„Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása; Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.” (Kahlil Gibran: A próféta, Révbíró Tamás fordítása)
„Isten kegyelméből édesanya lettél” – ezek a szavak már akkor is megragadtak, amikor nem nekem mondta őket a keresztelő pap. Immár két éve magam is anyaként szívesen gondolok arra, hogy az Íjász, a mennyei Atya, aki társteremtői hivatással ajándékozott meg, megtanít szeretni is a gyermekemet. Hiszen az anyaszív is születik és nődögél. Emlékszem, mennyire szokatlan volt a legelső napokban a fiamat látni, rendezni; több riadalommal, mint kötődéssel-empátiával viszonyultam hozzá. Az azóta eltelt (egyrészt röpke, másrészt világtörténelmi változatosságú és hosszúságú) idő alatt átmelegedett, személyessé és elszakíthatatlanná vált a kapcsolódásunk. Kedvenc, segítő képemet egy tanításból hozom: a Szentháromság meghitten üldögél a kanapéján, és rajongó, olvadozó szeretettel tekint a fiam minden moccanására. Ebből a lelkesedésből, hiszem, nekem is megadja a mindennapi neveléshez szükséges „porciót”.
A „cél a végtelenség útján” ugyanis a mindennapokban gyakran beláthatatlan; ilyenkor segít a kis távok kijelölése. Hiszen anya vagyok, ha a ruhadarabjaim rendszeresen a vállukon maszatolódnak el; ha minden pillanatban ügyelek; ha végre alvó gyermekem mellől csillagcsavarhúzót, fél pár menyasszonyi cipőt vagy a mosogatószeres flakont kell kicsennem; ha a családorvoshoz a porszívó csövével toppanok be; ha kihordó-, szülő- és szoptatóanyaként ismerős számomra, természetesen profán értelmében, a „testem érted adatik” tapasztalata. Anyaszívem segít, hogy a fiamért végzett napi imát akkor se blicceljem el, ha amúgy nem szólok Istenhez. Az anyaszív pumpálja a vért az anyatestbe, tagokba, hogy ugyanazt a kukucsijátékot bárhányszor elmutogassák; az elmébe, hogy kreatív maradjon az etetés, tisztogatás, a lassú, közeli séták rutinjában is; és persze a „rosszfelejtő szervbe” is.
Úgy érzem, íjként a rugalmasság ajándékára van nagy szükségem, hogy (fekvő, ülő, álló, elrohanó, elmotorozó…) nyíl-gyermekemmel együtt tudjak változni, és önértékelésem, mely anyává válásom óta olyan szorosan összefonódott a fiam jól-létével, fokozatosan új hangsúlyokat talál. Isten rám is gyönyörködve tekint.
Életem egyedülálló, döbbenetes ajándéka, hogy egy kicsi ember bennem leli meg a megnyugvást, biztonságot. Neki köszönök sok belátást, talpraesettséget, bátorságot, önismeretet, sőt új viszonyulást Szűz Máriához vagy Izajás szavaihoz („Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony?”). Biztos vagyok benne, hogy Isten örök távlatban képzeli ezt a földi hatalmas jót, a szülő-gyermek áldott viszonyát. Legyen hála az anyaszívet feltételező, vele együtt dobbanó, áldó, hordozó apaszívnek is.
Domokos Zsófia
(Az írás a Vasárnap hetilap 2021. május 2-ai számának Fókusz c. összeállításában jelent meg.)
