Ferenczi Sándor, aki papi anekdotákat is közreadott kutatásai eredményei közt, arra emlékeztet, hogy a jelenlegi világjárvány sem gátolhatja meg a keresztény embert abban, hogy ne lássa meg az élet derűs oldalát. Legyünk hát derűsek (vö. 1Tessz 5,16)!
A Pallas Nagy Lexikonaegyebek mellett így próbálja megfogalmazni a humor mibenlétét: „A humor a kedély nevetése, mely míg megpirongat, egyszersmind megbocsát; míg gáncsol: tanít és javít, a fullánkot rögtön kiszedi és a sebekre írt önt. A humor fenséges, jólelkű, melegszívű ócsárlás, oly stílus, mely ellentétekben világítja meg az életet, az embereket, a problémákat.” A magam részéről még hozzátenném azt is, hogy a humor megnevetteti az egészséges lelkületű embert. A lelkileg beteget pedig igyekszik meggyógyítani. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus az egyik előadásában a humorral kapcsolatban elmondta, hogy ez hozzájárul az immunrendszer javulásához is, a humoristákat civil lélekgyógyászoknak nevezte.
Mindannyian megtapasztaltuk, hogy azoknak az embereknek a társaságában, akiknek jó humoruk van, jól érezzük magunkat. Az előbbi mondatból két szó különös fontossággal bír: jó humor! Mit értünk jó humoron? Röviden azt, ami nem sérti a másik embernek a személyiségét, nem alázza meg, nem gázol a becsületébe. Rávilágít ugyanakkor a visszásságokra, tekintetünket igyekszik az élet derűs oldala felé fordítani.
Ahhoz, hogy valakinek humora legyen, nem szükséges humoristának lennie, csupán arra kell törekednie, hogy érzékelje a körülötte zajló események esetleges szokványostól eltérő, olykor nevetséges megnyilvánulásait, s hogy ezek őt magát és azokat, akiknek továbbadja, felvidítsák. Ilyen eseményekkel a mindennapi életünkben számtalanszor találkozunk, csak – a kanti mondás szerint – szemünk kell hogy legyen hozzá. Természetesen a humoros vagy humorosnak tűnő események közepette nem mindig fejezhetjük ki érzelmeinket, ami olykor kínos helyzetbe hozhat bennünket. Hadd említsek meg egy ilyent, amely egy temetés alkalmával velem történt. A temetési szertartás kezdetekor a ravatal mellett állt négy nő. Az első nemsokára, mert ő annyira szerette az elhunytat, erre utaló felkiáltással összeesett. Ezt követte a második is, ugyanazzal a felkiáltással esett a háta mögött álló gyászolóra. A harmadik nőnek a nyilvánvalóan színlelt összeesésekor a kántor nevetőgörcsöt kapott, a szájához tett kézzel énekelt, közben köhécselt. A negyedik megjátszott összeesés után én sem kerülhettem el a sorsomat. Nem tehettem azonban kezemet a számhoz, aminek az lett a következménye, hogy kínomban könnyezni kezdtem. Szerencsére jó vége lett a kínos eseménynek. A jelenlévők a temetés után ugyanis úgy kommentálták a könnyezésemet, hogy én is nagyon szerettem az elhunytat. Hát igen, a pap is ember, de bizonyos helyzetekben, főleg egy szertartás alkalmával, még akkor is, ha mások ezt nem veszik komolyan, és nevetséges helyzeteket teremtenek, fegyelmezettnek kell lennie, önuralmát nem veszítheti el.
Ha már a papi magatartásnál tartunk egy-egy humoros esemény kapcsán, hadd tegyem fel a kérdést: szabad-e a papnak társaságban viccet mondania? Engedtessék meg, hogy megint csak a saját esetemmel kezdjem. Világi társaságban, azzal a szándékkal, hogy én se maradjak ki a viccmondók sorából, elsütöttem egy ártatlan, a kétértelműség gyanújától mentes viccet. Utólag hallottam, hogy voltak, akik ezen megbotránkoztak. Egy komoly pap nem mondhat viccet – mondták. Ennek ellenére társaságban azóta is mondtam viccet. De körültekintőbb voltam. Jobban vigyáztam arra, hogy azzal senkit meg ne bántsak, a tartalma pedig ne adjon okot a megbotránkozásra. Természetesen visszataszító, ha egy társaságban a pap a viccmondó szerepét tölti be, hiszen elsősorban nem ezt várják el tőle.
Humoros történetek, események megértése sok esetben annak a függvénye, hogy ismerjük-e azt a környezetet, amelyben ezek lejátszódnak. Ezek a rendszerint csattanóval vagy poénnal végződő történetek alkalmat adnak arra, hogy olykor felfedezzük csodálatos anyanyelvünk gazdag szókincsét, kifejezőképességének gazdagságát. Joshi Bharat indiai származású magyar celeb (műsorvezető) egy interjú során elmondta, hogy ő elsősorban azért tanult meg magyarul, hogy megértse Hofi Géza, a kommunista éra feszültséglevezető humoristája előadásait. Hiszen amíg nem ismerte a magyar nyelvnek a lelkét, addig az előadások humorát sem értette.
Ha jól emlékszem, megjelent nálunk egy könyv az 1980-as évek elején a Legyünk humorunknál címmel, amelynek szerzői azt sugallták, hogy a kommunista diktatúra nehéz éveiben sem szabad megfeledkeznünk humorunkról, meg kell látnunk az élet derűs oldalát. S olykor még magunkon is kell nevetnünk. Azóta sokat fordult a történelem kereke, egymást váltogatták, váltogatják a derűs és borús napok. A jelenlegi világjárvány sem gátolhatja meg a keresztény embert abban, hogy meglássa az élet derűs oldalát. A Szentírás arra figyelmeztet, hogy a vidám szív derűssé teszi az arcot (Péld 15,13), valamint a vidám szív jót tesz az egészségnek (Péld 17,22). Legyünk hát humorunknál, hiszen a humor mindenkié.
Ferenczi Sándor
Megjelent a Vasárnap 2021/6-os számában a Fókusz rovat összeállításának részeként.
