Osztatlan figyelme és szelíd segítőkészsége olyan máig ható, élő tapasztalat számomra, amit 97-ből hozok Biatorbágyról, életem második Szentjánosbogár táborából, ahol ő volt a „főbogarunk” – kiscsoportunk egyik vezetője. Több mint húsz év után „véletlenszerűen” találkoztunk újra Jakab Gábor aranymiséjén szülőfalujuk templomában, azóta követem életútját. Az elmúlt hónapokban sokszor leírtam a nevét és mellé: a szatmári Hám János Teológiai Líceum iskolalelkésze. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani a napi evangéliumhoz fűzött írásaiért, és egyben közelebb hozni őt: Pakot Géza jezsuitát.
Ha magad elé idézed a képet: mit látsz Farkaslakából, és milyennek látod benne magad – mondjuk négy évtizeddel ezelőtt?
Nagyon szeretem Tamási Áron írását gyerekkori falujáról a Szülőföldem című könyvéből. Rácsodálkozom, hogy bár ő a majd egy évszázaddal korábbi faluról ír, mégis mennyire varázslatosan hasonlítanak a képei az én tapasztalatomhoz. Varázslatos gyerekkor volt a miénk, ahol a csodák természetesekké lettek, és amelyben a lehetőségek a bölcsőtől a tudós bagolyig vezettek. Aki Farkaslakán született, az mind nagy dologra született, és én is ebben a tudatban nőttem fel. Öntudatos gyerekként egyike voltam azoknak, akik tudtuk, hogy mi is öregbíteni fogjuk a népünkről szóló legendát. Büszke voltam mindig is a falumra, már kisgyerekkorom óta.
A szülőház küszöbét átlépve, melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek azon az úton, amin a jezsuita rendbe megérkeztél?
A székelyudvarhelyi érettségit sorkatonai szolgálat követte, és azzal elkezdődött a nagybetűs élet. Először fémiparban dolgoztam két esztendőt, majd Budapestre költöztem, ahol karbantartóként és szociális munkásként dolgoztam, miközben informatikai felsőfokú végzettséget szereztem. Belépésem előtt két éven át banki alkalmazott voltam, informatikai szakterületen. A legfontosabb ezekben az években az a sok találkozás volt, amelyet csodálatos emberekkel éltem meg. Akkor fogalmazódott meg bennem az a meggyőződés, hogy a szeretetnek tényleg olyan a természete, hogy bármennyit is szétosztunk belőle, annál több marad nekünk belőle.
Előbb pap, vagy előbb szerzetes szerettél volna lenni? Mi „hívott” leginkább a jezsuiták társaságába?
A gyerekkori ministrálás óta bennem élt a papi hivatás vágya, ez előbb született meg bennem, mint a szerzetesség. El kellett azonban telnie majdnem 27 évnek az életemből, mire beléptem a jezsuitákhoz, és elkezdtem a képzésemet a papi szolgálatra. A jezsuitákhoz Szent Ignác lelkisége, illetve az ő személyes életútja vonzott először. Életszerűnek és életszagúnak éreztem azt, amit megélt, és amit a Lelkigyakorlatok könyvében hátrahagyott. Később még mélyebben sikerült megismerkednem ezzel a hagyatékkal, és Szent Ignácban soha nem csalódtam. Legjobban a szabadsága fogott meg.
Mi fogadott, amikor 25 évvel ezelőtt beléptél a rendbe?
Lelkes, tizenkét fős novícius közösséggel együtt kezdtem a szerzetesi életemet, a négy másodéves mellé nyolcan vonultunk be. Közös imák, étkezések, tanulmányok, megosztások és heti egy közös kikapcsolódás váltogatták egymást. Olyan volt, mint a hullámokon szörfözni, nagy volt a felhajtóerő. Egymást erősítettük, de közben egymás vadhajtásait is nyesegettük. Az elöljárók és bölcs oktatóink pedig mindezt igyekeztek jó mederben tartani. Abból a tizenkettőből ma már csak hárman maradtunk a rendben, az előttünk lévő évfolyam teljesen elfogyott, míg a miénkből hármunkon kívül további ketten az egyházmegyében papként szolgálnak.
Mi volt a legnagyobb kalandod jezsuitaként?
Tizenegy év is eltelt, mire elérkeztem a papszentelésemhez, amelyre 2006-ban került sor Farkaslakán. Kimondhatatlan hála van bennem, hogy ilyen szép esemény helyszíne lehetett a szülőfalum. Ez csak előszele volt a nagyobb kalandnak, amire pár papi szolgálati év után került sor, és amelynek nyomán tizennyolc év elteltével, 2011-ben visszatérhettem Erdélybe. Hazatérni és az ittenieket szolgálni egészen más érzés, mint a világ bármely táján élni és dolgozni. Másként rezonál a bensőm a helyi történésekre. Idegenben otthont teremtettem, itt otthon vagyok.
Szolgáltál azon a plébánián is, amelynek első plébánosa Jorge Mario Bergoglio volt. Mesélsz erről a helyről, a tapasztalatról? Milyennek látták a hívek a mai Ferenc pápát?
2018-ban alkalmam volt Argentínába utazni, és belekóstolni abba a világba, ahonnan Ferenc pápa származik. Jó volt róni a nyitott folyosókat az intézményben, ahol korábban rektor volt, és ahol még mindig fenntartják a szobáját mint emlékszobát. Emberközeli volt a tapasztalat, ahogyan a volt hívei fogadtak a plébánián, amelyet ő épített ki közel ötezer ember számára a főiskola melletti szegényebb negyedben, és ahol több misézőhely is szolgálta a híveket. Leginkább jellemző volt erre a helyre, ahogyan zajlott az élet a főtéren, ahol, miközben a szabad ég alatt szentmise és focimeccs egymás mellett és egyszerre történtek, mindenki teljesen természetesen a közösség részének érezte magát. Néha a hívek is felkapták fejüket, amikor a kerítés mögül hallották az üdvrivalgó góllövőt. Számukra Ferenc pápa ma is ilyen ember, aki belefér és jól megtalálja magát e kettős világban.
A Chilében töltött hónapok tapasztalatai mivel gazdagítják a jelenedet?
A képzésem során az utolsó szakaszt töltöttem Santiago mellett, illetve a déli mapuche indiánok lakta területen. Ez az időszak tartalmát tekintve megfelel a kezdeti újoncéveknek, hiszen olyanokkal jöttünk össze a világ minden tájáról, akik befejeztük már akadémiai képzéseinket, és ezzel a közös idővel tettünk pontot a folyamatra. Újra elvégeztük a harmincnapos lelkigyakorlatot, terepgyakorlatokon voltunk és tanulmányoztuk a rendi írásokat, beleértve a rendalapító hagyatékát. Amellett, hogy fizikailag kimondhatatlanul mély tapasztalat ilyen távol, illetve a déli féltekén élni, különösen meghatározó volt az ottani emberek közvetlensége és életvidámsága. Pap és hívek nagyon egybeforrtak egy olyan társadalomban, amelyet a miénknél sokkal jobban szétszakít az egyenlőtlenség.
Vajon mi a legszebb és mi a legnehezebb számodra iskolalelkészként?
Lassan meg kell különböztetnünk egy járvány előtti és utáni időszakot ebben a kérdésben is. Amíg ugyanis együtt lehettünk, hétről hétre szentmisében is találkozhattunk a fiatalokkal, addig az életünk tele volt ünneppel. Iskolánkra amúgy is jellemző volt a sok olyan tevékenység, amelyek az akadémiai tudást igyekeztek pótolni lelki és emberi értékekkel. Most nagy krízisben vagyunk e pluszok tekintetében, akárcsak a tanítás terén. Most már mondhatom, hogy milyen áldott időszak volt, amikor közelről követhettem a fiatalok növekedését, és azt is érzékelem, hogy e nélkül a kapcsolat nélkül sokszor egy helyben topogásnak élem meg a mostani helyzetet.
A lassan teljesen mögöttünk álló év bezárt hónapjaiban milyen új távlatok nyíltak meg előtted? Mire fordítottad legszívesebben az idődet?
Isten mindig megtalált, hogy valami újat és szépet hozzon elő az utóbbi időben. Legutóbb a helyi német nyelvű egyházközség talált rám, és őket segítem szolgálatommal az adventi és karácsonyi időben. Hetente a görögkatolikus parókián is besegítek gyóntatással, miközben nagykilenced keretén belül Szent Miklós püspök búcsú ünnepére készülünk. Kéthetente a Mária Rádióban jelentkezem a jezsuita műsorral. És örömmel vettem a felkéréseket, hogy a Vasárnapban is megjelenjenek kisebb írásaim, vagy legutóbb a RomKaton pár hónapig a napi evangéliumhoz fűzött gondolataim. Természetesen az iskolai lelkészi szolgálat és a tanév újra indulása is nagy lelkesedésben talált, hogy végre újra együtt lehetünk lelkinapokon, amelyekből sikerült is megtartani jó párat. E jól megfogható munkákon kívül azonban az a folyamat is fontos, amely bennem zajlik. Hiszen a külső körülmények befelé fordulásra adtak időt. Izgalommal figyelem, hogy mit ismerek fel magamban mint legmélyebb vágyat, és mit akar kihozni belőlem ez az újfajta életmód. Tudom már eddigi tapasztalatomból az elmúlt jó fél évben, hogy ennek valami köze van és lesz az önzetlen szeretethez és szolgálathoz.
Hadd nézhessünk be egy kicsit a színfalak mögé: hogyan készültek a RomKaton megjelenő, napi evangéliumhoz fűzött elmélkedések, és mit jelentett ez a „feladat” számodra?
Isten szavát olvasni nap mint nap, számomra olyan forrás, amely mindig megihlet. Rácsodálkoztat ez a tapasztalat az élet újabb és újabb valóságára, akkor is, ha mélyebben imádkozom vele, és akkor is, ha csak éppen egy szavát hagyom, hogy munkálkodjon bennem. A napi elmélkedésekben most engedtem, hogy leginkább a bevezető egy vagy pár szó ragadjon magával a napi evangélium szövegéből. Nem törekedtem az egész szöveg értelmezésére, hanem egy kisebb érték felcsillantására. Remélem, ezt a szépséget mások is meglátták, ugyanis nekem sok gyönyörűséget szerzett.
Mit szeretsz leginkább Szatmárnémetiben?
Szeretem az emberléptékű várost, ahol bárhová eljutok gyalog is. Mindezt pedig könnyen tehetem, mert sima helyen fekszik. Szívesen járok a filharmónia koncertjeire, és értékelem a kulturális eseményeket. De azt is szeretem, hogy pár tíz kilométerre innét már ezer méter magasra lehet kapaszkodni, ahonnan be lehet látni a Kárpátok elnyúló vonulatait. Szeretem a síkvidéki erdőt, ahol sok gombát gyűjtök, biciklizéssel összekapcsolva. Jók a szatmári emberek, és jó papi közösség van az egyházmegyében.
Mit jelent számodra Farkaslaka ma?
Továbbra is ihlet és háttér. Hazajárok édesanyámhoz és nővéremhez, de az egész faluhoz is, amikor a templomba megyek. Hiányzik, és mégis legközelebb van. Távol vagyok, de soha nem szakadok el tőle. Mindig újjászületek otthon.
Ha egy szentet láthatnál a napokban vendégül egy ráérős beszélgetésre, ki lenne az – és miért éppen ő?
Szent István, első magyar királyunkat látnám szívesen, bár úri ellátással nehezen tudnék szolgálni. Jó lenne átbeszélni vele nemzetünk és kereszténységünk megmaradásának lehetőségét ebben az európai és világszintű viharban, amely nagyon hasonlít azokhoz az időkhöz, amikor sikerült neki a népek közé sorolni a magyarságot.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. december 6-ai számában jelent meg.)
