Van-e fény az alagút végén?

Egy színházi fesztivál margójára

0
543
Octavia. Trepanation. A Stanislavsky Electrotheatre előadása

Hogyan lehet az online térben, egymástól elzárva kapcsolatokat ápolni, növekedni, tanulni, fejlődni? Hogyan művelődünk, hogyan szórakozunk, hogyan tartunk fesztiválokat, és miről szól a kultúra, mi a jövő: a kultúráé, az emberiségé? A karácsonyi vakációra készülve is aktuális kérdések az online térben megtartott, több szempontból rendhagyó Interferenciák fesztiválra visszatekintve kerülnek elő most.

Egy klasszikus — Székely János: Caligula helytartója. Tompa Gábor 1990-es rendezése

Hogyan lehet online oktatni, tanulni? Sok nehézséggel, vallják egybehangzóan tanárok és diákok. Természetesen tantárgytól is függ, mit és mennyire lehet az online térbe költöztetni, és a diák, illetve egész családja hozzáállásától, nem utolsó sorban anyagi, technológiai lehetőségeitől is függ, mennyire tudják követni a tananyagot, tanulni, gyakorolni.

Olvasni magányosan is lehet, az olvasmányokat megbeszélni pedig akár telefonon, akár a tanításra létrehozott virtuális terekben is lehet. Még könyvbemutatókat, konferenciákat is tartottak, tartanak ilyen módon. És bár valami hiányzik ezek esetében, talán egyik sem hagy annyi hiányérzetet, mint a színházi előadás képernyőn követése. Voltak régebben kiváló, televízióra adaptált előadások, amelyek esetében a színházi látványt úgy vették fel, úgy rögzítették, hogy az eleve televíziós közvetítésre készült. Ám amikor egy egész színházi fesztivált, amelynek a pezsgés az egyik életeleme, kell átköltöztetni az online térbe, a szervezők számára nagy megpróbáltatás, és a nézők is, kiváló produkciók elérhetővé válása közben is a hiánnyal küszködnek. Így volt ez az idei Interferenciák fesztivállal is, amelyet Kolozsváron, de immár csak elméletileg Kolozsváron, hiszen a virtuális térben szerveztek meg novemberben.

„Normális helyzetben a Horizontok tematikájú fesztivál arról szólna, hogy milyen társadalmi, kulturális, gazdasági prespektíva elé néz egy világ a 21. század derekán” – írta Tompa Gábor fesztiváligazgató a rendezvényhez kiadott füzet előszavában, s így folytatta: „Nagyon sok minden történik most párhuzamosan a világban, aminek az a következménye, hogy nem beszélhetünk normális időkről”… Végül ez a fesztivál is, mint sok rendezvény, képernyők előtt zajlott, és hiába is sorolnánk sok kiváló előadást, meg érdekes kísérletet, maga a színházi fesztivál élménye elmaradt, az, amelyért Erdély más tájairól is Kolozsvárra utaztak régebben, hogy beszívják a hangulatot…

Exactamente Antunes. Jacinto Lucas Pires átirata Almada Negreiros: Nome de Guerra című írása nyomán, előadja a Teatro Nacional Sao Joao.

„Egyenlőbb” így, mert utazás és költségek nélkül ki-ki otthonról osztozhatott ugyanabban az élményben, és még abban is egyenlőség volt, hogy mindenki ugyanabból a széksorból nézhette végig az előadásokat… Csak hát az élmény, az élmény elmaradt, vagy nagyon csökentett mértékben „jött át” a képernyőn. De ne siránkozzunk, így is gyönyörködhettünk Shakespeare, Büchner, Becket, Goethe, Jarry, Csehov, Pirandello, Dosztojevszkij szövegeire komponált előadásokban, és kifejezetten képernyőbarát kísérletekben.

Volt egy érdekes temesvári Ember tragédiája-előadás, amelynek különlegessége, hogy Silviu Purcarete rendező nem a magyar néző évtizedes, érettségin és irodalomórákon tanult, belé nevelt, a hagyományoknak kijáró bénító tisztelettel közeledett Madáchhoz, hanem mint élő, vibráló, mai szerzőhöz. Lebilincselő volt Shakespeare Téli regéje angol előadásban Declan Donnellan rendezésében.

A színház és virtuális világ találkozásából született két előadás különös perspektívákat nyitott. Be Arielle F. egy digitális test másolatába „beöltöző” színész élményeit mesélte el, aki mozgásérzékelő szenzorokkal és virtuálisvalóság-sisakkal felszerelve vágott a kalandba, tapasztalatairól egy zoom-találkozó során mesélt, és azt is megszólaltatta, aki úgymond a teste lenyomatát kölcsönözte a produkcióhoz.

A másik az Escapist.FBX című, amely „színházi utazás”-nak nevezi műfaját performatív multimédiás installációval, itt ismerős színészhangok lépnek be 3D-animált avatárokként, és kapcsolódnak be egy félig-meddig improvizáltnak tűnő, mégis tervezett kalandba, s amelyben egy 13 éves kamasz részben kalauzként, részben tanácskérőként bukkan fel, vezeti a partnerét és a nézőt egészen húsba vágó morális problémák közé.

Mint ahogy egy filmet, könyvet, úgy az előadást, és főleg az élményét nehéz, ha nem lehetetlen elmesélni: ezért összefoglalásként Tompa Gábor ajánlószövegéhez térek vissza, amely egész mostani életünkről is szól: „a fesztivál Horizontok tematikája átfogalmazódik: arra keresünk választ, hogy egyáltalán folytathatjuk-e valamilyen módon, akár a megszokott módon, akár egy teljesen radikálisan megváltozott módon a mindennapi életünket, a kultúra továbbgondolását, a színház megújulását, milyen üzenete lesz a színháznak, van-e egyáltalán fény az alagút végén”.

Bodó Márta

Megjelent a Vasárnap 51. számának kultúra rovatában