Vele élni, szolgálni, gyümölcsözővé tenni mindent

Jubiláns szerzetesek 2021: Mihály Mária segítőnővér

0
611

A 2020-as jubiláns szerzeteseink bemutatása után úgy döntöttünk, megszakítás nélkül folytatjuk sorozatunkat az idei ünnepeltek „felkeresésével”. Ez is lehet egy módja február 2-ára, a Megszentelt élet világnapjára való készülésnek… Az idei jubilánsok sorát MIHÁLY MÁRIA segítőnővérrel folytatjuk, aki jelenleg Magyarországon, Csobánkán él.

Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

Isten hívó hangjának meghallása, megértése nagyon összefügg élettörténetemmel, igazából Isten személyes megismerésének a folyamata volt az, ami felkészített arra, hogy meghalljam hívó szavát. Amióta vissza tudok emlékezni, minden vasárnap délelőtt elmentem nagymamámmal a katolikus templomba szentmisére, délután pedig nagytatával, aki unitárius volt, a temetőbe. Ott megtudtam néhány történetet azokról a családtagokról, akik meghaltak, és mindig imádkoztunk értük. Ilyenkor nagytatám arról is beszélt, hogy egy nap ő is meg fog halni. Elmondta, hogy az rendben van, ha egy kissé szomorú leszek majd, de ha szeretem őt, akkor igazából örvendenem kell. Ő ugyanis egész életén keresztül megpróbált szolgálni Jézusnak és igazi jó barátja lenni. És habár jól ismeri őt, csak akkor fogja majd szemtől szembe látni, amikor meghal, így akkor majd legnagyobb vágya fog teljesülni. Kilenc éves voltam, amikor meghalt nagytatám és habár nagyon hiányzott, mégis fel voltam készülve halálára. Mély vágyát, hogy Jézust szemtől szembe lássa, nagyon megőriztem szívemben. Két évvel később váratlanul meghalt édesapám is szívinfarktusban. Ezt a halálesetet teljesen másként éltem meg, összedőlt bennem mindaz, amit addig biztosnak hittem. Hitem is megrendült, megkérdőjeleztem Isten létezését, vagy legalábbis jóságát. Ettől kezdve nem mentem többet templomba, nem tudtam hinni a jóságos, szerető Istenben, akiről nagyszüleim beszéltek. Az évek során azonban valahogy mégsem tudtam ebben igazán megnyugodni, úgy éreztem, bizonyítékot kell keresnem arra, hogy tényleg nem érdemes Istenben hinni. Így kezdtem el olvasni tizenöt évesen a Bibliát. Rábukkantam arra a részre, amelyben Jézus azt mondja: „…aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy földjét, száz annyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 20,29). Ezt olvasva biztos voltam benne, hogy megtaláltam a keresett bizonyítékot, hisz ezt a kijelentést egyértelműen hazugságnak tartottam. Hol van a százszor annyi, amit édesapám halála után kaptam? Nem tapasztaltam mást, csak fájdalmat és ürességet − mondogattam magamnak. Így az idézet először megerősített abban, hogy helyénvaló az, ha nem hiszek Istenben. Egy napon aztán nagymamám megkért, kísérjem el a templomba. Tudtomon kívül egy fiataloknak megszervezett lelki napra vitt el. A prédikáció arról szólt, Isten személyesen szeret minket. Akkor mintha a szívembe hasított volna a felismerés, hogy ez rólam szól, Isten személyesen szeret engem. Nagyon feldúlt ez az élmény, nem tudtam, mihez tartsam magam, mit higgyek, hisz megvolt a „bizonyítékom” arra, hogy nem érdemes hinni Istenben. Kérdéseim és ez az új élmény tapasztalata hosszú időn keresztül foglalkoztattak, míg meg nem értettem, Isten önmagáról szól, amikor azt mondja, százszor annyit kapunk mindazért, amit elvesztünk, elhagyunk. A százszor több maga Isten! Habár nem volt könnyű lépés, be kellett látnom, hogy ez tényleg igaz. Isten százszor több mindennél, ami van, mindenkinél, aki életem része. Ettől kezdve új szakasz kezdődött életemben, ekkor már nem azt kerestem, hogyan bizonyíthatom be, hogy Isten nem lehet jó, hanem azt, hogyan ismerhetem meg őt, hogyan lehet ő nekem is jó, talán a legjobb barátom. Lelkesedésemben mindenhol és mindenben őt kerestem, őt találtam, szívem mintegy megtelt szeretetének tudatával, ennek viszonzásának vágyával. Innen már csak egy lépés volt az a felismerés, hogy életem teljességével szeretnék válaszolni szeretetére, mindazzal, amim van, és ami vagyok.

Kérlek, oszd meg szerzetesi életed legszebb pillanatainak egyikét!

Nem könnyű kiragadni egy pillanatot a sok közül, így azt válaszolom: hálával tölt el az a felismerés, hogy Isten velem volt és velem van életem szép és nehéz pillanataiban is, ő ad értelmet életemnek. Visszatekintve azt kell mondanom, a kihívások és nehézségek is, habár szenvedést okoztak, belső elfogadás és munka által lassan drágagyönggyé váltak, megerősítettek és megajándékoztak. Ebben az értelemben szerzetesi életem legszebb pillanatai azok, amikor megélhettem ezt a fajta átváltozást a magam és mások életében, amikor átéltem a húsvéti misztériumot, a szenvedésben, elengedésben, halálban megtalált új életet.

Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait/karizmáját? Mi az, ami számodra leginkább fontos?

Engem elsősorban a tisztulási folyamat lehetősége fogott meg a tisztítótűz fogalmában, ami ugye a nevünkben is jelen van. Alapítónőnk, Gondviselésről Nevezett Boldog Mária, aki halálának 150. évfordulóját ez év február 7-én ünnepeljük, szívén viselte embertársai sorsát, s így szerette volna őket abban segíteni, hogy elérhessék teremtettségük célját, az Istennel való találkozást, egyesülést. Személyesen azt mondhatom, szívem legmélyebb vágya az, hogy egyre inkább növekedjek Isten szeretetének elfogadásában és viszonzásában, és ebben másokat is segítsek. Ez a folyamat együtt jár az elengedéssel, a folytonos újrakezdéssel, a formálódás fájdalmával… Így élem meg a tisztítótüzet, így tisztulnak vágyaim, kapcsolataim, így növekszem, gyógyulok, így küzdöm le félelmeimet, így nyílok meg a szeretetre.

Karizmánk egy másik pontja a kapcsolatokat hozza előtérbe, különösen azokat, amelyek egybekötik az élőket és a holtakat, és hangsúlyozza a szentek közösségét. Nekem itt különösen az a felismerés fontos, hogy összetartozunk, felelősek vagyunk egymásért, szükségünk van egymásra, arra alapozunk, amit mások építettek fel előttünk, és nem mindegy, hogy mit hagyunk örökségül magunk után. Számomra az is fontos, hogy megőrizzem szívemben azokat a kapcsolatokat, amelyek halálon túl is tovább élnek, éltetnek, és segítenek abban, hogy talán én is jobb emberré váljak.

Harmadik pontként a legelhagyatottabbak szolgálatát emelném ki. Alapítónőnk nagyon tágan fogalmazott, amikor azt mondta: „minden jóban segítsünk, bármi legyen is az”, viszont különösképpen apostoli munkánkban „elsősorban azokhoz menjünk, akikről megfeledkeznek, akiknek emberi méltóságát megsértették, és akiknek a legégetőbb az Örömhír megismerése.” Ez az idézet Szabályzatunk 29. pontjának a kezdete. Ez az, amit segítő nővérekként próbálunk élni különböző szolgálatainkban. Indiában például fiatal lányok tanítása és segítése a prioritásunk, akiknek máskülönben nem lenne lehetőségük arra, hogy leérettségizzenek, nálunk laknak, és mi nemcsak tanulmányaikban, hanem emberi fejlődésükben is segítjük őket.

Melyek küldetésed súlypontjai?

Jelenleg Magyarországon, Csobánkán élek, házfőnöknő, valamint a házban történő lelki programok és rendezvények felelőse vagyok. Ez még nagyon új feladat számomra, hisz csak tavaly szeptemberben kezdtem el ezt a tevékenységet. Életemben először élek nővérként magyar nyelvterületen. Ez nagy örömmel tölt el, ugyanakkor kihívás is számomra, hisz az elmúlt húsz évben teljesen más kultúrában, világban és nyelveken leltem meg otthonom. Új kezdés ez számomra, új lehetőségekkel tele, egyben pedig új tanulási és „hazaérkezési” folyamat.

Mik a töltekezési forrásaid?

Elsősorban az ima, vagy inkább az Istennel megélt személyes kapcsolatom és egyben emberi kapcsolataim is, no meg a természet, a séta az, ahol igazán töltekezni tudok. Az Istennel és emberekkel folytatott párbeszéd mindegyre új perspektívára hív, elmélyíti és a helyére teszi a dolgokat bennem. Indiai szolgálatom után nagyon jótékonyan hat rám a természetben való séta lehetősége. Kalkuttában, a tizenötmilliós városban ugyanis erre nem sokszor nyílt lehetőség.

Egy mondat, amely életed mottója lehetne…

„Együtt veled”, ez a két szó lehetne életem mottója, és itt „a veled” természetesen Istenre vonatkozik. Vele szeretném élni életemet, szolgálni embertársaimat, elfogadni és remélhetőleg gyümölcsözővé tenni azt, ami még rám vár.

Mihály Mária segítőnővér
Születési hely, dátum: Kolozsvár, 1975. május 15.
Szerzetesrend: Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek
Első fogadalom helye, időpontja: Csobánka (Magyarország), 1996. április 14.
Örök fogadalom helye, időpontja: Bécs (Ausztria), 2002. április 7.
Küldetési helyek, területek: Graz, gyógypedagógiai képzés Bécsben, 2001–2019 India, először gyógypedagógusként, utána renden belül szolgált novícia mesternőként.