Hívott, de nem kényszerített, átölelt, de nem fojtott meg

0
782
Isten hívott, nevemen szólított, a kegyelem magával ragadott, és én hálás vagyok ezért

Sorozatunkban jubiláns szerzeteseinket mutatjuk be, akik életüket a szorosabb Krisztus-követésben próbálják élni, egy-egy közösség tagjaként, annak karizmáival, de mégis egyéni módon, saját útjukat járva a hitben. Ezúttal Vajda Zita M. Bonifácia nővér mesél hivatásáról, küldetéséről, töltekezési forrásairól.

Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

A ferencesekkel már Brassóban megismerkedtem. A szociális tevékenység fontosságára pedig a brassó-bolonyai Jézus Szent Szíve Római Katolikus Plébánián Máthé Vilmos plébános mutatott rá, aki nem félt a kommunista rendszer tilalmaitól és sűrűn látogatta a szegényeket. Ránk, fiatalokra egy-egy szegény családot vagy özvegyet bízott, akiknek ételt kellett vigyünk. Emlékszem, akkor még a kenyeret porcióra adták, így hát ismerőst kerestünk a kenyérgyárban és hozzá mentünk éjszaka kenyérért. Így tudtuk ellátni a szegényeinket. A kenyér és szalonna koldulásból összejött, mondhatom, senki sem halt éhen. Volt olyan napunk is, amikor fagyit kaptunk a jótevőktől, de mindent becsületesen elosztottunk a szegények között. A plébánosommal a helyi öregotthont és a 3 kilométerre levő megyei elmebeteg intézetet is látogattuk. (Először nagyon féltem a betegektől, és csak távolról néztem, hogy a plébánosom vágja a körmüket, hajukat és enni ad nekik. Amikor megbátorodtam, már én is segítkeztem neki. Felemelő érzés volt számomra, amikor a szociális intézményekben asztal hiányában a plébános a tenyeremen misézett, vagy amikor megengedte, hogy a zord kommunista időszakban vigyem az Oltáriszentséget a betegekhez, idősekhez, úgy, ahogy Tarziciusz testvér vitte annak idején. Persze a plébánosom is ott volt mellettem.

Brassóban jártam még felolvasni, illetve bevásárolni egy idős nővérhez is, akiről majdnem semmit nem tudtam, csak később ismertem meg a közösségben, amelybe beléptem. Ő volt Eszter nővér.
Egy kis ifjúsági közösségünk is volt Brassóban, amelynek tagjaival összegyűltünk imádkozni, persze titokban, mert másképpen nem lehetett. Lelkivezetőink is voltak: Balázs és Leó atya.

Az az igazság, hogy annak idején még nem voltam nagyon vallásos, tettem a dolgom, mert olyan emberek vettek körül, akik magukkal ragadtak és példaként álltak előttem. Később viszont már én is olyan akartam lenni, mint ők. Isten hívott, nevemen szólított, a kegyelem magával ragadott, és én hálás vagyok ezért.
Mielőtt rátérnék a közösségbe való belépésemre, megemlítem, hogy sokat küszködtem magammal, éveken át el akartam hallgattatni azt a hangot, amely hívott, de nem kényszerített, átölelt, de nem fojtott meg; boldog, derűs környezet vett körül, és én mégis fogva éreztem magam.

Végül 1992-ben döntöttem, és beléptem a Szent Családról nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérekhez. Otthagytam a munkahelyemet, az állami vasúttársaságot, ahol villanyszerelőként dolgoztam; a szüleimtől és barátaimtól is elbúcsúztam. A lelkivezetőm azt mondta, hogy ha a nővérközösség ajtaján belépve megnyugszom, akkor ott a helyem. Így is volt. Maradtam, és remélem, hogy Isten szeretete, kegyelme hűségessé is tesz.

Kérlek, oszd meg szerzetesi életed legszebb pillanatainak egyikét!

Szerzetesi életem legszebb pillanatai közé tartozott az, amikor egy haldokló nővér mellett megtapasztalhattam Isten közelségét, egy picit az örökkévalóság szépségéből. Egy olyan beteg, idős nővérről van szó, aki csak feküdt mozdulatlanul, szótlanul. Aztán egyik nap méltőságteljesen felült, ragyogott az arca és csak annyit mondott: „Jön… jön… látom…” Utána pedig szép lassan visszafeküdt az ágyba és meghalt. Engem ez mélyen megrendített. A szerzetesi élet nem könnyű, de szép.

Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait/karizmáját, és melyek küldetésed súlypontjai?

Göröngyös út várt rám, hisz meg kellett találnom a hivatásomon belüli hivatásomat is. Mivel már otthon elkezdtem a teológiai tanulmányaimat, a rendben is folytattam azokat, mert pedagógus szerettem volna lenni. De nem akármilyen: kisebb településeken élő gyerekeket akartam tanítani, akiknek otthon nem tudnak segíteni, akiknek nincs kivel megosztaniuk örömeiket, bánataikat; úgy, ahogy alapítónk, Boldog Nárdini atyánk tette Szent Ferenc szellemében. Ez rendünk egyik karizmája is. Időt pazaroltam a tanulásra, de nem bántam meg. Ausztriában is voltam egy évig, ott továbbfejlesztettem a teológiai tanulmányaimat, de közben tanítottam is: mongol felnőtteket.

Mik a töltekezési forrásaid?

Fogadalmaim életem megrendítő napjai voltak. Azóta imáimban szüntelen azt ismételgetem: Uram add, hogy semmiben se leljem örömömet, csak tebenned! Fontosak számomra a közösségi imák, a lelkigyakorlatok, a napi elmélkedések és a személyes/spontán beszélgetések Istennel. Ezekből „táplálkozik” a lelkem, hogy többet tudjak adni a felebarátaimnak. Szeretném, ha megéreznék az emberek, hogy Istennel lenni nem teher, mások szolgálatában állni nem besavanyodást jelent, hanem inkább örömet és felszabadulást ad minden lemondás.

Egy mondat, amely életed mottója lehetne…

„Mi az, amit az Úrnak adhatok mindazért, amit kaptam tőle?” (Zsolt 116,12) − ez a zsoltárvers, amely örökfogadalmi kártyánk mottója is volt, végigkísérte életemet. Először fiatalkoromban hallottam Esztelneken, a ferenceseknél.

Vajda Zita M. Bonifácia nővér
Születési hely, dátum: Brassó, 1971. október 23.
Szerzetesrend: Szent Családról nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek
Első fogadalom helye, időpontja: 1996. augusztus 3.
Örökfogadalom helye, időpontja: 2002. augusztus 24.
Küldetési helyek, területek:
Székelyudvarhely − tanítás iskolában
Csíkszépvíz − nevelő a gyerekotthonban
2001 óta Nagyváradon/Bihar különféle iskolákban tanítottam, ott segítettem, ahol éppen szükség volt rám. Nagy örömömre szolgált, amikor Biharra és Szentjobbra kerültem tanárként.