Erdélyi ferencesek emlékezete – február

0
2235
Szabó Lajos, P. Dömjén idős korában híveivel

Februárban az Erdélyi Ferences Rendtartomány 108 elhunyt rendtagjáról emlékezett és emlékezik meg a déli imaóra keretében. Közülük néhány ismertebb arcot mutatunk be összeállításunkban. Bizonyára lesz olyan név, amelynek láttán a kedves olvasókban felsejlik a múltból az említett ferences valamely felejthetetlen gesztusa, kedves szava, megnyilvánulása.

Február 5: Szabó Lajos, P. Dömjén (1901–1998): Zetelakán született 1901-ben. Tizenöt évesen, 1901-ben jelentkezett ferences szerzetesnek. Szolgálati helyei közé tartozott Fogaras, Déva, Máriaradna és Kaplony is. Jézus Szent Szívének buzgó apostola. Kiváló szónok, népmissziós és hitoktató. Víg kedélyével a testvéreket örömre hangolta. Könyveket írt Jézus Szent Szíve tiszteletének terjesztéséért, különösen nagy gondja volt a Szívgárda megszervezése.

György József és Szabó Dömjén a dési elsőáldozókkal

Mi ez a napjainkban is élő ifjúsági mozgalom?

1920 februárjában alakult az első gárdacsapat, amelyet Jézus Szívéről neveztek el, az első avatás pedig 1920. március 25-én volt Szegeden. Az egyesületet tulajdonképpen Sinkovics Frigyes szegedi ferences alapította. Kaplonyban Bíró András ferences indította el a Szívgárdát, s a szervezet alapszabályzatát P. Szabó Dömjén adta ki.
Dömjén atya 1929-ben megjelent könyvecskéjében ezeket olvashatjuk: „Van egy király, ki dicsőbb és hatalmasabb a föld összes királyainál. Az Úr Jézus ez a dicső király. Az Úr Jézusnak dicső és pompás hadserege a Szívgárda, a legdicsőbb katonaság a világon, melyhez tartozni a legnagyobb kitüntetés. Mert Krisztus a királyok királya, ki uralkodik kezdettől fogva a világ végéig. A szívgárdista az Ő aranyos kis katonája, kinek nem csak a neve, de a lelke és a szíve is bizonyítja ezt. Egyenruhája lelke tisztasága, kitüntetései az erények illatos virágai, jelvénye a homlokán ragyogó kereszt, fegyvere az ima és a szeretet.”
Mint minden vallásos szervezet a kommunista idő alatt, a Szívgárda sem működhetett. 1989-et követően a Szívgárdista egyesületet Kühn Pál akkori plébános indította újra Tyukodi Beáta akkori hitoktató segítségével.
A Szívgárda hetedik és nyolcadik parancsa így hangzik: „7. Éld a szeretetet szüleiddel, nevelőiddel, társaiddal, minden emberrel szemben! Gyűjts naponta jócselekedeteket! 8. Légy kovász! Szavaiddal, tetteiddel, engedelmességeddel, példás viselkedéseddel a családban, az iskolában, bárhol, vezess mindenkit közelebb Istenhez!”

Dömjén atya másik nagy karizmája az énekkar, dalárda megszervezése mind a fogarasi állomáshelyén, mind Kaplonyban. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy az egyik ismert énekes szerzeményének címe a Golgotának szent hegye, amelyet 1951. január 5-én írt a következő dedikálással: „A sokat szenvedett, árva kaplonyi jó népnek ajánlom ez éneket, vigasztalásul a megpróbáltatások között, bizakodásul a szent Keresztben és vágyakozásul az örök haza felé.” (P. Dömjén ofm 1951. jan. 5.)

Szabó Lajos, P. Dömjén fiatalként

Dömjén atyára nagy szeretettel és örömmel is gondolnak mindazok, akik ismerték és részük volt humoros anekdotáiban. Álljon itt az egyik:
A székely embernek elesége rendszerint szokott lenni, kőccsége azonban kevesebb. Désen (kényszerlakhely volt) fordítva volt. Szalonna, kolbász stb. volt bőven, kenyér azonban szűkebben. Jó híveink, különösen a Kaplonyiak kőccséggel elláttak, kenyérről azonban sokszor nekünk kellett gondoskodnunk. Egyik reggel csendben besurranok én is az éléstárba, lekanyarítok két jókora ducot s két oldalzsebembe béteszem. Indulok is kifelé s hát a Főatyába ütközöm. Megtorpanok!
No, a Gondviselés, a Gondviselés! – mondja a Főatya.
Igen, Főatya, a Jóisten gondoskodik övéiről, kik benne bíznak és közreműködnek gondviselő jóságával.
Mint most te is! Hát van-e kőccség melléje, no?
Arról is gondoskodott ő szentfölsége.
Reggelihez ülünk; elő a jó kaplonyi szalonnát és a két kenyérsarkot. Egyszer csak a Főatya csendesen átszól: Dömjén, egy nyisszentnyit nem adnál? Örömmel, Főatya! Ezzel a szalonna felét ráillesztem egyik kenyérdúcra, tisztelettel és örömmel átnyújtom. Tisztelettel, mert Főatya; örömmel, mert magas társulásával polgárjogot nyert a különben nem éppen egyenes úton szerzett eleség…

Szabó Dömjén atya Kaplonyban adta vissza idős, jóságos lelkét a Teremtőnek mint jubiláns pap, a rendtartomány nesztoraként, azaz legidősebb tagjaként, életének 97., szerzetességének 82., papságának 74. évében, 1998-ban. Hagyatékában személyes iratai, fényképei és kottái találhatóak.

Február 11: Mezei Mózes, P. Levente (1915–1993): Zetelakán született 1915. december 31-én. A ferencesek közé 1931-ben jelentkezett, Vajdahunyadon tanult a rendi teológián, 1938-ban pappá szentelték. Barátneve kezdetben a Mór volt. Az első magyar püspök és boldog után, de később megváltoztatták a Leventére.
Kolozsváron számtanból és nyelvekből tanári képesítést szerzett. A rendi teológián, Vajdahunyadon románt, hébert, németet, kritikát, dogmatikát, teodiceát, kozmológiát és filozófiát tanított. 1944–1945 között a Szent Bonaventura nyomda igazgatója. A kommunizmus idejében, 1957-ben letartóztatták, egyhónapos vallatás után, a temesvári hadbíróságon Macskási ezredes elnöksége alatt a Szoboszlay-perben húsz év fegyházra ítélték. Hosszú ideig éjjel-nappal vasbilincset kellett hordania. 1964-ben az általános kegyelmi rendelet alapján hét év fogság után szabadult. Hűséges szolgálatának helyei: Kolozsvár, Székelyudvarhely, Ojtoz, Homoródremete, Kőhalom, Medgyes és Fogaras. Idős korában az egyik lábát amputálni kellett, amit békés lélekkel viselt.

P. Daczó Lukács, aki Fogarason szolgált Levente atyával, a következőket jegyzi róla a historia domusban, azaz a kolostor történetében:
„Az 1993. év kezdetére P. Levente betegsége nyomta rá a bélyegét. Szomorúan teltek a napok, míg végül is rácsengetett a halál. Egészen a múlt év nyárig, amikor a jobb felére megbénult, és amikor a beszélő képességét is elvesztette, tulajdonképpen egészségileg aránylag jól volt. Táplálkozni jól tudott. A kedélye is megvolt. Amikor kellett, járókával gyóntatni szívesen lejött a templomba is. A szentmisét a szobájához közel, a templom kórusán, egy asztalon naponta elvégezte.
Rengeteget olvasott és rendületlenül tanulta a nyelveket. Különösen a németet és az angolt. Valóban nyelvzseni volt. Európában, egyetlen országban sem tudták volna eladni. Jellemző, hogy 1944-ben az oroszok bejövetele után két héttel már egy magyar-orosz társalgót szerkesztett, amit a Szent Bonaventura nyomda több ezer példányban kiadott volt. Igazán és őszintén és mindig nagyon sajnáltam őt, mert hatalmas nyelvtudásával, Magyarországon kívül, sehova külföldre nem ment. Ausztrália és Új Zéland volt álmai birodalma. A múlt télen jutott el mégis Ausztriába, hogy a hiányzó lába helyett műlábat tegyenek. Nekem az fáj legjobban, hogy a magyar-orosz társalgóján kívül, semmi érdemleges írás nem maradt utána. Hatalmas nyelvtudásán kívül óriási volt egyéb tudása is. Például az ókor hét csodáját egyszerűen csak a kisujjából rázta ki. Az európai nyelveken kívül görög, héber, káld, arab, török és még kínai nyelvkönyve is volt.
Az aránylag kevés levelezéséből is inkább a humoros kifejezései az említésre méltók. Gyűjtötte a különlegesen érdekes és szép kifejezéseket. Ezeket használta is társalgásai közben. Kár, hogy írásaiban nem használta fel. Kevés leírt prédikációiban sziporkázik fel itt-ott székely furfangos esze. A vele való társalgásban volt sokszor úgy az ember, hogy pillanatnyilag nem lehetett tudni, különösen, ha humorosan beszélt, hogy mi a való és mi a körítés. Tulajdonképpen szelíd, halk szavú, visszahúzódó, a légynek sem ártó ember volt. Immár díszítse a jó Isten virágoskertjét, ahol biztosan a zsenik is illatoznak és különlegesen fénylenek, különösen azok, akiknek tüze itt, a földön nem loboghatott kellőképpen.
Temetésén vagy 32 pap vett részt. Jakubinyi György püspök végezte a szertartást. Gyászbeszédet régi jó kollégája és börtönéveiben sorstársa: P. Ervin mondott. Itt, a fogarasi temetőben helyeztük örök nyugalomra, a barátok körülkerített sírhelyén február 13-án.” (Forrás: Fogarasi domus historia, 244−246.)

Levente atya hosszas türelemmel viselt betegségben hunyt el az Úrban, életének 78., papságának 55. évében Fogarason, ugyanott temették el, 1993-ban. Hagyatékában személyes iratai és fényképe található.

Sándor Ambrus, fr. Ambrus (1967–2014): 1967. november 28-án született Csíkszentsimonban. Az 1989-es politikai rendszerváltást követően lépett be a Kisebb Testvérek Rendjének Erdélyi Tartományába. 1991 szeptemberében öltötte magára Szent Ferenc ruháját, 1992-ben tett egyszerű- és 1998. szeptember 8-án örökfogadalmat. A Szegeden töltött képzési időszak után Désen, majd 1997-től Máriaradnán teljesített szolgálatot. 2001-től tíz éven át Brassóban tevékenykedett, az utóbbi három évet pedig meggyengült egészségi állapotban Csíksomlyón töltötte.


Brassói állomáshelyén sokan részesültek általa a mindenható Isten vigasztalásában, Csíksomlyón pedig ő tapasztalhatta meg, hogy az Úr mindig gondoskodik, az emberek által is enyhíti a fájdalmakat, vigasztalja a szenvedőket, a keresztet hordozókat. Fr. Sándor Ambrus temetése 2014. február 13-án, csütörtökön 12 órakor a csíksomlyói kegytemplomban tartott engesztelő szentmiseáldozat bemutatása után a csíkszentsimoni temetőben volt. Életének 47., szerzetességének 22., örökfogadalmának 16. évében, 2014-ben távozott a mennyei hazába. Hagyatékában személyes iratai, jegyzetei és fénykép található.

Február 12: Deésy István, P. Ipoly (1908–1964): a rendi források szerint művelt ember, tanító, hittanár, az udvarhelyi „Szeráfikum” kollégium prefektusa, kiváló nevelő, rendi tanácsos – kevésen múlott, hogy 1942-ben nem lett tartományfőnök. Továbbá, tábori káplán, aki orosz fogságot is szenvedett, onnan szabadulva jutott ki Amerikába az ottani erdélyi testvérek közösségébe. A helyi Szent Imre-plébánia lelkipásztora, valamint az Észak-Amerikai Egyesült Államokbeli kusztódiának elöljárója az 1961–1964 közötti években. Ipoly atya egy sebészeti operáció közben váratlanul halt meg 56 évesen, 1964-ben. Hagyatékában személyes iratai és fényképe található.

Február 16: Boros József, P. Domonkos (1895–1941): 1895-ben született Harasztoson, Tordaaranyos megyében – 17 évesen jelentkezett ferencesnek, 1919-ben szentelték pappá. Domokos atya tanárként és iskolaigazgatóként is szolgálta a reábízottakat.

Lelkét a Teremtőnek ajánlva hunyt el a dévai kórházban, életének 46., szerzetességének 28., papságának 22. évében, 1941-ben. Hamvai Vajdahunyadon pihennek.

Fülöp Dénes, P. Tamás (1908–1975): Zetelakán született 1908-ban. A rendi források szerint példás életet élő szerzetes, jóságos és szerény ember, a plébániai vezetés és a liturgia szabályok pontos ismerője, aki a kommunizmus során börtönt szenvedett. Agyvérzésben hunyt el életének 67., papságának 42. évében a körösbányai rezidencia koncentrációjának idején, 1975-ben.

Február 18: Péter Imre, fr. Juvenál (1909–1996): szerény, példás életű szerzetes, a munkában fáradhatatlan, a rábízott feladatokban szorgalmas. Bárhová küldték, engedelmesen vállalta és a testvéri közösséget hűségesen és alázattal szolgálta. Volt szakács, kertész és orgonista is. Mindig arra törekedett, hogy lelkiéletét egyre inkább gondozza és elmélyítse. Hosszas türelemmel viselt betegség után halt meg Máriaradnán, ahol 45 évig élt, életének 87., szerzetességének 62. évében, 1996-ban. Hagyatékában személyes iratai és fénykép található.

Szent Ferenc atyánkkal hisszük, hogy az Úrban elhunytaknak a testi halál nem árthatott, boldogan az ő akaratában megnyugodva várják az örök feltámadást.

Összeállította Jonica Xénia