EVANGÉLIUM
Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt.
Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!”
Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez.
Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!”
Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?”
Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.”
Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!”
Ezután az angyal eltávozott. (Lk 1,26-38)
Isten és ember történetét üdvtörténetnek nevezzük. Ennek más a hullámzása, más a ritmusa, mint annak a történelemnek, amely csupán az emberi munkálkodást veszi figyelembe. Az üdvtörténet nagyobb vonalait megfigyelve azt vehetjük észre, hogy az Isten és ember közötti távolság egyre inkább csökken, Isten emberhez való közeledése egyre intimebbé lesz.
A teremtés kezdetén Isten hangként van jelen, amely belekiáltja a semmibe: legyen világosság. Ez az ősrobbanáshoz hasonló mozzanat egy távoli, személytelen Istent rejt: a csillagvilágokon túlról szól bele a létezés mélyébe, de ebben a távolságban elvesznek személyes vonásai. A következő lépésben Isten szövetségre lép az emberiséggel. Ha elolvassuk a szövetségkötés leírását, azt látjuk: Isten még mindig megőrzi távolságtartó, félelmetes vonásait. Mennydörgés a szava, megközelíthetetlen a hely is, ahol ő van, és főleg senki sem láthatja. A szövetségben Isten jelzi, hogy törődik az ember sorsával, de a világgal való kapcsolata jogi szabályok, törvények mentén valósul meg.
A népével együtt vándorló Isten számára már Dávid király is templomot akart építeni. Azt szerette volna, ha a végtelen Istent keze által épített házba tudná befogadni, azt szerette volna, ha rendelkezhetett volna Istennel. Az Úr nem fogadta el Dávid tervét – viszont az ötletet nem is vetette el teljesen. Salamon király, Dávid utóda már megépíthette a templomot. A templomszentelés ünnepélyes pillanataiban a király tudatosítja magában, mennyire fontos ez az üdvtörténeti esemény. Isten, aki eddig távoli volt, akit az egek egei sem fogadhattak be, most íme, emberi kéz által épített templomban kerül közelebb népéhez. Salamon tudatában van annak, hogy Isten nem lakik emberi kéz művében, de mégis arra kéri imájában a Mindenhatót, hogy legyen jelen az új hajlékban, hallgassa meg az ott hozzá könyörgők imáját.
A Dávidnak tett ígéret a templom megépülésével sem teljesedik be. Isten közelebb akar kerülni népéhez, és ezt a lépést a Boldogságos Szűz Máriával teszi meg. Máriát az Ószövetségben a szövetség sátra jelzi előre: ahogy az ószövetségben Isten a szövetség sátrában van jelen népe között, úgy az Újszövetség kezdetén Máriában kerül felülmúlhatatlan közelségbe az emberekhez. A megtestesülés pillanatától Mária lesz az Újszövetség temploma, hiszen méhében magát az Istent hordozza. Isten maga az emberi természetet a Boldogságos Szűztől veszi magára, és így lesz olyan, mint egy közülünk.
Az üdvtörténet mozgása Isten szándékáról árulkodik, Istenről, aki az ember keresésére indul, aki olyan közel akar kerülni az emberhez, amennyire csak lehet. A teremtés hideg űrjéből a szövetség törvényein át, a templom falai között az isteni Ige arra a kalandra vállalkozik, hogy megtalálja az emberrel való intimitás legszorosabb pontját. Ez a kaland, ez az utazás a létezés különböző rétegein át a megtestesülésben éri el célját és tetőpontját. Ez az utazás azt is jelenti, hogy a nagy Isten egyre kisebbé lesz, egyre inkább – ha szabad így mondani – összehúzódik, hogy végül egy asszony méhében kezdje el emberi életét. A nagy Isten kicsiny lesz – és nemcsak az asszonyi méhben él, nemcsak a jászol lesz képes befogadni a mindenség urát, hanem olyan közel van hozzánk, hogy a mi lelkünk és szívünk is be tudja fogadni.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2020/51. számában.
