Manapság vannak tudományterületek, szakmai ágazatok, amihez azt hiszem, mindenki ért. Tele van a város meg az ország, sőt, a szomszéd ország(ok) is vírusszakértővel meg politológussal. Sokan amúgy mindenhez (is) értenek, de főleg ezekhez a területekhez manapság tényleg szinte mindenki (is).
Tudja mindenki, melyik a jobb vakcina és miért, melyik nem jó és miért – csak azt nem értem, miért nem készítettük el sokkal hamarabb mi magunk, minek kell a tudósok, szakemberek szöszmötölését kivárni, amikor mi magunk sokkal jobban tudjuk? Hát nem? Mindenki készít szépen magának otthon, s akkor semmi hiba, esély sincs az összeesküvés-elméletekre. A közösségi oldalak pedig nagyon jók arra, hogy nagyon gyorsan, s minél szélesebb körben ki is tudjuk nyilvánítani, hogy mi milyen ügyesen gondolkodunk egy csomó dologról. Néha úgy érzem, olyan ez, mint a gyereknevelés. Csak akkor jön rá az ember, hogy mennyi hülyeséget/butaságot gondolt a gyereknevelésről, amikor elkezd nevelgetni egyet. Ehhez a felismeréshez a sok „szakembernek” mi kellene, nem tudom. Tanulmányút a Cambridge-i Egyetemre, hogy kicsit legalább belelásson, hogyan zajlanak a tudományos kutatások? Esélyt adna belelátni, milyen hosszú folyamat szükséges ahhoz, hogy egy szaklapban publikáljon az ember. Nem tévesztendő össze ez azzal az idővel, amennyi alatt az ember fia-lánya megír egy röpke bejegyzést a Facebookon. Nyelvi akadályok nem igazán lehetnek, mivel szinte mindenki otthon van a külföldi politikában is, az pedig, ha jól akarjuk művelni, nyelvtudást kíván ugyebár. Ahogy nyelvtudás szükséges ahhoz is, hogy egy tudományos cikk kapcsán ne csak egy (elferdített) bekezdésre tudjak hivatkozni, ami elém jött a neten.
Öröm látni, hogy vannak lelkes kutatók, szakemberek, akik nem sajnálják az energiát arra, hogy például biológiai témájú szakcikkeket, tanulmányokat magyarázzanak el közérthetően a közösségi oldalakon. Nem terjednek futótűzként, ahogy az összeesküvés-elméletek, mégis hasznosak. Az ilyen helyeken a kommunikáció is szelídebb. Vita során gyakrabban látni, hogy asszertíven fejezik ki az emberek a mondandójukat (na nem mindig, ne legyünk elfogultak), s érvekkel igyekeznek meggyőzni a másikat, nem sértéssel, fenyegetéssel, nyilvános boszorkányégetéssel (itt mindenki odatehet egy szívének kedves középkori kínzási módszert, ma nagylelkűek vagyunk).
Minden reggel tegyük fel magunknak a kérdést, ma is jobban fogjuk tudni, vagy a sufniban gyorsan kísérletezünk egy mRNS-alapú vakcinát, hogy érveink is legyenek… Vagy inkább megtartjuk magunknak a véleményünket, ha az nem építő, és nem tesz érdemben hozzá a témához, nem lendíti előre az életünket (gondoljunk arra, amikor mindenki jobban tudta, a gyermekünk mit kellene egyen, csináljon stb., és ezt úton-útfélen meg is osztották velünk).
