A kisszeminárium néven is ismert iskola 12. osztálya ma búcsúzott a líceumtól, a diáktársaktól, tanároktól, a diákévektől. A ballagási ünnep szentmisével kezdődött, amelyet a székesegyházban Kerekes László segédpüspök celebrált. A végzősök búcsúztatására a 11. osztályos diáktársaik által írt és elmondott beszédet olvashatják az alábbiakban.
Búcsúztató beszéd
Főtisztelendő püspök atya, főtiszteltendő elöljárók, tanárok, szülők, diáktársak és nem utolsó sorban kedves ballagó diákok!
Elérkezett a várva várt nap az életetekbe, amelyre már nagyon rég készültetek, amelyet már nagyon rég vártatok. A mai napon szólalt meg utoljára számotokra az iskola csengője, a mai napon lépitek át diákként utoljára az iskola kapuját. A mai napon eltávoztok, itt hagyjátok szeretett iskolánkat és itt hagytok bennünket, de a négy év emlékeit és örömeit magatokkal viszitek. Négy év sok idő, talán sokszor hosszú időnek tűnt, az itt töltött idő, de bizony hamar elrepült, hiszen valljuk be, ritkán voltak és ritkán adódnak unalmas pillanatok egy diák életében. A négy év alatt lehetett részetek örömben, bánatban, szép pillanatokban, amelyeket most mind tarisznyátokban magatokkal visztek, de az idő múlásával és Isten segítségével a rossz és kellemetlen emlékek megszépülnek.
A búcsú mindig nehéz, nehéz elválni egymástól, de az elválást mindig a viszontlátás reményében tesszük. Nem volt könnyű az idáig megtett út, de kitartásotokkal, erőfeszítéseitek árán és nem utolsó sorban Istenbe vetett hitetek által együtt leküzdve minden akadályt eljöttetek idáig. Sok nehézséget éltetek át együtt, hiszen nem volt könnyű a járvány okozta eltávolodás sem, az, hogy hetekig, hónapokig nem láthattátok egymást, nem tudtátok, hogyan lesz a ballagási ünnepségetek, de végül minden megoldódott, hiszen végül minden megoldódik, most itt vagyunk és örülhetünk egymásnak. Hálával és köszönettel tartozunk nektek, hiszen mindig mellettünk voltatok, támogattatok és bár sokszor nem is tudatosan, de tanítottatok, hiszen sok mindent tanulhattunk tőletek az évek során és fejlődhettünk lelkiekben, szellemiekben egyaránt. Fogadjátok szeretettel útravalóul Sárhegyi Erika Félúton című versét:
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg “valahonnan” “bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.
Ti is mindig maradjatok úton igaz és felnőtt emberekként, sohase feledjétek, hogy értékes emberek vagytok, és mindig tartsatok ki bármilyen helyzetbe is sodorjon az élet, hiszen legnagyobb cél pedig itt, e földi létben ember lenni mindig, minden körülményben! Isten áldjon benneteket!
Bege Lóránd, Kovács Krisztián
