Itt az ideje visszatérni az Istenhez – Ferenc pápa hamvazószerdai homíliája

0
237
Fotó: Vatican Media

Hamvazószerdán, nagyböjt kezdetén Ferenc pápa délelőtt fél tízkor mutatott be szentmisét a Szent Péter bazilika Katedra oltáránál. Ezt a szentmisét hagyományosan az Aventinus-dombi Santa Sabina bazilikában tartják, most azonban a járványhelyzet miatt előnyösebbnek tűnt „otthon maradni” a Vatikán falain belül.

Ferenc pápa homíliájában arról beszélt, hogy elkezdjük a nagyböjti utat, Joel próféta szavaival, melyek megjelölik a követendő utat. Benne van egy felhívás, mely Isten szívéből születik, aki kitárt karral és nosztalgiával a szemekben így kérlel minket: „Egész szívvel térjetek vissza hozzám” Joel 2,12). A pápa megismételte a próféta szavát: Térjetek vissza hozzám. A nagyböjt visszatérés az Istenhez. Agyonhajszolva vagy éppen közömbösen, hányszor is mondtuk: „Uram, én elmegyek hozzád, de majd később… Ma nem tudok, de holnap imádkozni kezdek és teszek valamit másokért”. Most azonban Isten szól a szívünkhöz: Az életben mindig van elfoglaltságunk és kifogásunk, de most itt az ideje visszatérni az Istenhez.

A nagyböjt annak a felismerése, merre is tart a szívem             

Egész szívvel térjetek vissza hozzám! – kéri az Úr tőlünk. A nagyböjt egy utazás, mely magával ragadja az életünket, egész valónkat. Annak az ideje, hogy felülvizsgáljuk az előttünk álló utat, hogy rátaláljunk a hazavezető útra, hogy újra felfedezzük alapvető kapcsolatunkat az Istennel, akitől minden függ. A nagyböjt nem virágszedés, hanem annak a felismerése, merre is tart a szívem. Kérdezzük csak meg magunktól – ajánlotta a pápa: Hova visz engem életem irányítója, Isten felé, vagy önmagam felé? Az Úr tetszésére akarok élni, vagy elismerést, dicséretet, előnyt keresek? Balerina szívem van, egy lépés előre, egy hátra, mely szereti egy kicsit az Urat és egy kicsit a világot is, vagy pedig szilárdan áll az Istenben? Jól kijövök a képmutatásaimmal vagy pedig küzdök a szívem megtisztításáért, a fogva tartó kettősségek és hamisságok ellenében?

A nagyböjti út kivonulás a szolgaságból a szabadságra

A nagyböjti út kivonulás a szolgaságból a szabadságra. Negyven napig tart, mely felidézi Isten népének negyven éves pusztai vándorlását, hogy visszatérjen eredeti helyére. De milyen nehéz is volt elhagyni Egyiptomot? Az út során az állandó kísértés visszasírni a hagymákat, visszatérni a múlt emlékeihez, néhány bálványhoz. Velünk is éppen így van: az Istenhez visszatérés útját beteges ragaszkodásunk akadályozza, vétkek csábító kötelékei, a pénz és a látszat hamis biztonsága, a mártíromkodás bénító panasza. Az úton járáshoz azonban le kell leplezni ezeket a képzelgéseket. De hogyan is járjunk el az Isten felé vezető úton? – tette fel a kérdést a pápa. Segítségünkre vannak a visszatérés útjai, amiről Isten Szava szól nekünk.  

Az Atya megbocsátása állít talpra minket

Nézzünk a tékozló fiúra – ajánlotta a pápa – és megértjük, hogy számunkra is itt van az Atyához visszatérés ideje. Mint az a fiú, mi is megfeledkeztünk az otthon illatáról, semmiért elherdáltunk értékes dolgokat és végül üres kézzel maradtunk, elégedetlen szívvel elestünk, mint a járni tanuló kicsi gyerekek, akiket újból és újból fel kell emelni az apjuknak. Az Atya megbocsátása az, ami talpra állít minket, Isten megbocsátása, a szentgyónás, az első lépés a hazavezető úton. De ezt ne ostorral tegyük, hanem öleléssel – fűzte hozzá szabadon a pápa.

Vissza kell térnünk Jézushoz hálaadásra    

Aztán vissza kell térnünk Jézushoz, mint ahogy a meggyógyult leprás visszatért hozzá hálát adni neki. Tízen meggyógyultak, de ő üdvözült is. Mindnyájunknak vannak lelki betegségei, egyedül nem tudunk meggyógyulni, meggyökeresedett vétkeinket egyedül nem tudjuk kiirtani. Félünk, hogy megbénítanak minket. Kövessük a leprást, aki visszatért Jézushoz, a lábához borult. Szükségünk van Jézus gyógyítására, hogy eléje téve sebeinket, kérjük tőle: Jézusom, előtted vagyok, bűnömmel, nyomorúságommal. Te vagy az orvosom, aki meg tudsz szabadítani engem, a sebemet! Gyógyíts meg a leprámból!

A Szentlélek tüze elégeti a panaszkodás és a beletörődés hamvait

Az Atyához és a Fiúhoz visszatérés után a pápa a Szentlékekhez visszatérés szükségességéről szólt. A fejünkre szórt hamu arra emlékeztet, hogy por vagyunk és porrá leszünk, de Isten épp erre a porra fújta rá az élet leheletét. Tehát nem követhetjük a por útját, olyan dolgok után haladva, melyek ma vannak, de holnapra eltűnnek. Térjünk vissza az életadó Szentlélekhez, a Tűzhöz, mely feltámaszt a hamuból, térjünk vissza a Szentlelket imádni és fedezzük fel a dicséret tüzét, mely elégeti a panaszkodás és a beletörődés hamvait.

Visszatérésünk az Istenhez csak azért lehetséges, mert ő előbb eljött hozzánk, különben nem tudnánk hozzá térni. Mielőtt mi hozzá jutnák, ő már eljött hozzánk, megelőzött minket. Mélyebbre szállt, mint ahogy azt gondolhatnánk: bűnné lett, halállá lett, ahogy Szent Pál említi: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy benne Isten igazságossága legyünk” (2Kor 5,21). Hogy ne maradjunk egyedül, leszállt a bűnünkbe és a halálunkba, megérintette a halált és a bűnt, így a mi visszatérésünk annak a megengedése, hogy kézen fogjon minket. A minket hazahívó Atya az, Aki kilép otthonából és keresésünkre jön. Az Úr, aki meggyógyít minket, engedi, hogy a kereszten megsebesüljön. Az életünket megváltoztató Lélek az, Aki erővel és szelíden lehel rá porainkra.

Nagyböjt kezdetén hajoljunk meg a hamvazásra, a végén pedig a lábmosásra  

Az apostol kérése nyomán mi is engedjük, hogy kiengesztelődjünk egymással, mert az nem saját erőnkön alapul, saját erőnkből nem tudunk kiengesztelődni Istennel. A szív megtérése csak Istenből indulhat ki, csak az ő kegyelme üdvözít, a tiszta kegyelem, az ingyenesség, ahogy azt az evangéliumban megmondta. Csak az Atyjával való őszinte kapcsolat tesz minket igazzá. A visszatérés kezdete tehát annak elismerése, hogy rászorulunk. Ma, a nagyböjt kezdetén meghajtjuk a fejünket a hamvak fogadására, míg Nagyböjt végén még lejjebb hajolunk testvéreink lábmosására. Nagyböjt tehát alázatos alászállás önmagunkba és mások felé. Nem keressük a saját dicsőségünket, hanem Krisztus keresztje elé állunk, mely Isten csendes katedrája. Tekintsünk sebeire, melyeket értünk közbenjáró imájában az Atyának mutat fel. Ezek a sebek nyitottak számunkra és ezek szereznek nekünk gyógyulást: csókoljuk meg őket és megértjük, hogy az élet ütötte legfájdalmasabb sebekben vár ránk az Isten végtelen irgalmával – zárta Ferenc pápa a homíliáját, majd a hamvak megáldása után ő is magára vette a hamvazás jelét, ezt követően pedig a Katedra oltárnál bemutatta a legszentebb áldozatot.    

Forrás: Vatican News

MEGOSZTÁS