Ferenc pápa üzenete a nagyszülők és idősek világnapjára: „Veled vagyok mindennap”

1
725
Idősek és fiatalok találkozója 2018-ban. Fotó: Vatican News

Az idősek hivatása megőrizni a gyökereinket, átadni a hitet a fiataloknak és gondot viselni a kicsikre – fogalmaz Ferenc pápa a nagyszülők és idősek világnapjára írt üzenetében. A szentatya 2021. január 31-én a vasárnapi Úrangyala után bejelentette, hogy megalapítja a nagyszülők és az idősek egyházi világnapját, amelyet minden évben július negyedik vasárnapján tartanak meg, hogy közel essen Szent Joachim és Szent Anna július 26-i ünnepnapjához. Ők voltak ugyanis az Úr Jézus nagyszülei, a Boldogságos Szűz Mária szülei. Az első egyházi világnapot 2021. július 25-én, vasárnap tartjuk. Ferenc pápa az idei világnap jelmondataként az Úr Jézus biztató ígéretét jelölte meg: „Veled vagyok mindennap!” (vö. Mt 28,20). Ferenc pápának a világnapra írt üzenetét tolmácsoljuk Jakubinyi György nyugalmazott érsek fordításában.

Kedves nagytaták, kedves nagymamák!

„Veled vagyok mindennap” (vö. Mt 28,20) – ezt az ígéretet tette az Úr tanítványainak, mielőtt a mennybe ment volna, és amelyet ma neked is megismétel, kedves nagytata és kedves nagymama. Neked. „Veled vagyok mindennap” ugyanakkor Róma püspökének is a szavai, aki éppen olyan idősként, mint te, hozzád akarja intézni ezeket a szavakat a nagyszülők és az idősek ezen első világnapján; az egész egyház közel van hozzád – mondjuk inkább, közel van hozzánk –: gondoskodik rólad, jót akar neked, és nem akar téged egyedül hagyni!

Tudom, hogy ez az üzenet nehéz időben érkezik hozzád: a pandémia váratlan és dühös vihar volt, kemény megpróbáltatás, amely mindenkinek az életére nehezedett, de amely nekünk, időseknek sajátos bánásmódot tartogatott, keményebb bánásmódot. Sokan közülünk megbetegedtek, és sokan el is mentek, látták elhunyni saját élettársukat vagy saját kedveseiket, nagyon sokan magányba kényszerültek hosszú időre, elszigetelten.

Az Úr ismeri mindannyiunk szenvedéseit ebben az időszakban. Mindenki mellett áll, aki megéli azt a fájdalmas tapasztalatot, hogy félreállították; a mi magányunk – amelyet a pandémia még keményebbé tett – nem közömbös számára. A hagyomány azt tartja, hogy Szent Joachimot, Jézus nagyatyját eltávolították a közösségből, mert nem voltak gyermekei; az ő életét – akárcsak feleségének, Annának az életét – haszontalannak tekintették. Az Úr azonban angyalt küldött, hogy megvigasztalja. Míg ő szomorúan a város kapuin kívül maradt, megjelent neki az Úr küldöttje, hogy mondja: „Joachim, Joachim! Az Úr meghallgatta kitartó imádságodat”. Giotto egyik híres freskóján mintha éjszaka ábrázolná a jelenetet, azoknak a számtalan álmatlan, emlékekkel, aggodalmakkal és vágyakkal teli éjszakáknak egyikében, amelyekhez közülünk sokan hozzászoktak.

De akkor is, amikor minden sötétnek látszik, mint a pandémia ezen hónapjaiban is, az Úr továbbra is küldi angyalait, hogy megvigasztalja magányunkat és ismételgesse nekünk: „Veled vagyok mindennap.” Ezt mondja neked, ezt mondja nekem, mindenkinek. És ez a jelentősége ennek a világnapnak, amelyet éppen ebben az évben akartam először megünnepelni, a hosszantartó elszigeteltség után és a társadalmi élet még lassú visszatérése idején: hogy minden nagytata, minden idős férfi, minden nagymama, minden idős nő – főleg azok, akik a legmagányosabbak közöttünk – fogadja egy angyal látogatását!

Olykor ezek az unokáink arcát öltik magukra, mások a családtagok, a mindenkori barátaink köréből jönnek, vagy azok formájában, akikkel éppen ebben a nehéz pillanatban ismerkedtünk meg. Ebben az időszakban megtanultuk megérteni, hogy fontos mindannyiunk számára a megölelés és a látogatás, és mennyire elszomorít engem a tény, hogy egyes helyeken mindez még nem lehetéséges.

Az Úr azonban elküldi hírnökeit Isten Igéjén keresztül is, amelyet sohasem hagy hiányozni életünkből. Olvassunk el mindennap egy oldalt az evangéliumból, imádkozzunk a Zsoltárokkal, olvassuk a Prófétákat! Legyünk mindig meghatódva az Úr hűsége láttán. A Szentírás segít majd azt is megérteni, amit az Úr ma kér életünktől. Ő ugyanis valóban a nap minden órájában elküldi munkásait a szőlőjébe (vö. Mt 20,1-16), az élet minden időszakában. Én magam tanúskodhatom, hogy abban a korban kaptam meghívást, hogy Róma püspöke legyek, amikor már, hogy úgy mondjam, elértem a nyugdíjkorhatárt és már arra gondoltam, hogy már nem sok újat tudok tenni. Az Úr mindig közel van hozzánk, mindig, új meghívásokkal, új szavakkal, vigasztalásával, de mindig mellettünk marad. Ti tudjátok, hogy az Úr örökkévaló és sohasem megy nyugdíjba, soha.

Máté evangéliumában Jézus azt mondja az apostoloknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek” (28,19-20). Ezeket a szavakat intézi ma is hozzánk: segítenek jobban megérteni, hogy a mi hivatásunk megőrizni a gyökereinket, átadni a hitet a fiataloknak és gondot viselni a kicsikre. Jól figyeljetek: mi a mi hivatásunk ma, a mi életkorunkban? Őrizzük meg a gyökereket, adjuk át a hitet a fiataloknak és gondoskodjunk a kicsikről. Ezt ne feledjétek el.

Nem számít, hány éves vagy, az sem, hogy dolgozol még vagy már nem, egyedül maradtál vagy van családod, nagytata vagy nagymama lettél már fiatalon, vagy már előre haladva az évekkel, önellátó vagy még, vagy már szükséged van segítségre, mert nincs korhatár, hogy nyugdíjba vonuljunk az evangélium hirdetésének feladata elől, sem a feladat elől, hogy a hagyományokat átadjuk az unokáknak. El kell indulnunk az úton, és mindenekelőtt önmagunkból kell kilépnünk, hogy valami újat kezdjünk. 

Tehát neked is megújult hivatásod van a történelem válaszút-pillanatában. Azt kérded magadtól: hogyan lehetséges ez? Erőim kimerülnek, és nem hiszem, hogy még sokat tudnék tenni. Hogyan tudnék elkezdeni eltérő módon viselkedni, amikor a szokás létszabályommá vált? Hogyan szentelhetném magam annak, aki szegényebb nálam, amikor annyi elgondolásom van már családom részére? Hogyan bővíthetném látókörömet, amikor még azt sem tehetem meg, hogy kimenjek a házból, amelyben lakom? Az én magányom nem elég rám nehezedő szikla? Hányan teszik fel közületek ezt a kérdést: az én magányom nem elég rám nehezedő szikla? Maga Jézus megérte, hogy hasonló jellegű kérdést tett fel neki Nikodémus: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4). Ez csak úgy történhet, válaszolt az Úr, ha valaki megnyitja a szívét a Szentlélek működése számára, aki ott fúj, ahol akar. A Szentlélek, azzal a szabadsággal, amellyel rendelkezik, mindenhova elmegy és azt teszi, amit akar.

Amint már több alkalommal ismételtem, nem lépünk ki ugyanolyanként abból a válságból, amelyben a világ most van: jobbakként vagy rosszabbakként fogunk kilépni. „Adja az Ég, hogy (…) ne legyen ez abban a megszámlálhatatlan történelmi eseménysorozatban, amelyből képtelenek voltunk tanulni – micsoda keményfejűek vagyunk mi! –. Hogy ne feledjük el azokat az időseket, akik lélegeztetőgépek hiányában haltak meg (…). Hogy egy ilyen nagy fájdalom ne legyen haszontalan, hogy tegyünk már egy ugrást az új látásmód felé és egyszer s mindenkorra fedezzük fel, hogy egymásra rászorulunk és egymásnak adósai vagyunk ahhoz, hogy az emberiség újjászülessék” (Fratelli tutti enciklika, 35). Senki sem üdvözül egyedül. Egymásnak tartozunk. Mindannyian testvérek vagyunk.

Ebben a távlatban szeretném neked mondani, hogy szükség van rád, hogy testvériségben és szociális barátságban építsük fel a holnap világát: azt, amelyben mi fogunk élni – mi a mi gyermekeinkkel és unokáinkkal –, amikor a vihar lecsendesedik. Mindannyian „tevékenyen részt kell vennünk a megsebesült társadalmak visszaállításában és fenntartásában” (uo., 77). A különféle tartóoszlopok között, amelyeknek ezt az új építményt fenn kellene tartaniuk, három olyan van, amelyeknek elhelyezésében te tudnál segíteni, te jobban, mint mások. Ez a három tartóoszlop: az álmok, az emlékezet és az imádság. Az Úr közelsége megadja az erőt, hogy még a köztünk leggyengébb is új utat kezdjen az álom, az emlékezet és az imádság útjain.

Joel próféta egyszer ezt az ígéretet tette: „Véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (3,1). A világ jövője a fiatalok és öregek ezen szövetségében áll. Ki más, ha nem a fiatalok vehetik át az idősek álmait és vihetik előbbre? De ehhez szűkséges az, hogy tovább álmodjunk: a mi igazságosságról, békéről, szolidaritásról szóló álmainkban benne van a lehetősége annak, hogy fiataljainknak új álmai legyenek, és így együtt lehessen építeni a jövőt. Szükséges, hogy te is tanúsítsd, hogy ki lehet jönni megújulva a megpróbáltatás átéléséből. És biztos vagyok abban, hogy nem ez lesz az utolsó megpróbáltatás, mert életedben már annyi volt és mindegyikből sikerült kilépned. Tanulj ebből a tapasztalatodból, hogy most is ki tudj lépni.

Ezért az álmok összefonódnak az emlékezettel. Arra gondolok, hogy milyen fájdalmas a háború emléke és hogy az új nemzedékek mennyire megtanulhatják belőle a béke értékét. És te vagy az, aki ezt átadod, mert te átélted a háborúk fájdalmát. Minden idősnek igazi és sajátos küldetése az emlékezés: az emlékezés, és elvinni másokhoz is az emlékezést. Edith Bruck, aki túlélte a vészkorszak (Shoah) drámáját, azt mondta, hogy „egyetlenegy öntudat megvilágosítása megéri azt a fáradságot és fájdalmat, hogy ébren tartsuk annak az emlékét, ami volt”. És folytatja: „számomra az emlékezés az életet jelenti”. Gondolok a saját nagyszüleimre és mindazokra közületek, akik kivándorlásra kényszerültek és tudják, hogy milyen fáradalmas otthagyni saját házunkat, mint ahogy ma is nagyon sokan teszik ezt a jövő keresésében. Lehet, hogy egyesek közülük mellettünk vannak és gondoskodnak rólunk. Ez az emlékezés segíthet abban, hogy emberibb, befogadóbb világot építsünk. De az emlékezés nélkül nem lehet építeni; alapozás nélkül sohasem fogsz házat építeni. Az élet megalapozása az emlékezet.

Végül itt van az imádság. Amint egyszer elődöm, Benedek pápa, szent idős, aki továbbra is az egyházért imádkozik és dolgozik, azt mondta: „Az idősek imája megvédheti a világot, talán jobban is segíti, mint sokaknak a fáradozása”. Ezt majdnem pápasága végén mondta, 2012-ben. Milyen szép. A te imádságod nagyon értékes erőforrás: tüdő, amelytől az egyház és a világ nem foszthatja meg önmagát (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 262). Mindenekelőtt ebben az emberiség számára nagyon nehéz időben, miközben mindannyian ugyanabban a bárkában áthajózunk a pandémia viharos tengerén, nem hiábavaló a te közbenjárásod a világért és az egyházért, mert mindenkinek megmutatja a kikötésbe vetett derűs bizalmat. 

Kedves nagymama, kedves nagytata, amikor befejezem ezt az üzenetemet, szeretném neked is megmutatni Boldog – és rövidesen Szent – Charles de Foucauld példáját. Remeteként élt Algériában, és abban a peremkörnyezetben tett tanúságot „arról a törekvéséről, hogy minden emberben testvért lásson” (Fratelli tutti enciklika, 287). Az ő élettörténete mutatja, hogyan lehetséges saját pusztaságunk magányában is közbenjárni az egész világ szegényeiért és valóban egyetemes testvérré és nővérré válni.

Kérem az Urat, hogy az ő példájának köszönhetően is, mindegyikünk tágítsa ki a szívét és tegye érzékennyé a legutolsók szenvedései irányában is, és tegye képessé arra, hogy közbenjárjon értük. Bárcsak mindegyikünk megtanulná, hogy mindenkinek ismételje, és különösen a legfiatalabbaknak, azokat a vigasztaló szavakat, amelyeket ma hallottunk, nekünk szóltak: „Veled vagyok mindennap”. Előre és bátorság! Az Úr áldjon meg titeket.

Róma, a Lateráni Szent János-bazilikában, május 31-én, Szent Erzsébet látogatása (Sarlós Boldogasszony) ünnepén

Ferenc pápa

Fordította: Jakubinyi György nyugalmazott érsek

Megjelenik a Vasárnap 2021/30-as számában a Fókusz rovat részeként.

1 HOZZÁSZÓLÁS