Szeretném megköszönni neki az életemet

Jubiláns szerzetesek 2021: Bándi Irén-Erzsébet nővér

0
1575
Az Isten segítségével másokon való segítés örömét különösen a sérült gyerekekkel, szüleikkel, az idős emberekkel, az őszinte, szegény emberekkel tapasztaltam meg

Sorozatunkban jubiláns szerzeteseinket mutatjuk be, akik életüket a szorosabb Krisztus-követésben próbálják élni, egy-egy közösség tagjaként, annak karizmáival, de mégis egyéni módon, saját útjukat járva a hitben. Bándi Irén-Erzsébet nővér mesél hivatásáról, küldetéséről, s többek között arról, hogyan talált rá a Mallersdorfi ferences nővérek közösségére.

Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

Negyedik gyermekként születtem a családban. Az utolsó gyermekek nem mindig tervezett, várt csillagként érkeznek a családba. Így volt ez az én esetemben is. Édesanyám negyvenéves volt, amikor megtudta, hogy én úton vagyok. A faluban neki szégyen volt abban a korban gyereket szülni. De én túléltem a harcot, mert édesapám nem adott a pletykára. Születésem után azonban mindig szeretettel vettek körül, még többel, mint a testvéreimet, mert én voltam a legkisebb. Mély nyomot hagyott bennem az, amikor egyszer egy családi ismerősünktől ezt hallottam az utcán: „Milyen nagyot nőtt ez a nem akart gyermek! Hazaérkezve megkérdeztem édesapámat, mit jelent ez. Akkor meséltek a küzdelmes, nem várt születésemről, de viccesen. Számomra azonban elgondolkoztató, fájó pillanatok voltak azok. Mint tudjuk, mindig a fájdalmakból, szenvedésekből születnek az értékes dolgok.
Aznap délután, hittanórára menet nagyon szomorú voltam. Fájt, hogy nem akartak. Bementem a templomba, és ott, a csendben ülve egyszer csak azt hallottam: „Isten mindenkit szeret és neki mindenkire szüksége van.” Még most sem tudom honnan jött ez, de attól a perctől azt kérdeztem: „Ki az az Isten, mert szeretném megköszönni neki az életemet.”

Ezek után Isten megismerése iránt tudatos kutatás, érdeklődés született meg bennem. Barátnőm könyvei által, hittanórák, ifi csoportok, a teológiának levelező tagozaton való tanulása által, vasárnapi szentmisékben, a szegény sorsú emberekben, gyerekotthonok látogatása során, az otthoni egyszerű, dolgos falusi életünk, a természet közelében való lét által tanított és készített Isten a hivatásomra.
Előszőr nagy családra vágytam, amelyben a férjemmel majd segítjük a szegényeket. Voltak is barátaim, de nem voltam igazán nyugodt mellettük, de olyan apáca, amilyenekről a könyvekben olvastam, nem akartam lenni. Sokat vívódtam, ellenkeztem − minden, csak az ne −, míg szembe nem néztem azzal, amitől féltem. Egy Csíksomlyó és Mariazell közti biciklitúra során, amelyet hivatásom tisztázásáért ajánlottam fel, Magyarországon meglátogattam egy szerzetesközösséget, amelyet nem éreztem magaménak. Hazaérve továbbra is nyugtalan voltam, és kerestem a helyem, mint minden fiatal az ifjúsági csoportunkban. Küzdelmeim közepette egyre inkább azt éreztem, hogy mégis szerzetesként kell megköszönöm az életemet, csak nem tudtam, hol. A magyarországi látogatás révén az is tudatosult bennem, hogy Istent az itthoni emberekben akarom szolgálni. Így találtam rá a székelyudvarhelyi Mallersdorfi ferences nővérek közösségére. Odalátogatásom után hazaküldtek gondolkodási időre. Én sem voltam még határozott, mert már hat éve dolgoztam a csíkszeredai bútorgyárban jó munkaközösségben, szerettem, amit csináltam, közben levelező tagozaton teológiai ismereteket szereztem, ifjúsági csoportba jártam , gyerekotthonokat látogattunk. De egyik szentmise után egy szentírási idézet nagyon felkavart, és újra útra kényszerített: „Uram kihez mennék? Neked örök életet adó igéid vannak” (Jn.6,68). Egyre inkább lelkem megbékélésére vágytam, és azért imádkoztam. Ez akkor született meg, amikor magam és mások előtt kimondtam, hogy szerzetes leszek. A leginkább attól féltem, hogy mit mondanak a szüleim, és sajnáltam a szabadságomat, a barátokat meg a biciklimet, amellyel sokat barangoltam. Édesapám bölcs szava útra való volt a nehéz helyzeteimben beöltözés előtt, örökfogadalomra készülve, és az lesz mindig: „Fiam (nálunk a gyermeket így szólították), az élet nem játék, ahová elmész, ott azt kívánom, álld meg a helyedet”. Így tértem vissza a székelyudvarhelyi zárdába, már végképp elhatározva magam, mindent magam mögött hagyva, a fülemben csengő idézettel: „Uram kihez mennék? Neked örök életet adó igéid vannak.” – Ha te, Istenem így szeretnéd, hogy megköszönjem életemet, segíts!

Ez 1992. október 24-én volt. Huszonnégy éves voltam, amikor beléptem, hogy szerzetesként köszönjem meg az életemet. Tetszett a közösség karizmája: Istent Szent Ferenc szellemében a gyermekekben, a szegényekben, a betegekben szolgálni, felkarolni. A közösség óvodájában besegítőként kezdtem dolgozni. Ott életem újabb tanulási fejezete kezdődött: beszokni, megtanulni a szerzetesi életet, az engedelmességet, és saját akaratomat csiszolni, közösségben élni, a közösség karizmáját megismerni, abban elmélyülni, dolgozni, a szabályzatot magamévá tenni. Nem kis dolog volt, de Isten segítségét mindig megtapasztaltam elöljáróim által, ahogy különböző munkaterületekre helyeztek. Nem mindig volt könnyű, de Isten mindig mindenen átsegített, mert mindig bíztam benne.

Kérlek, oszd meg szerzetesi életed legszebb pillanatainak egyikét!

A legszebb pillanatok talán azok voltak, amikor a nehézségeimben éreztem Isten segítő kegyelmét, felemelő szeretetét. Az Isten segítségével másokon való segítés örömét különösen a sérült gyerekekkel, szüleikkel, az idős emberekkel, az őszinte, szegény emberekkel tapasztaltam meg. A legszebb pillanatokhoz tartozik a lelkigyakorlatok tisztító, nyugtató csendje, a természet egyszerű csodálása.

Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait/karizmáját?

Szent Ferenc Atyánk megkapta az ösztönzést, hogy a szent evangélium szerint éljen. Minket, akik az ő szabályzatát választottuk, is kötelez az evangélium szerinti élet mindig új keresése az egyházon belül. Alapítónk, boldog Paul József Nardini azt akarta, hogy a közösségünk a Szent Család életét tükrözze és hozzájáruljon a családi élet megújításához. Ezt tükrözi a nevünk is. Nardini atya még azt a megbízatást adta nekünk, a szegényeknek az evangéliumot hirdessük a szeretet cselekedetei által, ápoljuk, neveljük és tanítsuk a szegény, elhagyatott, szellemileg sérült és veszélyben lévő gyermekeket és fiatalokat, valamint ápoljuk és kísérjük az öregeket, betegeket. Nagy feladat ez: a mostani helyzetnek megfelelően, alapítóink szellemében segíteni a családokat és életre váltani az evangéliumot.

Mik a töltekezési forrásaid?

Minden nap újra kérem Isten kegyelmét a szentmisében és a csendes imáimban, hogy legyen ő megvilágosítóm, erősítőm közösségemben és munkámban. A többi erőforrásaim a csendben tisztító lelkigyakorlatok, a séta a természetben, a biciklizés, a családok és szegény emberek látogatása, meghallgatása, olvasás, zenehallgatás, közösségi játékok.

Egy mondat, amely életed mottója lehetne…

Régi kedvenc mottóm: „Feladatunk úgy élni, hogy általunk az emberek megszeressék Istent.”

Bándi Irén-Erzsébet nővér
Születési hely, dátum: Csíkmenaság-Újfalu, 1967. október 17.
Szerzetesrend: Szent Családról Nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek
Első fogadalom helye, időpontja: Székelyudvarhely, 1996. augusztus 2.
Örökfogadalom helye, időpontja: Székelyudvarhely, 2002. augusztus 24.
Küldetési helyek, területek:
1994. július 30−1995 őszéig: Székelyudvarhely − a noviciátus első éve
1995 ősz−1996. augusztus: Déva − délutáni nevelő a Szent Ferenc Alapítványnál
1996. szeptember−1997. augusztus: Székelyudvarhely − kórházban hagyott gyermekek látogatása
1997. szeptember−1999. június: Kiskunfélegyháza, gyógypedagógia–asszisztensképző az iskolanővéreknél
1999−2017: Nagyvárad − Sérült gyerekek óvodájának működtetése, valamint óvónőképző elvégzése
2017. augusztus−2018. augusztus: Kézdiszentlélek − kisegítés az idősotthonban, ahol édesanyámat is elkísérhetem az örök haza felé
2018 szeptemberétől: Székélyudvarhely − sérült és egészséges gyerekek közös csoportjának vezetése az óvodában