szebb élmények is…

Amikor bekerültem az intézetbe, egy teljesen más világba léptem: csend volt, rend volt, fegyelem, tisztelettel bántak velünk az elöljáróink, imával kezdtünk minden órát – hát én azt hittem, a mennyországban vagyok (nevet – szerk.). Természetesen később észre lehetett venni, hogy azért ott is emberek vannak, de jó volt, mert felkészítettek bennünket az életre. Engem különösen a vallásos tárgyak érdekeltek. Emberi gyengeség volt, hogy egyes tanárok beskatulyáztak bennünket, és abból a kategóriából nem igazán lehetett kilépni. Ezért történt meg az, hogy én már egészen korán rájöttem, nyolcast akkor is kapok, ha nem ölöm magam, és elkezdtem szépirodalmat olvasni… (nevet – szerk.). Ez viszont gazdagította a szókincsemet.

Megtudta valaha, miért akarta annak idején elküldeni a rektor?

Valamikor a nyolcvanas évek elején, talán ’84-ben, azzal a meglepetéssel fogadott az akkori főpásztor, hogy a Szent László-ünnepségen én leszek az ünnepi szónok. Hát még jó, hogy ültem… Harmincnégy éves lehettem, akkoriban azonban legalább húsz évvel idősebbeket kértek fel ilyen feladatra. Megvolt az ünnepség, majd egy alkalommal a rektor – aki nyugdíjasként már itt élt Váradon – azt mondta nekem: „a sorsunk nem függ egymástól, maga még lehet püspök is, de én már nyugdíjas vagyok, tehát nem azért mondom, amit mondok. Az a véleményem, hogy jelenleg maga az a pap Nagyváradon, akit érdemes meghallgatni”. Na, innentől rehabilitálta magát nálam, és már nem voltam kíváncsi, miért akart annak idején eltanácsolni. (Nagyon nevetünk – szerk.)

Ugorjunk vissza néhány évet: 1971. április 18-a…

Nagy feszültség, mindenki izgult. Bennem nem volt semmi nagy emóció, nem izgultam, és a társaim nem értették, hogy miért vagyok olyan nyugodt, „hisz holnap lesz a döntő nap” – mondták. „Ember, amióta ide felvételiztünk, pontosan tíz éve erre készülünk – akkor most mitől félünk?! Beérett a gyümölcs, egyszerűen nincs miért izgulni.” Én csak ezt tudtam válaszolni.

A vizsgák előtt, na akkor igen, izgultam rendesen – egyszer próbáltam reggelizni, aztán soha többet.

Megható volt aztán a szertartás. Olyan különleges volt, ahogy összekötötték ezt a három ujjunkat (mutatja – szerk.), és ahogyan végigkente krizmával a kezünket Márton püspök úr… Majd amikor úgy szembenézett velünk és megkérdezte: „Ígéred-e, hogy nekem és mindenkori utódaimnak engedelmeskedsz?” – azt érezte az ember, hogy tekintetével a veséjébe lát. Egyszerűen nem lehetett neki mást mondani, mint az igazat. Különleges ember volt, én szentként tisztelem, annak ellenére, hogy a hivatalos állásfoglalás még nem történt meg ebben az ügyben.

Hogyan emlékszik vissza a püspök úrral való találkozásokra?

Kispapként minden héten jártunk hozzá, mivel ő a kényszerlakhelyét nem hagyhatta el. Emlékszem, a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban mindig voltak kérdéseink, és megtörtént az, hogy meghallgatta, és egyszerűen azt mondta: „erre most én nem tudok válaszolni, de utánanézek, és a jövő alkalommal majd megbeszéljük”. Nem misztifikálta a tudást. Volt olyan tanárunk is, aki annyit magyarázott mellé, hogy a végén már azt sem tudtuk, mit kérdeztünk tőle, de választ nem kaptunk, csak folyt a szóözön.

Hisz szinte akkor kezdődött a zsinat, amikor Fehérvárra kerültek…

Igen, 61-ben kerültünk be kisszeminaristaként, és 62-ben kezdődött, de óriási késéssel jutottak el ide hozzánk az olvasható, lefordított anyagok Budapesten keresztül. Volt, amiről csak hallottunk a tiltott rádióadásokban – a Vatikáni Rádióban meg a Szabad Európában. Milyen érdekes, akkor mi volt… Ezt most szinte el sem lehet képzelni.

Igaz az, hogy van egy mozgóképfelvétele Márton Áron püspök úrról?

Nem én készítettem, megkértem erre valakit, hogy filmezze le őt, amint vonulunk ki a székesegyházból. Sajnos nem sikerült túl jól a felvétel. Egyrészt nagyon rossz minőségű filmeket, többnyire 17 DIN-est lehetett kapni, ami külső felvételre alkalmas. Ez színes volt, de mivel nem igazán vásárolták ezeket a filmeket, mert nagyon kevés volt a hobbiamatőr, sokat álltak a tekercsek, és mire az emberhez eljutott, már megromlott. A négyperces filmből az „operatőr” ügyetlenségének köszönhetően körülbelül csupán húsz másodperc az egész felvétel, amin a püspök úr látszik. Már a palota udvarára értünk, ott járkált közöttünk, köszöntött bennünket – ez látszik a mozgóképen.

Megvan a tekercs, próbáltuk digitalizálni úgy, hogy kivetítettük és felvettük kamerával, de hát az rengeteget ront a minőségen, ami amúgy sem volt jó. Ezt csak úgy magunk között emlegettük, mindenki azt mondta, Márton Áronról nem készült mozgókép, na ezzel a húsz másodperccel meg tudjuk cáfolni.

Papi szolgálatának első éveire hogyan gondol vissza?

Segédlelkész voltam várad-olasziban egy évig. Emlékszem a nagy izgalomra, amikor először küldtek fel a szószékre prédikálni. Az oszlopban kell felmenni, és ahogy mentem felfelé, a gyomrom liftezett bennem. A kántor néni, Pirike néni már ismételte a refrént: „Jöjj el, jöjj el…”,  muszáj volt kimenni (nevet). De érdekes, mert amint belekezdtem, azonnal elmúlt ez a feszültség bennem. Ott már arra gondoltam, amit mondanom kell. És mindig éreztem, hogy a jó Isten közreműködik, eszközként használ, adja a szavakat az ember szájára. Sokszor arra jöttem rá, hogy nem is azt mondtam, amiből készültem, hanem amint észrevettem, hogy a hívek felkapták a fejüket egy-egy ilyen mellékágra, abba az irányba mentem tovább, azt fejtettük ki.

Annak idején a teológián én azt választottam, hogy jó gyóntató akarok lenni. Az első állomáshelyen felváltva szolgáltunk a plébánossal: egyikünk gyóntatott, a másik misézett, és fordítva. Nem kellett sietni, az órát figyelve gyóntatni. Nyugodtan meg lehetett hallgatni a gyónót, és reagálni az elhangzottakra. Amikor elhelyeztek, egy 50 év körüli férfi odajött hozzám (a 25 éveshez) azzal, hogy neki vannak összeköttetései, és közbenjár, hogy ne tegyenek el, mert nem szeretné, hogy elmenjek. Mondtam neki, nehogy tegyen bármit is, hisz mi engedelmességet fogadtunk, olyanok vagyunk mint a katonák, Istenért és a lelkekért oda megyünk, ahová küldenek bennünket. És akkor ez a meglett férfi azt mondta nekem: de hát akkor én kinél fogok gyónni? Egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert ugye természetesnek veszi az ember, hogy ott ül a gyóntatószékben, bemennek hozzá gyónni az emberek – hisz mindegy, ki ül ott, a bűnbocsánatot úgyis Jézus Krisztus adja. Arra én már nem figyeltem, hogy egyesek megvárják, vagy sejtik, hogy körülbelül mikor gyóntatok, és akkor ők hozzám jönnek. Ekkor az volt bennem, hogy mégiscsak használ az Úr, hisz igaz az, hogy Isten nem a legalkalmasabbnak látszókat választja ki, hanem azt, akinek ő adni akarja a kegyelmet.

Tehát már szeminaristaként eldöntötte, hogy nagy hangsúlyt fektet majd a gyóntatásra?

Igen, még a teológián – volt, aki azt választotta, hogy jó szónok lesz, jó lelkipásztor vagy jó kapcsolattartó, én pedig ezt választottam, hogy megpróbálok jó gyóntató lenni. Most a finisben megint visszakerültem a gyóntatószékbe, a szentmisék alatt nyugodtan lehet gyóntatni – mondjuk itt is van azért egy kicsi feszengés, mert áldoztatnom is kell azon a szentmisén, amelyiken gyóntatok, és akkor mégis csak időben be kell fejezni. És vannak ilyen maratoni gyónók, akik sokáig beszélnek, viszont, úgy gondolom, nem szabad bele szólni ebbe, mert akkor trauma érheti a gyónót, hogy még itt sem hallgatják meg… Hosszú folyamat, amíg az emberek megtanulnak feltárni. Egy hasonlatot hallottam, hogy a bűn olyan mint a sav: azt az edényt marja, amelyikben tárolják. A lélek pedig olyan, mint az istálló: benne van a trágya, és ha ott hagyjuk, akkor az károkat okoz, de ha kivisszük a szántóföldre, és ott süt rá a nap, esik az eső, beviszi a talajba, akkor használ a földnek. Ugyanígy, ha feltárom Isten előtt a lelkemet, ha kimondom, hogy én ez vagyok, bennem ez van, ezek az én nehézségeim, ezektől nem tudok szabadulni, akkor megtörténik, hogy a kegyelem napja jóváírja mindezt.

Nem lehet könnyű meghallgatni annyi(féle) embert…

 Nem, és nagyon fárasztó, mert ezt a stílust, én nem tudnám a magamévá tenni, hogy: akkor tessék elmondani egy olyat imát, amit a legszívesebben mond, és én feloldozlak stb. Empátiával oda kell figyelni a gyónóra, és érdemben kell válaszolni. Nem is vigasztalni kell, hanem kiragadva esetleg a legfontosabbnak tartott mozzanatot, arra adni egy-két mondatos utalást, segítséget, hogy hogyan lehet ezt kezelni, hogy ne veszítse el a bátorságát, tehát picit úgy a gyónó hóna alá nyúlni. És az szárnyakat adhat, ha az illető érzi, hogy a pap vele tart, meg hogy ő sem Szent Mihály arkangyal, hanem ő is egy ember. Borzasztó lenne egyébként, ha egy angyalnak kellene gyónni, hisz ő nem tudja, mi az a bűn, és nem is értene meg bennünket. Jó egy olyan szolgatárs, aki maga is pofára esett néhányszor, és tudja, hogy milyen nehéz visszamászni oda, ahonnan leesett…

Hogyan készül a prédikációra, amibe mindig „becsempész” egy kis irodalmat, zenét is?

Megvallom őszintén, csak az elején próbálkoztam azzal, amit annak idején az irányító tanárunk gyakorlati hitszónoklatból javasolt: írjam le szóról szóra, amit mondani akarok, tanuljam meg, és úgy adjam elő, mert nekem ez menne. Hát, nem ment. Fél évig küszködtem ezzel, és örökké gyötörtem magam: mi is volt ott a második bekezdésben, hogy is írtam? Innentől kezdve aztán egy szót sem írtam le, megnéztem a perikópát, és készültem. A végleges beszéd pedig nekem ott állt, áll össze a szószéken. Kétszer ugyanazt amúgy sem lehet elmondani. 

Hétközben olvasgatok, azzal a háttérgondolattal szelektálok, hogy ezt most érdemes lesz megjegyezni. Olyat persze csinálok, hogy ha nagyon tetszik egy-egy megfogalmazás vagy idézet, akkor azt kiírom, és abból válogatok, ha kell, viszont előre sosem tudom, hogy majd ott pontosan mit fogok mondani. Nekem is meglepetés, de azt gondolom, ez mind-mind kegyelem, mert mondhatok én akármit, ha süket fülekre talál, akkor úgysem jut el az üzenet.

Papi jelmondata: „Az Úr Lelke rajtam, elküldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.”

Ehhez tartottam is magam az ötven év során. Vagyis remélem, hogy az Úr Lelke rajtam. Sokszor éreztem, és mindig kértem, hogy ne hagyjon magamra, mert nála nélkül egy ép mondatot nem tudnék összerakni. És ő nem úgy segít, hogy diktál, hanem úgy, hogy ébresztgeti, megszüli a gondolatot, eszébe juttatja az embernek, hogy ehhez most az a párhuzam passzolna… De ez kegyelem, az pedig jó alap, hogy olvastam, olvasok.

Elkötelezett tagja egy lelkiségi mozgalomnak. Mesélne erről is?

Ilyenkor mindig Jeremiás jut eszembe, „rászedtél Uram…” Engem Matos atya szedett rá annak idején. Ez a közösség, a Neokatekumenális út 1990-ben indult itt nálunk, és ő fogadta be őket, de mivel neki sok volt a  feladata, megkért, hogy csak úgy átmenetileg vállaljam el, hisz csak egy-egy szentmisét kell végezni. Ebbe én bele is mentem, aztán az érdekes az volt, hogy meglepett, amiket ott hallottam. A szentmise majdnem teljesen olyan, mint a templomban, viszont van egy-két különlegessége. Van olyan, hogy intelem: erre előre készülnek, minden olvasmány előtt valaki mond egy kis bevezetőt, amiben arról beszél, mi az, ami őt megérintette, mi az, ami neki mond valamit, és ez gondolatébresztő a többiek számára is. Volt, van spontán imádság, amely során szintén olyan gondolatok hangoztak el, amelyek megleptek engem, és van visszhang is, az elhangzott olvasmányokra, mi volt a reflexió a lelkükben. És olyanokat mondtak, hogy azon kezdtem el gondolkodni, most én vagyok témán kívül, vagy ők… (nevet). Kezdtem járni az igeliturgiára, hogy minél többet halljak, és beláttam, hogy tulajdonképpen ez az a közösség, amelyik a II. vatikáni zsinat gondolatát kezdi megvalósítani – tehát, hogy a szentmisébe közvetlenül bekapcsolódnak az emberek, és nem csak „hallgatók”.

Ott maradtam, és felvállaltam őket. Most van egy kis kiesés, mióta eljöttem Szőllősről, és nekik is menniük kellett, de ez az a közösség, amely közel áll hozzám, és amelynek magam is tagja vagyok.

Annak köszönhetően találkozott II. János Pál pápával, hogy ezen az úton jár?

Igen, 96-ban, amikor elkísértük a Redemptoris Mater szemináriumba (amelynek más a jellege mint általában a katolikus teológiáknak) azokat, akik pappá szerettek volna lenni, fogadott minket II. János Pál pápa. Akkor találkozhattam vele én is személyesen. Érdekes volt, hogy megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, hogy Erdélyből. És rögtön azt kérdezte: melyik városból. Teljesen „képben volt”. Egy-két szót még váltottunk. Nagyon megérintő volt vele találkozni, volt egy „kisugárzása” a személyének, éreztük, hogy tényleg Krisztus földi helytartójával találkoztunk. Szent életű ember volt.

Mi a legfontosabb üzenete ennek a Neokatekumenális útnak a mai ember számára?

Új gondolat nincsen. Térjetek meg! – ezen van a hangsúly. Tulajdonképpen arról szól, amit XVI. Benedek pápa is sokszor mondott, meg már a zsinaton is hangoztatták, hogy a jövő a kis közösségeké lesz, és hogy a népegyház nagy plébániái lebomlanak majd kis közösségekre, ahol beindulhat egy lelki megújulás. Addig nem mehetünk evangelizálni, ameddig nem hordozunk valami olyat, aminek van tartalma. Mert mindig az a kérdés, hogy amit mondok, amit hirdetek az az én életemben hogyan valósul meg. Újra kell evangelizálni azokat, akik vallásosak, akik a templomba járnak, hogy tudjanak tanúságtevővé válni a saját családjukban, a környezetükben, a munkahelyükön, ott, ahol az ő életterük van. És ez volna a lényeg, de nem azért, hogy statisztikailag jobb legyen az arány az egyházban.  

Mi jelent igazán töltekezést az ön számára a mindennapokban?

Szeretem a zenét, szeretem az irodalmat és szeretek barkácsolni. (Nevet). Mindenféle szerszámom van ehhez. A teológián volt kereseti lehetőségünk, mégpedig két munkacsoportban: egyesek könyvet kötöttek, mások meg rózsafüzért – na, én ezekhez tartozom, akik rózsafüzért kötöttek. Olyan lelkesedéssel csináltam, hogy abból a csoportból, például ha valaki magának akart egy rózsafüzért, azt velem köttette meg (Nevet).  De szeretek szerelni is, elektronikai készülékeket – volt olyan is, hogy tévészerelő műhelynek nézték a plébániát.

Minden van a nap folyamán, de a gerinc az, hogy reggel felkelek: zsolozsma, elmélkedés, lelki olvasmány. Mindig igyekszem, hogy ez meglegyen mielőtt a nap indul, hogy a nap zsengéje valóban legyen az Úré, hogy vele kezdjem a napot, mert akkor sokkal könnyebb minden. Megtapasztaltam az évek során, hogy ha későbbre hagytam az imát, estig tolódott, és ez nem jó, rájöttem, hogy ez nem működik, mert estefelé már tele van az ember feje mint a déli busz, nem tud összeszedett lenni.

 Mit tenne másképp, ha visszanéz életútjára?

Tulajdonképpen az egész életünket másképp csinálnánk, de ha elölről kezdenénk valószínű, ugyanoda jutnánk. Utólag okosnak lenni ugye könnyű. Mindig azt mondom a gyónóknak is, hogy ami régen volt azt hagyja békén, hisz akkor, azzal a tudással, azzal az ismerettel azt látta a leghelyesebb döntésnek. Most, hogy már másként látja az egész életet, ebből a szemszögből megítélni azt, ami elmúlt, nem igazságos. Akkor úgy volt, most pedig másként van. Ha az Úr azt mondja, hogy „a hátam mögé dobtam, elfelejtem, semmivé teszem a hibáidat, bűneidet”, akkor én még mit aggályoskodok?! Bízni kell az Úrban. Persze, minden életben vannak ragyogó, kicsúcsosodó események, és vannak olyanok, amikkel nem igazán büszkélkedünk – tele volt az ember jóakarattal, félreértették, félremagyarázták, megvádolták. Nem túl egyszerű ez az élet. Azt mondta nekünk Márton Áron búcsúzóul: „jegyezzétek meg, az, hogy felszenteltelek benneteket, ez nem változtatta meg a természeteteket. Ugyanazok lesztek, csak kaptatok valamit pluszba. Ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdenetek mint eddig.” Tulajdonképpen a papság szentsége isteni ajándék, ingyenes ajándék. Nekünk csak meg kell próbálnunk felnőni hozzá.

Mit üzen az olvasóknak, különösen azoknak a kispapoknak, akik most indultak  szeminaristaként az Úr szőlőjébe?

Ha arra gondolunk, hogyan kezdi egy pap az életét, a pályáját, akkor sokakban kicsit felszínre kerülhet a félsz. Mert gondoljuk csak el, ha egy orvosnak azt mondanák: elmész ebbe a helységbe, te leszel a körzeti orvos, építesz magadnak egy rendelőt, meg egy lakást, és ott elkezdesz majd foglalkozni az emberekkel… A papságban is gyakran úgy van, hogy ha nem is kell újat építeni, de lakhatóvá, használhatóvá kell tenni a templomot, plébániát. És bizony sokszor nem a lelkek építésével kezdjük, hanem a téglákkal… Ettől nem kell megijedni, mert amikor azt látják az emberek, hogy valaki, aki nem erre készült, csinálja és felvállalja, akkor melléállnak, és ez valamilyen módon olyan jel lesz számukra, amiből azt szűrik le, hogy érdemes odafigyelni arra, amit ez a pap mond. Ugyanakkor nem az élményekért megyünk erre a pályára, Krisztusért és a lelkekért vállaljuk. 

Ha visszagondolok az elmúlt évtizedekre, voltak olyan pillanatok, amikor bennem is felébredt a gondolat, hogy innen el kell menni. Olyankor mindig eszembe jutott az egyik megyés püspök, aki azt mondta: „fiam, én vetni küldtelek, nem aratni”. Tesszük a dolgunkat napról napra, a Szentlélek pedig közreműködik, pláne ha még kérjük is! Egyik protestáns lelkész, Gyökössy Endre mesélte, hogy egy vasárnap bement hozzá az istentisztelet után egy férfi, és megköszönte neki, hogy megmentette az életét. Elmondta, hogy öngyilkos akart lenni, és úgy gondolta, tette előtt elmondja a Miatyánkot. Viszont nem tudta elmondani, mert mindig megakadt. Eszébe jutott, hogy a közelben van a református templom, bemegy és elmondja velük. Épp igehirdetés volt, és őt valami nagyon megérintette abból, amit hallott, majd pontosan idézte azt a mondatot, ami őt megragadta és eltérítette a szándékától. Bandi bácsinak az volt az érdekes, hogy ő nem emlékezett arra, hogy ilyet mondott volna. A Szentlélek ad olyan gondolatokat, amikre nem is készültünk, mert ő tudja, hogy arra a gondolatra valakinek szüksége van.

Én meg vagyok győződve arról, hogyha valaki nem foglalkozásszerűen, hanem hivatásszerűen áll bele az Úr szőlőjébe, akkor sok öröme lesz, és nem fogja sohasem megbánni, hogy szót fogadott az Úrnak, és hagyta, hogy ő rászedje.

(A beszélgetés rövidebb, nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. augusztus 8-ai és 15-ei számában jelent meg.)