Az akolitus és lektori szolgálatok történeti fejlődése

0
621
Részlet Solomon Abraham Az akolitus című festményéből.

A nők számára is lehetővé válik a liturgikus szolgálatban való részvétel Ferenc pápa Spiritus Domini (Az Úr Lelke) kezdetű apostoli levelének köszönhetően. Január 10-én, Urunk megkeresztelkedése ünnepén tette közzé a pápa motu proprioját, ami megváltoztatja az Egyházi Törvénykönyv 230. paragrafusa első pontját, így kánonjogilag lehetővé válik a nők számára is a lektorrá és akolitussá avatás. Ennek apropóján ezen két szolgálat történeti alakulását mutatjuk be.

A lektorátus és az akolitátus állandó liturgikus szolgálatok, azaz olyan liturgikus feladatok, amelyekkel az egyház intézményes formában, hivatalosan, liturgikus felavatás által megbíz valakit. Korábban viszont évszázadokig mindezt az egyház más struktúra keretében értelmezte: a kisebb rendek közé tartoztak. Vessünk egy pillantást arra az útra, amit ezek a szolgálatok a történelem során bejártak.

A 2. század első felében vértanúhalált halt Antióchiai Szent Ignác püspök a legkorábbi szerző, akinek írásai egyértelműen tanúsítják az egyház elöljáróinak három, hierarchikusan rendezett kategóriába (püspök, pap, diakónus) való tagolódását: „Azért buzdítlak benneteket, iparkodjatok mindent Isten akaratával összhangban cselekedni: tehát a püspök áll az élen, mint Isten helyettese; a presbiterek az apostolok testületét helyettesítik; a nekem kedves diakónusokra pedig Jézus Krisztus szolgálata van bízva, aki öröktől fogva az Atyánál volt, és a végső időkben megjelent közöttünk” (Levél a magnésziaiakhoz). Őket már Kr. u. 200 táján a klérus szóval nevezi meg Órigenész és Tertullianus is: a latin clerus a görög klérosz szóból származik, amelynek jelentése ’tulajdon’, ’kiválasztott rész’, ’osztályrész’. Kialakul az egyházi rendnek a fogalma, amit mindmáig használunk. Szent Kornél pápa levelének tanúsága szerint 255-ben a római klérus negyvenhat papból, hét diakónusból és hét szubdiakónusból állt.

Szintén a 3. századtól kezdve, különböző fennmaradt szövegek tanúsítják, hogy a nyugati egyházban egyes személyeket cantor (énekes), fossor (ásó, azaz sírásó), ostiarius (ajtónálló), lector (olvasó), exorcista (ördögűző), illetve acolythus (kísérő) szóval neveztek meg. Az ostiarius feladata volt a templomi szertartáson résztvevők felügyelete: távol tartotta az illetékteleneket (olyan körülmények között, ahol a kereszténység üldözött vallás és csak titokban lehet gyakorolni, ez igen konkrét jelentőséggel bír), az igeliturgia végén elbocsátotta a katekumeneket (akik még nem voltak megkeresztelve, ezért az eucharisztiában nem vehettek részt), irányította a nyilvános bűnbánókat. Az ördögűzőnek szerepe volt a katekumenek keresztségre való előkészítésében, magában a keresztség szertartásában (ennek mindmáig meglévő, ősi eleme a keresztelendőnek a gonosz befolyása alól való megszabadulásáért mondott ima), valamint bizonyára az ördögtől megszállottak fölött végzett szabadító imákban is, bár az ünnepélyes ördögűzési szertartás végzése már az első évezred végére a felszentelt papok hatáskörére korlátozódott. A 3. században élt Rómában Szent Tarzíciusz, akit a ministránsok védőszentjeként ismerünk. Minden, amit róla tudunk, abból a sírfeliratból indul ki, amit a 4. században Szent I. Damasus pápa helyeztetett a sírjára, mely szerint „a Krisztus szentségeit hordozó Szt Tarzíciusz, amikor el akarták venni a szentséget, hogy meggyalázzák, inkább életét adta, mintsem a mennyei Testet az acsarkodó kutyáknak adja”. Abból, hogy az Eucharisztiát szállította, következtethető, hogy diakónus vagy akolitus lehetett.

Az első századok egyházában az említett szerepek önálló szolgálatoknak tűnnek, amiket a keresztény közösség bizonyos tagjai végeznek. A 343-as serdicai (ma Szófia, Bulgáriában) szinódus szövegei tanúsága szerint viszont a diakónusszentelés kötelező feltételének tekintették, hogy a jelölt azt megelőzően felolvasóként tevékenykedjen. A 4. század elején a keresztény vallás törvényes engedélyezése, majd később államvallássá való nyilvánítása a Római Birodalomban mélyrehatóan befolyásolta az egyház életét, s azokat a gyakorlati szempontokat is, amelyek ezeket a szolgálatokat meghatározták. A kibontakozó intézményességgel szerveződő egyházban fokozatosan kialakul az a szemlélet, amelyben a különböző szolgálatok egyetlen, lépcsőzetesen felépülő egyházi rendnek az egymást követő állomásai, amelynek csúcsán a papi szolgálat áll. Ezeknek sorrendje, amely egészen a közelmúltig meghatározta az egyházi rend fogalmát: ostiarius, lector, exorcista, acolythus, subdiaconus (alszerpap), diaconus (szerpap), pap. Ez a hetes felosztás a püspökséget nem tekintette külön fokozatnak, hanem a papsághoz sorolta. Ugyanakkor a különböző szolgálatok fokozatosan elveszítik a liturgián kívüli gyakorlati szerepüket: az ajtónálló feladatainak egy részére már nincs is szükség, más részét átveszi a sekrestyés; a keresztelés, valamint az ördögűzés szertartása egészében a papra hárul, az exorcistának már nincs benne szerepe; a diakónus eredetileg az egyházi közösség jótékonysági tevékenységének irányítója volt, aki gyakran egész életére vállalta ezt a szerepet, a századok folyamán azonban megszűnik mint állandó szolgálat, már csupán azokat szentelik diakónussá, akik a papság felé tartanak, miközben az egyházi szeretetszolgálat kezdeti struktúrái teljesen átalakulnak, a diakónusnak már nincs szerepe bennük.

Az egyházi renden belül különbséget tettek a kisebb (ostiarius, lektor, exorcista, akolitus) és nagyobb rendek (diakónus, pap) között; a szubdiakonátust nagyjából a 12. századig a kisebb rendekhez sorolták, majd a tridenti zsinat (1545–1563) véglegesen a nagyobb rendek között rögzítette; ez volt az a fokozat, amelynek felvételéhez már kötelező volt vállalni a cölibátust és a napi zsolozsmázást. Bár a kisebb rendeket már évszázadok óta úgy tekintették, mint a papsághoz vezető lépcsőfokokat, azért megmaradt a gyakorlat, hogy alkalmanként olyanok is felvették, akik nem voltak papságra készülő jelöltek, mint például laikus bíborosok, vagy jelesül Liszt Ferenc zeneszerző (1811–1886), aki 1865-ben Hohenlohe-Schillingsfürst bíborostól felvette mind a négy kisebb rendet, s attól kezdve sokszor Abbé Lisztnek nevezték.

Azt az állapotot, ami az 1960-as években még fennállt, röviden így jellemezhetjük: a papságra készülő ifjú klerikusnak számított attól kezdve, hogy megkapta a tonzúrát (jelképes hajkivágás), majd sorra részesült egymás után az egyházi rend hét fokozatában, amelyek között mindenképpen egzisztenciális „küszöb” volt a szubdiakonátus, amely már életbevágó kötelezettségekkel járt, de egyébként a papságot megelőző összes fokozatnak már csupán formális liturgikus szerepe volt. De a szertartásokban sem fedte egymást egészen a tartalom és a forma: a szentmise ünnepélyes formája például megkívánta a pap mellett a diakónus és szubdiakónus segédkezését, de mivel tényleges diakónusok és szubdiakónusok ritkán voltak elérhetőek (többnyire csak a papnevelő intézetekben), sokszor papok öltöztek be diakónusi és szubdiakónusi miseruhába, hogy a szertartás szabályait betartva ünnepélyes formában lehessen ünnepelni a szentmisét.

Ebbe a környezetbe érkezik a II. vatikáni zsinat elhatározása, amely előzőleg már jó ideje érlelődött az egyházban: az ősegyház példáját szem előtt tartva, mintegy megújítani a formákat úgy, hogy újra szorosabb összhangra találjanak a tartalommal. VI. Pál pápa 1967-es Sacrum diaconatus ordinem kezdetű motu propriójával újra életre hívta az állandó diakonátus intézményét, az 1972-es Ministeria quaedam kezdetűvel pedig eltörölte az ostiarius és az exorcista intézményét, a tonzúrát, valamint a kisebb rendek fogalmát, a lektorátust és az akolitátust pedig liturgikus szolgálatoknak minősítette, amelyek nincsenek fenntartva a szolgálati papságra készülők számára (az egyházi rendhez való tartozás tehát immár a diakonátussal kezdődik); eltörölte ugyanakkor az akolitátus és a diakonátus közé eső fokozatot is, meghagyva, hogy az akolitust, a helyi püspöki karok döntése alapján, nevezhetik szubdiakónusnak is.

Szem előtt tartva mind Szent II. János Pál pápa megállapítását – „a szolgálati papság tekintetében az egyház semmilyen módon nem rendelkezik azzal a képességgel (facultas), hogy a papi rend szentségét a nőknek adja”, Ordinatio sacerdotalis, 1994 –, mind pedig azokat az igényeket, amelyek pápasága alatt, például a pánamazóniai szinódus alkalmával megfogalmazódtak, Ferenc pápa a megújulásnak ezen az útján vezeti tovább az egyházat.

Bojtor Attila

Megjelent a Vasárnap 2021/4-as lapszámában.