Bútorfestő tábor – és minden, ami ebbe belefér

0
1026

A segítőnővérek csíkszentdomokosi házában július közepén Halmágyi Csaba irányításával bútorfestő tábort tartottak. Egy résztvevő szemszögéből nyerhetünk betekintést a lelki elmélyülést is szolgáló népművészeti hagyományőrző táborról.

Egy napsütéses délutánon Aranka barátnőm felhívott és megkérdezte van-e már valami program a naptáromban július 14-től, mert ha nincs, akkor máris van, megyünk népi bútorfestő táborba Csíkszentdomokosra, mondta huncut hangon. „Írjad csak be a naptárba, mert mi megyünk”, ismételte néhányszor kicsattanó lelkesedéssel és izgatottsággal telt hangon. Nem lehetett nemet mondani ilyen programra. Gondolkodási időt sem kértem, máris rámondtam az igent. Egy hét Erdélyben, abban a bájos kis faluban, ahol szívemnek oly kedves, régen és sajnos ritkán látott barátok élnek, ismerkedés új emberekkel, miközben elsajátíthatom a bútorfestés alapjait. Ez mind ok volt arra, hogy egy percig se hezitáljak, rábólintsak az ötletre.

Mindig is vonzottak a népi kézműves tevékenységek, hagyományok, szokások. A bútorfestés különösen mozgatta a fantáziám. Jó néhány oktató kis filmet megnéztem az interneten ezzel kapcsolatosan, de aztán talán nem voltam elég bátor, hogy magamtól belefogjak. A tábor helyszíne az a falu, az a rendház, ahova az élet már kétszer is elvitt. Mind a két alkalommal csodaként éltem meg az ott töltött rövid időt. Árad a szeretet, a jóság, a segítőkészség, a megértés. Finom ízek, hangulatos és tartalmas beszélgetések és csupa jó dolog, amit jelent számomra a helyszín.

Eljött a mi napunk, elindultunk a szeretett messzibe. Hosszú út állt előttünk, de olyan vidáman és bizakodva, tele izgalommal vágtunk neki a több, mint 550 kilométernek, hogy éreztük, bár szavakkal nem mondtuk ki, semmi baj nem lehet. Nem is lett. Talán még minket is meglepett, hogy milyen zökkenőmentesen érkeztünk meg. Olyan lelkesek voltunk, hogy mindjárt egy nappal hamarabb toppantunk be.

Lassan megérkezett a többi résztvevő is. Sokan már ismerték egymást a korábbi festő táborokból vagy más, ugyancsak a nővérek által szervezett, vezetett színes programokról. Bár számomra mindenki ismeretlen volt, kivéve Darvas Piroskát, az ötletgazdát és motorját ennek és számos más tartalmas programnak, mégis olyan megható volt látni, ahogy a karok lebbentek egy-egy régen látott kedves ismerős megölelésére, ahogy a szemek csillogtak, ajkak mosolyogtak.

A napoknak egy jól felépített programja volt. Keretét a reggeli közös Szent Ignác-i meditáció és az esti hálaadás adta. Mielőtt ecsetet ragadtunk volna, Piroska segítő nővér értékes gondolatokkal ajándékozott meg minket úgy, mint például a gyakorlás fontossága, a dicsérő szavak ereje, az elfogadás fontossága. Ezek a napindító gondolatok, Piroska szavai, valamint a Szentírásból felolvasott részletek belengték az egész napomat. Csodás ráhangolódás az alkotásra. A csendes festés közben, ha nem is folyamatosan, de gyakorta idekanyarodtak gondolataim. Megnyugtató volt megpihenni ezeken a gondolatokon. Visszapillantani napjaimra, hogy mennyire vannak jelen az én életemben. Egyfajta önvizsgálódást végeztem, miközben lassan életre keltek kezeim alatt a tandeszkák. Kérdéseket tettem fel magamnak és kerestem a válaszokat. Tanárként, eleget és megfelelően dicsérem a tanulóim? Bennem milyen érzést vált ki, amikor nem adom, hanem én kapom a dicséretet? Mennyire könnyen tudok, illetve tudok-e újratervezni, ha valami nem úgy alakult, ahogyan én azt terveztem, szerettem volna vagy befeszülök? A kitartó, rendszeres gyakorlás jelen van az életemben? Ehhez hasonló kérdések. A fenséges ebédig festés volt, majd pihenés és újra festés. Az ízletes vacsorát megelőzően volt az esti hálaadás, a szerető figyelmesség imája. Visszatekintettünk a napunkra úgy, hogy mindenki megoszthatta azt az eseményt, gondolatot, mozdulatot, ami leginkább nyomot hagyott benne aznap. Jó volt hallgatni ezeket a rövid beszámolókat, melyek hol viccesek, hol meghatóak voltak. Így nem csak kacagtunk, de olykor könnyeinkkel is küszködtünk. Felemelő érzés volt, ahogy megnyíltunk egymás előtt pedig többnyire ismeretlenek voltunk egymás számára.

A rendhagyó, tábornyitó bemutatkozást követő este után elérkezett az első „munkanap”. Az alkotásé lett a főszerep. Mi tagadás, izgultam még akkor is, amikor a már tapasztaltabb bútorfestőktől csak biztatást, bátorító szavakat kaptam. Hittem is meg nem is nekik. Illetve nekik igen, inkább magamban nem bíztam eléggé. Félénken és bátortalanul fogtam hozzá az alapozáshoz. Sokat segített és erőt adott, hogy nem magányosan, hanem közösen festettünk. Oktatónk, Halmágyi Csaba végtelen türelme, kiváló pedagógiai módszere, kiapadhatatlan vicctára, segítő tanácsai mind segítettek abban, hogy egyre határozottabban fogjam az ecsetet, hogy egyre jobban bízzak önmagamban. Lassan feloldódtam és megengedtem magamnak az esetleges elrontás lehetőségét. Egyre jobban bíztam önmagamban. Az első nap csak alapoztunk, ami kissé unalmasnak is mondható, de mégis meghatározó, elhagyhatatlan. Csakis jó alapra lehet jót alkotni. Ez így van az életben is. Így hát nem kapkodtuk el az első lépéseket.

A következő két nap már színesebb és izgalmasabb volt festés szempontjából. Jöttek a népi motívumok, amik életre keltek, miután kifestettük őket. Időnként teljesen belevesztem a festésbe és olyan érzésem volt, hogy csak én vagyok és a darab deszka a kezemben. Megszűnt a világ körülöttem. Érdekes érzékelés volt, és amikor ismét ott voltam és hallottam a vidám kacagásokat körülöttem, elcsodálkoztam, hogy lehetett az, hogy ebből én semmit sem hallottam jó pár másodpercig vagy kitudja mennyi ideig. Ebben a táborban még nem mertem a rajzolással és árnyékolással megismerkedni, de érzem a bátorságot magamban, hogy a következő alkalommal a bútorfestés ezen fázisaival is ismerkedjek, majd kitartóan gyakoroljam.

Az esti programok is meghatározó részévé váltak a tábornak. Ámbár fakultatívak voltak, mégis hiánytalanul vettünk részt ezeken. Volt közös éneklés Markaly Incze és fia, Márk zenei kísérete mellett. Böjte Róbertnak, a Hargita Együttes hivatásos táncosának köszönhetően „roma fitness”, azaz cigánytánc lépéseinek elsajátítása, majd az utolsó este retro buli bakelit lemezekkel. Olyan zenei számok és ezzel együtt régi emlékek kerültek elő, amik már-már beporosodtak, az emlékek mélyére kerültek, de a bútorfestő tábor retro bulijának köszönhetően ismét a felszínre bukkantak. Hogy mennyi minden belefér egy ilyen táborba! Így utólag időnként azt érzem a bútorfestés csak „ráadás”, egy színes, kreatív ráadása volt ennek az élményekben gazdag programnak.

Mit hoztam magammal ebből a táborból? Nem utolsó sorban azt az erős érzést, elhatározást, hogy mit nekünk 550 kilométer, közel 40 fok légkondicionáló nélküli kocsi, mi ott leszünk, ott szeretnénk lenni a következő táborban is. Komolyabbra fordítva, a könnyebbik felelet az, ami kézzel fogható és megszámlálható. Öt tandeszkát, amiket kaptunk, első még bizonytalan, félénk ecsetvonásainkkal színessé, szemnek tetszetőssé varázsoltuk. A nehezebbik válasz láthatatlan. Érzések, gondolatok, emlékek, elhatározások. Kezdeti félelmeim, aggodalmaim megszűntek, ma már magabiztosabban folytatom mindennapjaim, tudván, hogy ha egyedül is kell meghozni a döntéseimet, egyedül kell hogy járjam az utam, bármikor elakadok, segítségre szorulok, vannak körülöttem látható segítő kezek. A láthatatlan segítő kéz pedig helytől függetlenül mindig ott van, csak észre kell venni. Ezt még tanulnom kell, de gyakorolni fogom rendszeresen. Legyen így!

Sarnyai Anikó Emese