Istent engesztelni?

Nagyböjt 2. vasárnapja

0
400
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.
(Mk 9,2-10)

Az ember másképp érti Isten szavát a bűnbeesés előtt és a bűnbeesés után. Az Édenkert békéjét épp az Isten és ember közti kapcsolat, mondhatnánk kommunikáció megromlása jellemzi.

Ennek a kapcsolatnak nagyszerű ábrázolása Ábrahám próbatétele: Isten szól hozzá, és valami hátborzongató dolgot kér tőle. Az isteni ígéret mentén kapott gyermekét föl kell áldoznia, vissza kell adnia Istennek. A Szentírás ezen sorait nagyon sokan értelmezték: Kierkegaard Félelem és reszketés című művében egyenesen az erkölcsi létezésből a vallásos létezésbe való belépés történeteként érti. Ábrahám olyan tettre készül, amelyet semmilyen erkölcsi rend nem engedne meg. De mivel Isten kéri, ezért az ő hite és engedelmessége túllép az erkölcsi szabályokon, és kész föláldozni fiát, Izsákot. A dán filozófus szerint a történetnek csak akkor érthetjük meg igazi súlyát, ha elmondjuk, hogy Ábrahám gyermekgyilkos kell legyen, hogy Isten előtt bizonyíthassa hűségét. A vallás fölötte áll az erkölcsnek.

A középkorban élt rabbi, Salamon ben Jicchák értelmezésében Ábrahám tulajdonképpen rosszul értelmezi Isten szavát. A magyarázat abból a jelenetből indul ki, amikor Ábrahám fölemeli a szemét, és megpillantja Moria hegyét. Ekkor a szolgáknak megparancsolja, hogy maradjanak a szamárral, mert ő és fia fölmennek a hegyre imádkozni, de majd visszatérnek. Úgy tűnhet, hogy Ábrahám nem akarja elárulni, hogy egyedül tér vissza, ezért használja a többesszámú állítmányt (fiam és én is vissza fogunk térni). A rabbi azonban úgy magyarázza, hogy Ábrahám már megsejtette, hogy Izsáknak nem kell meghalni.

A héber ola gyök, szintén a középkori rabbi szerint, két dolgot jelenthet: felmenni (felvinni) vagy föláldozni. Isten nem kérhette tehát Ábrahámtól, hogy föláldozza fiát, csupán annyit kért tőle, vigye föl a hegyre. A hosszú utazás célja ennyi lenne: fölmenni a hegyre. Isten szeme elé kerülni, leborulni előtte, elszakadni az emberi, hétköznapi dolgoktól, hogy találkozhassanak mindketten a Teremtővel. Istent nem lehet látni – ha élő ember látja őt, annak meg kell halni. De az ő parancsára mindketten fölmennek a hegyre, hogy Isten óvó tekintetében kifejezzék a teremtett ember háláját, aki nem hódol semmi más, csak az Úr előtt.

Ábrahám nem csupán leborul, hanem áldozatot is akar bemutatni. Egyszerre van jelen gondolkodásában a kétértelmű héber szó mindkét jelentése.

Ha az embert Isten megszólítja, kénytelen emberi módon beszélni vele. Az értelemmel és szabad akarattal megáldott teremtmény saját erőfeszítésén múlik, hogyan érti Istent. Az Istentől félő, bűnös ember úgy érzi állandóan, jóvá kell tennie az Isten ellen elkövetett bűneit. Adósnak érzi magát Istennel szemben. Ezért az imádságra hívást (menj föl a hegyre!) úgy érti: áldozd föl nekem egyszülött fiadat! Minél nagyobb az áldozat értéke, annál erősebb annak hatása. Isten megengedi az embernek, hogy a saját bűntől homályosult adok-kapok elgondolása mentén közeledjen hozzá, és így értse a vele való kapcsolatot. Megengedi, hogy félelmetesnek, Úrnak tekintse, akit szolgálni kell, akitől távol kell maradni, aki haragos és a bűn miatt áldozatot követel. De egy egyszerű szójáték mentén arra is hívja: haladja meg a bűnös ember alkotta istenképeket.

Mi, keresztények, egyszerre vagyunk áldozatot bemutató és Isten kegyelméből élő emberek. Egyszerre van tudatunkban az, hogy Istenünket engesztelni kell, de az is, hogy csupán föl kell néha mennünk a hegyre, leborulni előtte.

Az áldozat megtörtént a Golgotán. Ami annak idején Izsák esetében felfüggesztődött, mostanra beteljesült. Mi ennek az áldozatnak erejéből élünk – és borulhatunk le hálatelt szívvel Istenünk előtt.  

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/9. számában.