Gyengeség az irgalom?

0
2091
Én Uram, én Istenem! Caravaggio : Hitetlen Tamás

Isten irgalmát kérni nem megalázó. Istenhez fordulni bölcs emberre vall, aki tudomásul veszi korlátait, gyengeségeit, és attól kér segítséget, aki valóban tud és akar is segíteni: az irgalmas Istenhez.

Irgalmazz, Uram, irgalmazz! – énekeljük a nagyböjti egyházi énekben. Irgalom, kegyelem! – harcban, tusában így könyörgött sokszor a legyőzött. Milyen különbség van a két kiáltás, fohász között! Míg ez utóbbi nagyfokú megaláztatás, hiszen a viadalban alul maradt katona nem tudott, nem mert a végsőkig elmenni, életéért mint megrémült kisgyerek könyörgött a diadalmasan (és talán vér-, de mindenképp bosszúszomjasan) fölébe magasodó ellenfelének – előbbi esetben szó sincs ilyesmiről. Isten irgalmát kérni nem vereség, nem megaláztatás, ellenkezőleg: a legnagyobb diadal és a legokosabb cselekedet. Diadal, mert ilyenkor az ember reálisan látja önmagát, besorolja magát a világban a helyére. Nem képzel és mutat magáról többet, mást, mint ami/aki valójában. Nem fújja fel magát. Tudomásul veszi korlátait, gyengeségeit, és ahhoz fordul segítségért, aki valóban tud is segíteni.

Az irgalom egyrészt Isten „tulajdonságainak” egyike, másrészt az ember egyik erkölcsi erénye, amely képessé teszi a segítségnyújtásra még akkor is, amikor az igazságosság és a jog alapján nem volna elvárható. Ahogy a Magyar Katolikus Lexikon tömör, lényegretörő meghatározása összefoglalja: az irgalom ugyanis előbbre való, erkölcsileg erősebb, mint a jog alapján meghatározható igazság(osság). Szoros kapcsolatban, rokonságban áll a ma sokat használt, de mivel idegen eredetű szó, talán nehezebben értelmezett szolidaritással, ami a másik ember, a felebarát baja, szenvedése iránti cselekvő részvétet jelenti.

Az irgalom szavunknak megfelelő ószövetségi fogalom az anyai szeretetre és védelmező, óvó gesztusra utal. A gyermekét szerető szülő képe áll legközelebb Isten irgalmas szeretéhez (Oz 6,6), de ez is csak megközelíti Isten minden emberi mértéket és elképzelést meghaladó szeretetét (Iz 49,15). Az Újszövetség koronázza ezt az elképzelést meg, a korábbi „fogat fogért” szemléletet helyettesíti az „esztelenségig” menő szeretet, amely nemhogy nem áll bosszút, de lehajol az arra méltatlanhoz is. Nem csoda, hogy isteni tulajdonság és erény ez, ember erre önmagától, természetes hajlamaitól indíttatva nemigen képes. Hiába a biztatás: „Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36), az ember erre azt mondja sokszor: de hát balgának, gyengének néznek!!!

Ha azonban épp a szenvedés hálójában vergődünk, olyankor kitisztul, hogy saját erényeink, cselekedeteink jutalmaképpen nem is várhatunk mást, jobbat. Ilyen helyzetünkben mégis milyen jól esik, ha Isten nem igazságot, hanem irgalmat gyakorol velünk! Erre gondoljunk, amikor botladozó társaink számára esetleg pont mi tudjuk Isten szerető, irgalmas arcát megmutatni.

MEGOSZTÁS