Keresztség az ősegyházban és a katekumenátus

0
431
Krisztus megkeresztelése. Nicolas Poussin festménye (1641/1642)

A keresztség az első és legfontosabb szentség. Általa az ember megszabadul a bűnöktől, Isten gyermekévé születik újjá, és eltörölhetetlen jeggyel Krisztushoz hasonlóvá válva az egyház tagja lesz. Úgy szolgáltatták ki, mint ami bekapcsolja a hívőt a megváltás misztériumába, Krisztus testének tagjává teszi, megjelöli a Szentlélek pecsétjével.

A keresztség közvetlen előzménye Keresztelő János föllépése. János keresztsége igazi bűnbánatot és Isten felé való kitárulást követelt, azért lehetett előkészület a „Lélekkel való kereszteléshez”, amit János is várt. Jézus tanítványai egy ideig folytatták a János által használt szertartást (vö. Jn 3,22) a megtérésnek és az új idők várásának jeleként.

Ami a keresztség gyakorlatát illeti, bizonyára alámerítéssel szolgáltatták ki, ahogy azt a Pál apostol által hozott szimbólum is föltételezi (alászállás a sírba Krisztussal, Róm 6,4). A legrégibb adatok azt mutatják, hogy Jézus nevére vagy nevében kereszteltek, s ehhez hozzátartozott Jézusnak mint Úrnak és Messiásnak a megvallása. A keresztséggel kapcsolatos kézföltétel a Lélek közlésének a jele (ApCsel 8,17; 19,5), de az olajjal való megkenés kezdetben még nem mutatható ki. A keresztségnek az üdvösséggel való kapcsolatát kezdettől fogva vallották. Hatása a bűnök bocsánata és a Szentlélek befogadása (1Kor 6,11). A teológiai értékelés kezdettől fogva adott volt: a víz jelképezi a lelki tisztulást, a bűnök bocsánatát, amit Jézus szerzett meg kereszthalálával, és a Szentlélek közlése a lélek megszentelését. Pál apostol azzal mélyítette el a teológiai jelentését a keresztségnek, hogy utalt a Krisztus halálával és föltámadásával való kapcsolatra; a Krisztusba való beöltözésre és az istengyermekségre (Gal 3,24; 4,4).

Az egyház pünkösd napjától kezdve ünnepelte és kiszolgáltatta a keresztséget. Szent Péter így beszélt a sokasághoz: „Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,38). Péter apostol és munkatársai a keresztséget mindazoknak fölajánlják, akik hisznek Jézusban: zsidóknak, istenfélőknek, pogányoknak. A keresztség mindig a hithez kötötten jelenik meg: „Higgy Jézus Krisztusban, és üdvözülsz te is, a tieid is!” – mondja Szent Pál börtönőrének Filippiben. Az elbeszélés így folytatódik: „rögtön megkeresztelkedett, hozzátartozóival együtt” (ApCsel 16,31–33).

A keresztség az apostolok utáni korban is az egyház ünnepi beiktató szertartása maradt. Megelőzte a tanítás, a katekézis, az ima, a böjt és a hitvallás letétele. Magát a keresztséget már a Szentháromság nevének említésével szolgáltatták ki. Utána következett a megkenés és az Eucharisztiában való részesedés. A keresztség és a kézrátétel összetartozik, s ha nem apostol vagy püspök keresztelt, akkor a kézrátételt utólag pótolták. Itt már érezhető a keresztség és a bérmálás külön jelentése.

A keresztelési formulák kezdetben sokféleséget mutatnak: „Jézus Krisztus nevében”, „az Úr Jézus nevére”, „Krisztus Jézusba”. Később ez a gyakorlat a szentháromsági formulává egységesedett, amely fellelhető a missziós parancsban (Mt 28,19). A keresztség anyaga a természetes víz, formája az előírt szavak: „Megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Az apostolok és az első keresztények gyakorlatában nemcsak egyéneket kereszteltek meg, hanem egész családokat, „házakat” is (vö. ApCsel 10,24). Ez azt is mutatja, hogy a keresztelés mélyen érintett olyan szociális közösségeket is, mint a család, a háznép, a szélesebb rokonság.

Az 1. század végéről ránk maradt Didakhé leírja a keresztelés szertartását: „A keresztségre vonatkozóan pedig, így kereszteljetek; miután mind­ezeket előtte elmondtátok, élő vízzel kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet, hidegben, ha nem, melegben. Ha egyik sem áll ren­delkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya, a Fiú és Szentlélek nevére. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön.” Az 1. század végén vízzel való meghintéssel is szolgáltatták ki a keresztséget, főleg a betegek esetében. Az 5. században már említik az olajjal való megkenést, a fehérvasárnapig viselt fehér ruha és a gyertya használatát a kereszteléssel kapcsolatban.

Tertullianus ellenezte a gyermekkeresztelést, mert a keresztség tudatos állás­fog­lalást jelent. Szent Ciprián idejében a keresztségi vita, valamint Szent Ágoston idejében a donatistákkal és a pelágiánusokkal folytatott vita következtében tisztázódott, hogy az eretnekek által kiszolgáltatott szentség is érvényes, ha az előírásokat betartották. Ágoston a gyermekek keresztelésének jogosságát azzal indokolta, hogy a keresztség valódi jel, amely magában hordozza a kegyelmet, azért érvényes lehet egyéni hozzájárulás nélkül is. A keresztséget azért nem lehet megismételni, mert eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, a Krisztus számára való lefoglaltság jegyét.

Katekumenátus

A kiszolgáltatás rítusa fokozatosan bővült, a 2. században megjelent a katekumenátus intézménye. A katekumenátus (a gör. katechumen, hitújonc szóból ered) a pogányságból vagy a zsidóságból megtérő felnőttek keresztségre fölkészítő intézménye. Hyppolitus 215 körül foglalta össze lényegét és tartalmát. Eszerint a katekumenátus három évet tartott, katekéta vezette, aki általában laikus volt. Ha egy felnőtt ember keresztény akart lenni, jelentkezett a püspöknél néhány kezessel, akik igazolták az illető jó szándékát. Ha valaki megbélyegző foglalkozást űzött (gladiátor, színész, táncos), előbb ott kellett azt hagynia. A keresztséget kérőket szándékuk megvizsgálása után külön szertartással vették föl a katekumenátusba: a celebráns rájuk lehelt, a homlokukat megjelölte kereszttel, kezét rájuk tette, szentelt sót tett ajkaikra.

A katekumenátus során három fokozatban kapták a képzést a hitjelöltek. A készületi időben a hallgatók részt vehettek a szentmisén az igeliturgia végéig. Az evangélium felolvasása és a homília után külön imádkoztak értük, majd elbocsátották őket. Ezután az Ószövetség alapján kezdődött a képzésük: a zsoltárok tanulásával, valamint a Bölcs és a Sir istenes élet szabályait leíró részeinek ismertetésével történt a Gondviselésbe vetett hit megalapozása. Ezután oktatták őket Jézus életére és tanítására, főként a kettős szeretet parancsára. Közben gyakorlati nevelésük is folyt: komoly követelményeket kellett teljesíteniük (a beszéd megtisztítása szemérmetlen, tiszteletlen szavaktól, betegek látogatása, alázatos életvitel). Mindez kezdetben néhány hónapig, később kb. három évig tartott.

A készületi idő végén, nagyböjt első napjaiban a püspök szólította föl a jelölteket, hogy jelentkezzenek, akik meg akarnak keresztelkedni. A jelentkezőket jegyzékbe foglalták (ebből alakult ki a kereszteltek anyakönyve). Ezután következett a megvizsgálás. Akik ennek eleget tettek, átkerültek a megfelelők, hozzáértők csoportjába. A képzés anyagát a titok-fegyelem miatt előre sohasem közölték. Ez egyszerre volt liturgikus és pedagógiai rendelkezés: egyrészt biztosította a katekumenátus lefolyásának szertartásbeli előrehaladását, másrészt a készületet egészen a húsvéti misztérium távlatába helyezte. A képzés alapja Jeruzsálemi Szent Cirill 18 katekézise volt, amely a keresztséggel, a bűnnel és a bűnbocsánattal, valamint a Hitvallás elemzésével foglalkozik. Nagyböjt vége felé (általában virágvasárnap) a jelölteknek átadták a hitvallást (traditio symboli), azaz megkapták a teljes szöveg ismeretét szóban, majd a liturgikus aktus keretében észak felé fordulva egyenként elimádkozták hangosan, mintegy visszaadva az egyháznak (redditio symboli) immár személyes meggyőződésükként. Ezután ismerték meg az Úr imáját (Miatyánk), de csak a beavató szentségekben való részesedés után imádkozhatták nyilvánosan, az eucharisztikus közösség tagjaiként.

A keresztségre készülők utolsó csoportját a megvilágosultak alkották. Ők már alapos előképzettséggel rendelkeztek (hitismeret, imádságos élet, keresztény erkölcs). Nagypénteken a már megkereszteltekkel együtt egész napos szigorú böjtöt tartottak, majd nagyszombaton megkapták az utolsó tanítást a püspöktől. Húsvét vigíliáján, nagyszombaton este megkezdődött a virrasztás, majd a fény-liturgiával az ünnepélyes szertartás, amely a 2. századtól tartalmazza a húsvéti gyertya ünnepélyes meggyújtását és 12 olvasmányt az Ószövetségből. Az evangélium és a homília után került sor a keresztség kiszolgáltatására. Miután a Hitvallás kérdés formájában föltett egységeire igennel válaszoltak, a vízmedencében háromszori alámerítésben részesültek. Azaz tökéletesen meghaltak előző énjüknek, s teljesen átadták magukat az értünk meghalt és föltámadt Krisztusnak, a krisztusi életnek: új teremtménnyé váltak. Ezután megkapták a krizmával megkenést, majd fölvették a még nem hordott fehér ruhát (ez lelkük tisztaságát jelképezte), s nyolc napig, húsvét 2. vasárnapjáig, fehérvasárnapig viselték. A püspök ezután megbérmálta őket, végig ott maradhattak a szentmisén és első szentáldozáshoz járultak. A frissen megkeresztelteket újonnan megtérteknek nevezték. A keresztség, bérmálás és Oltáriszentség, azaz a beavató szentségek megadták a katekumeneknek azt, amire oly régóta készültek: a keresztény élet minden értékét, a krisztusi életformát, a krisztusi közösség ünneplési rendjét. Ezután kezdődött a müsztagógia időszaka: a már birtokolt misztériumokban való elmélyülés. E korszak tanítási vezérfonalaként Jeruzsálemi Szent Cirill öt ún. müsztagógikus katekézise szolgált: a keresztény hitről, a misztériumról, a chrismatióról, Krisztus testéről és véréről (Eucharisztia), valamint a szentmiséről.

313 után (milánói ediktum) jelentősen megnövekedett a katekumenek száma, emiatt a katekumenátus rendje lerövidült. Egyben elterjedt az is, hogy sok hitjelölt nagyon elhúzta a katekumenátus idejét, olykor egészen a halálos ágyig. Ennek oka az volt egyrészt, hogy bizonyos társadalmi előnyökhöz elegendő volt katekumennek lenni, másrészt az a téves elgondolás, hogy az üdvösség biztos módja, ha a lélek a halálos ágyon részesül a szentségekben, hiszen a keresztség lemossa a bűneit, s utána nincs idő új bűnök elkövetésére. A gyermekkeresztség szokása is egyre jobban terjedt, s a népvándorlás miatt egész új népeket kellett minél rövidebb idő alatt fölkészíteni a keresztségre. Mindennek következtében a katekumenátus intézménye a 6. század elejétől hanyatlani kezdett, majd eltűnt. A II. vatikáni zsinat újra fölelevenítette és elrendelte a katekumenátus intézményét (SC 64).