Dicsérjük Istent a nehéz pillanatokban is

Ferenc pápa szerdai katekézise

0
462
Ferenc pápa szerdai katekézise. Fotók: Vatican Media/Vatican News

A dicsérő ima szépségeit tárta a hívek elé Ferenc pápa január 13-án, szerdán délelőtt az imáról szóló katekézis-sorozatában. Jézus a csalódás és nehézség pillanataiban is az Atya Fiának érzi magát, és így dicsőíti őt: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25).

Jézus életének egyik kritikus szakaszából indult ki tanításában a pápa. Az első csodás gyógyulásokat követően, miután meghívja a tanítványokat Isten országának hirdetésére, a Messiás küldetése válságba kerül. Keresztelő János kételkedik benne, és így üzen neki a börtönből: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Elbizonytalanodik, hogy vajon nem tévedett-e, amikor hírül adta érkezését.

A válságban Jézus nem panaszkodik

Mindig vannak az életnek sötét pillanatai, lelki éjszakái, mint amilyent most János él meg. Ellenséges légkör alakul ki a tó körüli városokban, ahol Jézus sok csodás gyógyulást vitt véghez. Jézus azonban ahelyett, hogy panasszal fordulna az Atyához, dicshimnuszt zeng neki. Máté így ír erről: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). A válság kellős közepén, amikor sötétség tölti el sok ember lelkét, ahogy Keresztelő Jánosét is, Jézus áldja és dicséri az Atyát. Vajon miért? – tette föl a kérdést a pápa, majd így válaszolt: először is dicséri őt, amiért az ég és a föld Ura. Lélekben ujjong, mert tudja és érzi, hogy Atyja a világmindenség Ura. A Magasságos Isten Fiának érzi magát, és ebből fakad dicsérete.

Jézus azért is magasztalja az Atyát, mert ő a kicsinyeket szereti. Ezt maga is megtapasztalja, amikor prédikál a falvakban: a tudósok és a bölcsek gyanakvóak és elzárkóznak, számítgatnak. A kicsinyek viszont megnyílnak és befogadják az üzenetet. Ez csak az Atya akarata lehet, és Jézus örvend emiatt. Mi is örvendjünk és dicsérjük az Urat, mert az egyszerű és alázatos emberek befogadják az evangéliumot! – buzdított Ferenc pápa, aki elmondta, hogy ő örül, amikor látja az egyszerű, alázatos embereket, akiknek talán nincs meg sok mindenük, de zarándokolnak, imádkoznak, énekelnek, dicsérik az Urat, és az alázatosságuk Isten dicsőítésére sarkallja őket. A világ jövőjében és az egyház reményében mindig ott vannak a kicsinyek. Azok, akik nem tartják jobbnak magukat másoknál, akik tisztában vannak önnön korlátaikkal, bűneikkel; akik nem akarnak uralkodni másokon, és akik az Atya Istenben testvéreknek ismerik el egymást.

Az ellentmondásban tárul föl az igazság

Visszatérve Jézus történetére, a látszólagos kudarc pillanatára, amikor minden sötétnek látszik, Jézus dicsőítő imával fordul az Atyához. Ez bennünket, akik az evangéliumot olvassuk, arra tanít, hogy máshogy közelítsük meg személyes kudarcainkat, azokat a helyzeteket, amikor nem látjuk világosan Isten jelenlétét és működését, amikor úgy tűnik, hogy győz a rossz és nem tudjuk feltartóztatni. Jézusnak is, aki sokszor buzdított a kérő imára, lett volna oka abban a pillanatban magyarázatot kérni az Atyától, helyette azonban dicsérni kezdi őt. Ellentmondásnak tűnik, mégis ebben rejlik az igazság – mutatott rá a pápa. Kinek van szüksége a dicséretre? Nekünk vagy Istennek? Nekünk, mert Istent dicsérve üdvözülünk. És paradox módon nemcsak akkor kell gyakorolnunk, amikor életünk túlcsordul a boldogságtól, hanem éppen a nehéz pillanatokban, amikor kaptatóhoz érünk. Ekkor jön el a dicséret ideje, mint ahogy Jézus is a sötét pillanatban dicsőíti az Atyát. Az emelkedő, a fárasztó ösvény, a megterhelő szakaszok után ugyanis egy új, tágabb látóhatár nyílik előttünk. A dicséret olyan, mint amikor tiszta oxigént szívunk be: megtisztítja lelkünket, segít, hogy messzire lássunk, és ne ejtsen foglyul a nehézség.

Assisi Szent Ferenc nyolc évszázaddal ezelőtt, élete végén alkotta meg a Naphimnuszt, ami ma éppúgy megdobogtatja szívünket. Nem egy örömteli pillanatban, a jólét közepén kapta az ihletet, hanem az ínségben. Ferenc már majdnem megvakult, lelkét a magány súlya nyomta: a világ nem változott meg azóta, hogy ő hirdette az igét, még sok a veszekedés és a halál léptei is közelednek. A csalódás, a végső elcsüggedés és a kudarc pillanata lehetne ez, de Ferenc ebben a szomorúságban, sötétségben imádkozik. Hogyan imádkozik? „Áldott légy, Uram…” Dicséri Istent mindenért, a teremtés ajándékaiért, a halálért is, amit bátran nővérnek nevez.

A szentek példája, a keresztényeké és Jézusé is, akik Istent dicsérik a nehéz percekben is, megnyitják előttünk a kaput az Úr felé és megtisztítanak minket. A dicséret mindig megtisztít. A szentek megmutatják, hogy a jó és a rossz sorsban egyaránt lehet dicsérni, mert Isten a hűséges barát. Ez a dicséret alapja: Isten a hű barátunk, aki mindig szeret minket. Mindig mellettünk áll, vár minket. Találjuk meg a bátorságot a nehéz pillanatainkban, hogy kimondjuk: „Áldott vagy te, ó, Uram” Dicsérjük az Urat, ez nagyon jót fog tenni nekünk – zárta szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.

Forrás: Gedő Ágnes/Vatican News