Mert amit láttam, hallottam, megéltem, azt meg kell osztani…

0
754
Ferenc pápával Csíksomlyón • Fotó: Gyulafehérvári Caritas/Facebook

Vannak emberek, akiket – akarva, akaratlanul – egy egész intézménnyel, szervezettel, üggyel társítunk. Ez egyfelől – számomra – az ő elköteleződésüket bizonyítja, másfelől lehet, nagyon „beszűkíti”, „egyoldalúsítja” őket a szemünkben. Bodó Márta kolléganőmet kérdeztem – úgy, mint még soha: távolról (indítva), emberközelben.

A Bodó Márta név fogalom – nem csak egyházi körökben. Mi az, amit viszont kevesen tudnak rólad, mert nem mutatsz meg magadból, például milyen volt a kislány Márta – világa, Kolozsvárja?

Ó, jaj, ha ez igaz volna… A kérdés olvasásakor is a számomra ismerős hitetlenkedés, csodálkozás töltött el, mert hát nemcsak szerénykedésből, hanem alapvetően nem hiszem én ezt magamról. Valószínűleg ez az egyik olyan dolog, amit akár el is mondhatok (próbáltam is mondani néhány embernek, aki közelebb került hozzám), nemigen hiszik, feltételezik rólam. Márpedig én egy nagyon is kételyekkel és bizonytalansággal teli ember vagyok, ami épp elég gond számomra, nem szeretek ezzel, mint ahogy a bajaimmal sem, mást terhelni, ezért sem mutatom. Ugyanígy talán csak a hozzám közeliek tudják, mennyire érzékeny vagyok – ez már kisgyerekkoromban is zavart, így megtanultam jól elrejteni. A világ sokszor nyers, jobb, ha nem veszik észre, mikor és mennyire bántanak apró kis mondatok, gesztusok, nézések, árulások, gúnyolások…

Nem tekintek különösebb nosztalgiával a gyermekkoromra, iskolás- vagy diákéveimre. Nem hiszem, hogy jobb volt nekem, vagy én jobb lettem volna, mint a mai gyerekek, fiatalok. Inkább más volt, lehetőségeink másak voltak, azon belül azonban ki-ki temperamentuma szerint nyilvánult meg, és bizony a mi időnkben is volt sok kisebb-nagyobb csínytevés, tomboló buli, lógás az iskolából egy-egy unalmas óráról stb. Kislánykoromban csendes gyerek voltam, sokat olvastam, egyke lévén nagyon vágytam mások társaságára, nagyon szerettem a csapatjátékokat, és szerettem a felnőtteket hallgatni, amint érdekes, okos témákat vitattak meg. Édesapám és anyai nagyapám ritka, de véget nem érő társadalmi témájú beszélgetéseire emlékszem például, nem értettek egyet és sokszor vitáztak, de sose volt emelt hang: a kulturált vita művészetét akkor még öntudatlanul csodáltam. Nagy élményem volt első plébánosom, Ferencz István lelkes és információban gazdag prédikációs stílusa: öt-hatodikos koromtól érdeklődéssel hallgattam, míg sok társam végigjátszotta a misét a kórusban… Őszintén lenyűgözött, rengeteget tanultam tőle, a hittanóráin is, ahol eljátszott sok ószövetségi történetet, egy teljesen új világ nyílt meg ott számomra, amiről bizony se otthon, se az iskolában nem hallottam.

Kolozsvár természetes közeg volt számomra, csak később, a rengeteg pusztítás, városnegyedek eltűnése, gyökeres átalakulása nyomán értékelődött fel, hogy én még láttam a  Monostor egyes részeit, a Mărăşti, Hajnal negyedet mint kertes házakkal teli, élhető, tiszta levegőjű városrészeket, a Nyárfasoron volt például egy virágkertészet, ahonnan minden ünnepre az általam helyben kiválasztott virágot a kertből frissen vágták, volt egy varrónőnk, akinek a kertjében ribizlibokraikról, cseresznyefáikról saját kezűleg szüretelhettem a termést. Én még síztem ott, ahol most a jezsuiták Manréza háza áll a sok újgazdag villa között… Minden hétvégén kirándultunk a Hója vagy Bükk erdőbe, ahol épp a minap tüntetést kellett szervezni a sok illegális építkezés, területfoglalás ellen…

Ugyanígy Kolozsvár szinte minden katolikus templomához köt valami: a Jobbágy utcai Mária szíve-kápolnában kereszteltek, a Szentpéteri templomban voltam elsőáldozó, eszmélésem, közösségre találásom első helyszíne a monostori kistemplom, végigszurkoltam a Kálvária templom visszaszerzését, a ferences templomban a spirituális fejlődés első lépéseit tettem meg, ezt majd jezsuita vezetéssel a Piarista templomban folytattam, és ott tanultam a latin mise válaszait is, ott építettünk egyházi intézményt és közösséget, a Szent Mihály-templomban bérmáltak meg, és ott szerveztünk először „világra szóló” vallásos versműsorokat…

Néha, könnyed városnéző séta során, be szoktam mutatni külföldi vendégeknek Kolozsvárt, és az a bevált gyakorlatom, hogy a szigorú történeti tények közé mindig belopok egy-egy érdekességet, az itt élők napi tapasztalatát – a hangulati kép által sikerül megszerettetni és tényleg emlékezetessé tenni, amit láttak. A nagyon erős lokálpatriotizmus kolozsvári születésű édesanyám öröksége: ő a világháború idején alig kilencévesen Sopronból, ahová vagonban menekültek, kívánkozott olyan erősen haza, hogy meggyőzte a felnőtteket és hazajöttek – később se mozdult el az egyre ellehetetlenedő körülmények és az apai ágon német eredetet bizonyító papírjai ellenére… Erdély és az erdélyiség meggyőződésből és tanulmányaim, tapasztalatom által meghatározóan fontos az életemben mindazzal, amit ez számomra jelent: a sokszínűség, a kavargó történelem, az önállóság, tolerancia, a másik és a másság tisztelete, a sokféle nemzet viszonylagos békés egymás mellettisége. Példa és erő, valamint mérce, aminek meg kell felelni.   

Az erdélyi írott katolikus sajtó lett az életed. Hogyan és miért alakult ez így?

Az olvasás mellett az írást nemcsak hogy szerettem, hanem sikereket is értem el, könnyen ment, jó jegyeket kaptam, értékelték a fogalmazásaimat… Hetedikben egy feladatot sikerült önironikusan megírnom olyannyira, hogy nemcsak az osztálytársaim, de még a magyartanárunk is könnyesre nevette magát. Az ilyen sikerélmények lendítik az embert az adott irányba. Édesanyám fejből tudott egész versesköteteket, hibátlanul idézett, Google barátunk előtt nála lehetett ellenőrizni egyes idézetek pontosságát, meg is tettük a Vasárnap szerkesztőségéből olykor a szerkesztés hevében, időszűkében… Anyukám gondolkodott azon, hogy újságíró lesz, csak hát ezért pártiskolát nem volt hajlandó végezni. Én mégannyira sem. Én tanár, mégpedig magyartanár szerettem volna lenni… Az voltam a legkevesebb ideig, mindössze egy csodálatos éven át. Azelőtt három évig angoltanárként kaptam állást az ország másik felében, majd tanultam újra, és végül szerkesztő lettem. Utólag gondoltam vissza arra, hogy én bizony újságot is szerkesztettem kiskamaszként, az asztalfióknak: három évvel idősebb unokatestvérem hatására előbb képregényújságot, majd Fellegvár címen irodalmi lapot szerkesztettem, volt benne versajándék, fotók… egyszemélyes szerkesztőség volt, és csupán a magam szórakoztatására készült a kézzel írt és illusztrált lap, senki sose látta. Kilencedikes koromtól tagja voltam az iskolai újság diákszerkesztői csapatának, és tizenkettedikesként főszerkesztő is lettem… De kommunizmus volt, és én jól tudtam: abban a rendszerben én nem szeretnék még szerkesztőségben sem dolgozni. Magyar szakosként a főtéri plébánia életébe kapcsolódtam be, az akkori káplánokkal nagy lendülettel kultúraszervezői munkát végeztünk, jó kis csapat volt az is, és akkor fogalmazódott meg bennem: vallásos kulturális lapot szívesen szerkesztenék, ebben a munkában minden benne volna, ami érdekes, fontos számomra. Az ilyen lelkesült beszélgetéseink mindig azzal értek véget: nem lesz ez soha, de milyen szép is lenne….

Aztán jött 1989 decembere, majd 1990 januárja, és néhány barátommal együtt jelentkeztünk az akkori kolozsvári egyházi elöljáróknál, hogy ideje volna egy katolikus lapot indítani: kedvesen beinvitáltak a főtéri plébánia akkori nagyebédlőjébe, ahol éppen akkor ülésezett a kérdésben Jakab Gábor, Czirják Árpád és Bajor Andor meg Fodor Sándor. Így első perctől részese voltam a csapatnak, amely még Bajor otthoni díványán rakosgatta a kéziratokat és álmodott nyitott szemmel… Gyönyörű volt a maga szegényes kezdeteivel, úgy is, hogy én abban az évben Kalotaszentkirályra ingáztam naponta tanítani, s szabadidőmben meg vakációban vetettem bele magam teljes gőzzel a munkába. Én voltam az első magyarországi pápalátogatásról tudósító munkatárs, mert akkor éppen Budapesten posztgraduális tanulmányokat folytattam. Fogalmam sem volt, mit feltételez egy ilyen megbízatás, lenyűgözött a nemzetközi sajtósok profizmusa, pár nap alatt többet tanultam, mint egy újságíró-iskolában lehetne, minden mozzanatot figyeltem: mikor adják kezünkbe a sajtóközleményt, amit azt írja: embargós egy adott időpontig, és arról akkor addig nem volt szabad hírt adni, még beszélni sem… Csodálatos, érdekes, egyedi világ volt, megbabonázott – így lettem aztán sajtós, a média, a kommunikáció világának szolgálóleánya.

Kik voltak a példaképeid – vagy legalábbis olyan emberek, akiktől sokat tanultál – ezen az úton?

Rengeteg kiváló tanárom volt, a legjobb az volt, hogy a sporttanárunktól a matektanárunkig mindenki igényességre és nyitottságra nevelt, nem volt egyik sem szakbarbár. A fizikapélda táblára felírása közben elkövetett helyesírási hiba azt vonta maga után, hogy a diákot helyreküldték: aki az anyanyelvét nem tudja helyesen használni, abból nem lehet jó szakember semmilyen területen… A magyartanáraim, angoltanáraim példája követésre hívott… Fel sem tudom sorolni! Ugyanígy az egyetemi tanáraim is… Legemlékezetesebb, hogy az egyre inkább durvuló kommunizmusban 1985-ben vagy ’86-ban Gábor Csilla barátnőmmel-kolléganőmmel és két egyetemi tanárunkkal mentünk, vettünk részt a húsvéti vigília szertartásán a Szent Mihály-templomban… azt a meghittséget, bizalmat és cinkosságot, ami köztünk azokban a fennkölt pillanatokban kialakult, érzékeltetni sem tudom azok számára, akik azt a kort elképzelni sem tudják. A kockázat, amit vállaltak, hogy hitüket megéljék, példa számomra, máig erőforrás.

A Keresztény Szó indulásakor éppen boldog magyartanár voltam, így szerkeszteni önkéntesen jártam be, minden szabad percemet Bajor Andor és Fodor Sándor társaságában igyekeztem tölteni, mert minden kézirat minden sorának közös megbeszélése egy-egy lecke volt. A szerkesztőség munkatársait nagyon igényesen válogatták meg, csupán jámborság nem lett volna elég, kettős képzettséget, teológiai tudást, íráskészséget, nyelvismeretet vártak el, állandó készenlétre és folytonos tájékozódásra, tanulásra, továbbképzésre neveltek. Rengeteget tanultunk a körutak, kiszállások, közönségtalálkozók során, amelyek jó ideig rendszeresek voltak mind a főegyházmegyében, mind a másik három egyházmegyében. Ez is kiváló iskola volt: a beszélgetések során tanultunk a papoktól, idősebb hívektől… megismertük Erdélyt széltében-hosszában, és a Partiumot, Bánságot, sőt, a román katolikus egyházmegyék sajtósait is később, és abból is tanultunk, ahogyan ők végezték a munkájukat. 

A mi gyerek- és diákkorunkban nem volt lehetőség külföldi ösztöndíjra, még utazásra sem, de pályám elején elég sokat sikerült pótolni ebből, alaposan körülnéztem külföldi szerkesztőségekben, a nemzetközi katolikus újságírók körében, sőt egy katolikus hírügynökségben is.

Fordítani, írni, lektorálni, beszélni vagy szerkeszteni, szervezkedni szeretsz jobban? És mi az, amiből igazán töltekezni tudsz mindehhez?

Legjobban azt szeretem, ha nem egysíkú a munkám. A monotóniát kifejezettem nehezen tűröm, ha fénymásolni vagy nyomtatni kell egy hosszabb, több száz oldalas kéziratot, ha gyakran ugyanazon az útszakaszon kell végigmenni, naponta ismétlődő rutintevékenységeket kell végezni, amelyekben a kreativitásnak nincs semmi helye. Amikor tanítottam, a legnehezebb volt ugyanazt az anyagrészt a párhuzamos osztályokban ugyanúgy előadni.

A kultúra minden területe érdekel, és egyházi közegben, vallásos ihletettségű kultúrával és kommunikációval foglalkozni: ez nem is munka számomra, hanem egyfajta életmód… Pilinszky különben meg is fogalmazta: minden alkotás vallásos ihletettségű, teremtés, a teremtő aktus folytatása… a felsorolt területek váltogatása pihentet, új ihletet ad és feltölt. Rendes időkben a napi szerkesztői feladatok elvégzése, munka után sokszor kiállításra, koncertre, könyvbemutatóra, színházba, valamilyen rendezvényre megyek, kikapcsolódásképpen, ám legtöbbször ebből is cikk lesz, mert amit láttam, hallottam, megéltem, azt meg kell osztani… Talán van benne egy kis munkamánia is, de amíg kreatív maradhatok, addig nem fáraszt. Ellenkezőleg, új lendületet ad.

Amikor az egyetemi lelkészség indult és már dolgozó fiatalként az alapozás, szervezés, sokszor a nem látványos, de sok kitartást kívánó háttérmunkáját végezhettem egy kiváló csapat tagjaként, emellett kenyérkereseti munkám a napi szerkesztés, sosem volt fárasztó, megerőltető: talán az egyik legszebb időszak volt, mert mindkét helyen jó csapat épült, és még az egyet nem értés is lendített, épített. Igazi közösség született meg körülöttünk. Ezt a megvalósult álmot hozom magammal.

Mire vagy a legbüszkébb, és mi az, amit másképp tennél, ha a pályafutásodra gondolsz?

Nem mindig látok e kérdésben tisztán, részben mert emotív alkat vagyok, sokszor az érzelmeim határozzák meg, pillanatnyilag mit látok meg a „pályafutásom” vonatkozásában, mi hangsúlyos éppen. Nemigen szoktam így ezen elmélázni, mindig van valami aktuálisabb kérdés, valami igazán fontos tennivaló.

Ha van időm nyugodtan meditálva gondolkodni az ilyen típusú kérdéseken, mégis, akkor egységében nézve leginkább azt a vezérfonalat látom, ami legkevésbé sem tőlem függ, amit valami belém ültetett radarral követek, legkevésbé sem tudatosan, s ami a ritka visszapillantások perceiben elég világosan kirajzolódik. Olyan vezérfonál ez, ami a legjobb képességeim megmutatására késztetett olyan okosan, célirányosan és sokoldalúan, ahogyan tudatosan megtervezni sose tudtam volna. 

Amúgy pedig mindenért keményen megdolgoztam, noha én magammal és a munkám mennyiségével vagy minőségével sosem vagyok egészen elégedett – és ezt nem büszkélkedve mondom, sőt: még mindig tanulom, hogy ha néha dicsérnek vagy elismernek, azt örömmel „zsebre vágjam”, mert sajnos nálunkfelé ez ritkaság. Sokszor fejezik ki az emberek az elismerésüket akár támadás formájában, akár még több feladatot ruházva a „húzó” emberre, mi magunk is sokkal könnyebben fogadjuk a szidást, mint a mégoly sok erőbefektetéssel és odaadással kiérdemelt köszönetet, dicséretet… Ezt jóval korábban fel kellett volna ismernem és mindenképpen változtatni rajta, ugyanis ez se nekem, se senki másnak nem jó: a társadalmi mentalitásunk sok elemén egész közösségünk érdeke volna változtatni: boldogabb emberek volnánk, és eredményesebben tudnánk dolgozni, teljesíteni.

Amit szintén sokkal tisztábban látok, mint régen: sokszor hagytam, hogy leseperjenek, elsodorják vagy elhalasszák, amit javasoltam. Bár eléggé sok töprengés után, elég megfontoltan szólok, ha szólok, sokáig nem mertem a saját intuíciómra hagyatkozni, engedtem mások nagyobb szóbőségének vagy erőszakosabb önérvényesítésének – e téren kitartóbbnak kellett volna lennem, mert utólag a tények sokszor engem igazoltak.

Miben látod ma a keresztény(ség) és a szó (fogalmak) erejét?

A kérdésben ott rejlik a mára az én feladatommá lett Keresztény Szó neve, és ez kellemes melegséggel tölt el, ugyanakkor nyomasztó nagy felelősséget jelent. Úgy érzem, ezt feladatként és örökségként egyaránt kaptam, ennek kimunkálásába emberek mondhatni belehaltak, akár Bajor Andorra, akár egykori kolléganőnkre, Asztalos Ildikóra gondolok, de a tágabb katolikus világ más színtereken dolgozó kommunikátoraira, hitvallóira is igaz ez.

A kereszténység megvalósítandó feladat, megtisztelő, de nem kiváltságokat nyújtó feladat. Én hajlamos vagyok a súlyát érezni… Néha nagyon nehéz felnőni hozzá.

A szó pedig? Fegyver és kenyér, attól függően, hogyan használjuk. A szó vág, szúr, sebez, és a szó felemel, éltet, megment. Ezek tudatában kellene használnunk, mindannyiunknak, akik csak otthon, szűk körben beszélünk, akik nyilvánosan szólalunk meg, szószékről, katedráról, parlamentből, rádióból, tévéből. És azoknak is, akik írunk, akik mások elé tárjuk mondatainkat, általuk kifejezett gondolatainkat, legyen az a számomra nagyon visszás hangnemet megtűrő online közösségi tér, a portálok, sajtótermékek, könyvek világa.

Mit jelent számodra alapvetően a kommunikáció, és szerinted milyen a jó kommunikáció?

Kölcsönös viszonyt feltételez a kommunikáció, oda-vissza kapcsolatot, párbeszédet, megosztást, visszajelzést, elfogadást és befogadást. A jó kommunikátor nem csak beszél, hanem hallgat és meghallgat. Érvel és sértődés nélkül elfogad érveket. Nem akar letaposni senkit. Csapatjáték az intézményes és hivatásos kommunikáció. Szükséges a határozottság és a kompromisszumkészség is, diszkréció, tisztelet, sok-sok munka és tudás kell hozzá. Életforma. Élethivatás.

Szakemberként hogy látod, mire kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetnie egyházunknak – itthon és szerte a nagyvilágban – a kommunikáció szintjén történő fejlődésért, növekedésért?

A belső kommunikáció megalapozása és felépítése a kiindulópont, a kommunikáció kultúrájának megtanulása és gyakorlása. Régen ezt tanították az iskolákban: a doktori kutatásom egyik nagy tanulsága volt, milyen komplex és jól átgondolt tanítási rend szerint nevelték – nem csak oktatták – a diákokat például a jezsuita Ratio Studiorum alapján. Az életre készítették fel őket! A nebulók az iskolában megtanulták a szavak helyes használatát – grammatikatilag és etikailag. Aztán találkoztak különféle kommunikációs helyzetekkel a disputától a helyzetgyakorlatokig. Az iskolai önképzőkör volt a terepe a kreativitásnak, de egyben a kulturált kritikának is. Itt tanulták meg érvekkel alátámasztva elmondani, mi tetszett a társak teljesítményében s mi nem, és azt is, hogyan kell a bírálatot igazi alázattal fogadni és elfogadni, vitába szállni vele vagy lenyelni. Színielőadásaik a nyilvános beszéd és megjelenés gyakorlásának alkalmai voltak.

Egy közösség kulturált kommunikációja feltételezi a párbeszédet, ami nyitottságot és a már korábban említett kompromisszumkészséget is jelenti, de az alázat és hallgatás, illetve a határozottság és döntés vállalása is benne van, helyzettől függően. És ahogy a sokat idézett mondás ajánlja: a kettő közti bölcs megkülönböztetés is.

Párhuzamosan kell a kifelé kommunikálás tudományát megtanulni. Ma szerintem fontos a nyíltság, őszinteség – titkolni és szőnyeg alá söpörni nem jó, nem kifizetődő gyakorlat. Még az egyház sem hallgathat sem kényes, sem kínos témákról. Különben hitelét veszti. Márpedig éppen a szavahihetőség, a hitelesség a legnagyobb adu az egyház kezében. 

Így a húsvéti időben végül hadd kérdezzem meg: mi jelentene igazi feltámadást – neked személyesen, közösségi szinten és világviszonylatban?

Mostanában egyre jobban hiányolom a valódi közösséget, csapatot, bajtársakat és bajtársiasságot. Talán a járvány is belejátszik, bár bennem ez kicsit korábban már érlelődött. Talán nem kedvez ezeknek az értékeknek a mai világ, én mégis folyamatosan erre vágyom, botladozások és csalódások közepette is csak ezt az életformát tartom emberinek és élhetőnek a magam, az egyének és tágabb közösségünk számára. Igazi feltámadást ezeknek az értékeknek és érzéseknek az erősödése, általánosabb igénnyé válása jelentene. Amíg a hitem csak engem és szűk családi körömet boldogítja, kevés. Az igazi, mély, megélt, izzó hit kicsap a családi-baráti fészekből, oda befogad és bevonz másokat is, vágyik megosztani a szeretetet, meghittséget.

(Az interjú nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. április 4-ei és 11-ei számában jelent meg.)