Jól emlékszem a bözödújfalusi tóval elárasztott templom helyett épített új templom szentelésére Erdőszentgyörgyön. Kétezernégy október nyolcadika volt, péntek, déli tizenkét óra. A felfokozott ünnepi órák, a felemelő szentelési ünnepség után, a díszebéd végén egy újságíró tolta állam alá a mikrofont és egyből ezt kérdezte: Mondja, tiszteletes úr, mi lett a klenódiumokkal? Én hirtelen, kapásból csak annyit válaszoltam: Rendben vannak, vigyázunk rájuk. Sem a templomépítés útvesztőjének, sem a tervezés, az engedélyeztetés, a koldulás és utánajárás fáradalmainak a folyamatáról, érzéséről, mikéntjéről nem érdeklődött, neki csupán ez volt a fontos. Aztán mikor az ünnepi hangok elcsendesedtek, kuncogva kinyitottam az értelmező szótárt, mi a csudát jelent ez a bűvös szó, hogy én is megnyugodjak… Hisz mi az egyházi liturgiában nemigen használjuk ezt a kifejezést. Kiderült, hogy a régi templomból kimentett liturgikus kegytárgyakra gondolt. Köztük az értékes kelyhekre. Ám kellett fontoskodni, tennie a hozzáértőt, hogy lám, mennyire otthon van a témában, miközben halvány gőze nem volt, mi történt velünk. Így leplezhette, mennyire nem készült fel belőlünk, ugyanakkor annál inkább mennyire erős lehetett így, az interjú kezdetén a felütés.
A szótár szerint egyébként a calix (kehely) és a nodus (összefogó) összevonásából keletkező szó, a clenodium az ivópoharon, kupán, serlegen kívül jelenti még az apró, kis gyöngyöket, drágaköveket, kincseket, egyszóval a kegytárgyakat is.
Katolikus szóhasználatunkban a kehely liturgikus edény, amely a szentmisében a felajánlott bort, Krisztus vérét tartalmazza. Kupáját a 9. századig üvegből, fából, fémből, kőből, szaruból készítették, míg aztán a 811-es tiburi zsinaton megtiltották a nem-nemesfémek használatát. Azóta mind a mai napig a kehely kupáját lehetőleg színaranyból készítik, vagy legalábbis belül aranyozni kell. Papi életem során, hála az Úrnak, volt szerencsém történelmi kelyhekből misézni, sőt plébánosként a II. Rákóczi Ferenc ajándékozta kelyhet is használtam a szentmisén.
A babilóniai kultuszban használt lótuszvirág alakú kehelynek még fedele is volt, jósláshoz is használták. Az ószövetségi zsidóknál az üdvösség kelyhe a hálaáldozatokhoz kellett, de a temetés utáni halotti toron vigaszpoharat is ürítettek. Sőt, a családfő a fogságból való kiszabadulás után a húsvéti vacsora kelyhét is elsőként itta ki.
A kehely méregkehelyként is jelen van az ószövetségben. Jahvé haragjának serlege vagy a Jeremiás könyvében (vö. Jel 17,4) undoksággal teli aranyserlegről is szó van. A hagyomány szerint Szent János apostolt is mérgezett itallal akarták megölni, de ő keresztet vetett, megáldotta, erre a kígyó kimászott a kehelyből. Valószínű, a patikusok jellegzetes szimbóluma is erre a jelentésre vezethető vissza. Filmekből, bestseller regényekből találkozhattunk a Grál kelyhével is, amely téma először 1200 körül, a Robert de Boron által leírt költeményben található legendából ered. Innen tudjuk, hogy nagypénteken Arimateai József állítólag ebbe a kehelybe fogta fel Jézus vérét, később Angliába ment és egy családra hagyományozta. Azóta is keresik és titkolóznak, hol lehet…
Wagner Parsifal című operájának is ez a témája.
Nagyböjt derekán járunk. Az Úr Jézus szenvedésének csúcspontja az Olajfák hegyén vívott haláltusája. Fájdalmában vért izzad és könyörög az Atyához: „Abba, Atyám, vedd el tőlem e kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36). Vagy: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26,39). Szent Lukácsnál is hasonló: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied” (Lk 22,42). Emlékezetünkbe idézhetjük a két Zebedeus testvér anyjának kérését, hogy fiai majd az eljövendő Messiás jobbján és balján üljenek. Jézus első kérdése Jakabhoz és Jánoshoz: „Készek vagytok kiinni a kelyhet, melyet nekem ki kell innom?” Majd azt mondja nekik: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd, de hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket erre a mennyei Atya kiválasztott” (Mt 20,20-28).
Krisztus megváltó keresztáldozata óta a keresztények számára a kehely elsősorban a szenvedés kelyhét jelenti. Ehhez kapcsolódik az Eucharisztia és az üdvösség is.
A szenvedés kelyhét mindnyájunknak ki kell innunk. Nincs más opció. Nem válogathatunk a kelyhekben, s még csak számítgatni sem érdemes: megéri-e, vagy mi lesz a jutalmunk? Hiszen a megváltás Isten bűnbocsájtó szeretete, kegyelme. Üdvösségünk ajándék. Inkább érdemes úgy innunk a kehelyből, hogy ezzel megváltásunkat szolgáljuk. Belepótoljuk az „önrészt” Krisztus minket megváltó művébe.
Henri J.M. Nouwen holland lelki író misztikus síkra tereli a kehely szimbólumát. Háromszor három csoportra osztja a kehellyel kapcsolatos magatartásunkat, amely átszövi az egész életet.
Először is fontos a kehely tartása. Már maga kifejezés is árulkodó: tartás. Hogyan tartja a kezében a sportoló a serleget? Hogyan szorongatja a versenyző a kupát? Hogyan tartja a fény elé a borász a poharában csillogó nedűt? Nézi, csodálja, kritikusan szemléli. Nem lát neki azonnal az ivásnak. A szenvedés kelyhének is tartása van. Ne essünk vele végletekbe. Sem az önsajnálat, sem a szenvedés szeretete, az áldozatkreálás nem keresztény hozzáállás. Meg aztán nekünk, elsősorban a saját kelyhünket kell tartanunk s majd kiinnunk. Mi vagyunk érte a felelősek. Létezik a fájdalom kelyhe és az öröm kelyhe. Isten mindenből ad nekünk. Tudnunk kell tartással szenvedni, és örülni annak is, amikor serlegünk éppen csordultig telt örömmel. Személyes, családi, közösségi örömeinkre gondoljunk. Az élet apró dolgai, sikerélményei, elégtételei, pozitív visszajelzései fölötti (miatti) öröm kelyhe is rendre csordultig telik. Újból és újból. Értékelnünk kell ezeket az örömöket. Ezért a fájdalom kelyhét se lökjük el magunktól, és őrizzük meg a szoros kapcsolatot, a kommunikációt Jézussal. Ahogyan Ő is megtartotta azt az Atyával. A szenvedésben is. Ezért nem esett kétségbe. Ezért nem tört össze a kereszt súlya alatt. A mély, tiszta örömök – hogy valahová tartozom, valaki szeret, hogy bennem is rengeteg jó van, amit másokkal és másokért kamatoztathatok – mind-mind örömmel tölthet el. Az élet kelyhe legalább annyira az öröm kelyhe, mint a bánaté. Sokszor a kettőt nem is tudjuk elkülöníteni. A fontos inkább a belső szabadság, amellyel az öröm és a bánat kelyhét egyaránt fenntartjuk. Mint a bizalmat a búza elvetésekor az elhaló mag gazdag termésében. Sokszor a szomorúság talajából nő ki örömünk is.
Másodszor a kelyhet fel kell emelni. Magasra, hogy lássák. Mint amikor koccintunk valaki egészségére. Az életére. Nevén szólítjuk, szemébe nézünk, összekoccannak a kupák és kurjantunk: Isten éltessen! Örülök, hogy vagy! Akarom, hogy életem része légy! A kehely felemelése egyszersmind hálaadás is. Mint az úrfelmutatás. Íme, itt az én hitem titka! Innen forrásozik reményem. Ebből táplálkozik szeretetem. Azzal, hogy a kelyhet felemeljük, áldást mondunk. Felajánljuk annak, akitől kaptuk. Megköszönjük, hogy részünk lehet benne. Ez az eucharisztikus áldozat lényege. Ezért ismételhetjük meg minden nap a szent liturgiában. Mert erőforrásunkká válik. Mint ahogy mi magunk is áldás leszünk mások életében. Azzal, hogy felemeljük az áldás kelyhét, egymásnak is felajánljuk szeretetünket, hitünket. Megosztjuk egymással életünket. Öntudatlanul is Krisztust tesszük életünk központjává. Amikor koccintunk, amikor összecsattannak kupáink és jót kívánunk egymásnak, az életre szavazunk. A másikban levő jót akarjuk erősíteni. Végső soron a másik örök javát kívánjuk.
Harmadszor pedig a kelyhet ki is kell üríteni. A kehely tartalmát meg kell inni, magunkévá kell tenni. Egészen. Kiüríteni fenékig. Nem elég csak kóstolgatni és ha nem ízlik, kiönteni. A kehely borát magunkba kell önteni. Fontos az együttlét, a találkozás. Együtt poharazni a barátság, a kapcsolat jele. Meghívjuk barátunkat egy kávéra, leülünk valakivel egy fröccsre, elmegyünk a haverokkal sörözni. Az ember lelke iszogatás közben megnyílik, gátlásai felengednek, bizonyos határok eltörpülnek, nyelvünk megered, őszintébbekké válunk. Nemcsak beleiszunk a pohárba, hanem kiisszuk azt, ha elkezdtük. Az élet kelyhét is mindenestől ki kell ürítenünk. Ha ki akarjuk üríteni a kelyhet, jelzi elszántságunkat: hogy az életöröm, az életigenlés legyőzi félelmeinket. Valahol az üdvösség kelyhét is így isszuk ki. A zsoltárban így ujjong a szerző: „Fejemet megkented olajoddal, serlegemet csordultig megtöltötted” (Zsolt 23 (22)). Abban a reményben ürítjük ki az üdvösség kelyhét, hogy abban Isten boldogságunkat akarja. Hisszük azt, hogy Ő nemcsak a szenvedést, a bajt engedi megtörténni, hanem elsősorban örök javunkat akarja.
Ő tehet igazán boldoggá és szabaddá, nála van az élet teljessége. „Az a kehely – mondja H. J. M. Nouwen – amelyet Jézus kész volt kiinni, és amelyet az utolsó cseppig kiürített, az üdvösség kelyhévé vált. A Getszemáni-kertben, a félelem kertjében Jézus szíve – a zsoltároshoz hasonlóan – így kiáltott: »Az emberek gonoszak mind… Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.«” Ki kell innunk nekünk is az öröm és a bánat kelyhét, hogy Isten azt tiszta élettel, szeretettel teletölthesse. A bűn, a halál csapdájából a misztikus szerint csak a kehely kiürítése az egyedüli kiút. Mint mondja, „az üdvösség nemcsak túlvilági cél, hanem mindennapjaink valósága. Amikor a szentmisében a pap felajánlja az egész világért Jézus szent Testét és Vérét, ez már az üdvösség kelyhe.”
A szerző azt is hangsúlyozza, miért fontos kiinnunk a kelyhet, az utolsó cseppig. Mert az Úr az utolsó cseppig, színültig tele akarja tölteni életünket jelenlétével. Hogy ehhez kiüresedjünk, H. J. M. Nouwen három eszközt ajánl, nemcsak a nagyböjti időszakra. Fegyelmi eszközök, de nélkülözhetetlenek: a csend fegyelme, a szó fegyelme és a tettek fegyelme. Mindháromra szükség van, és érdemes nagy becsben tartanunk. Ne meneküljünk beszédbe a csend elől. Tanuljuk meg, mikor kell hallgatnunk, vagy meghallgatnunk másokat, mikor van szükség, hogy szavainkkal is tanúságot tegyünk. És a tettek sem a munkamániát, az elfoglaltságot jelentsék, hanem inkább annak megértését: mi a hivatásom? Mit tegyek, ami értelmet ad életemnek? Mire hív Isten?
Lépésről lépésre haladva így nemcsak azért iszunk a kehelyből, hogy életben maradjunk, és végképp nem azért, hogy halálra igyuk magunkat, nem is a trófeák és a különleges serlegek miatt, hanem hogy az Isten iránti teljes bizalom meghittségében ünnepelhessünk majd a mennyei közös asztalnál, az örök élet aranyserlegéből.
Sebestyén Péter
