Hamisan cseng, ha a politika mondja meg, mi a kereszténység

Több mint 10 éve készítettünk egy kutatást arról, hogy a magyarországi írott sajtóban mikor és milyen módon szerepelnek a vallás és az egyházak szavai. Több mint tízezer cikket elemeztünk különböző módszerekkel. Amikor pedig a vallásra jellemző kifejezések előfordulási gyakoriságát a parlamenti választások időszakával vetettük össze, meglepő eredményre jutottunk. A választások előtti fél évben a vallásról, egyházakról egyre gyakrabban volt szó, majd a választás után 2 hónap alatt visszaállt az átlagos említési gyakoriság.

Elemzéseink igazolták, hogy a vallás és az egyházak akkor érdeklik a nyilvánosságot és a politikát, amikor a pártok közötti küzdelem a leghevesebb. A politika saját céljaira használja a vallást és az egyházakat. Amikor szüksége van rá, akkor előveszi, leporolja, fényezi, felmutatja. Amikor már nincs rá szüksége, visszateszi a kultúra vitrinjébe a többi érték közé, mint történelem, tudomány, nemzet, szolidaritás és a többi.

A rendszerváltást követően az egyházak ázsiója hirtelen megnövekedett. Minthogy a kommunista időszakban ki voltak zárva a nyilvánosságból, a cenzúra eltörlésével a figyelem a politikailag ártatlannak tűnő egyházak felé fordult. Nem csak Romániában vagy Magyarországon, hanem a keleti blokk összes országában fellendült a vallás és az egyházak iránti érdeklődés. Ám ez az időszak nem tartott sokáig, mert az egyházak mint nagy társadalmi intézmények maguk is a nyilvánosság, a közéleti és pártpolitikai küzdelem részévé váltak. Ahogyan a pártokba vetett bizalom csökkenni kezdett, úgy csökkent az egyházakba vetett bizalom is. Nem kellett sokáig várni, 1990 után néhány évvel már a vallási és egyházi valóság is pontosan leképezte a társadalom érdekviszonyait. A többségi egyház a többségi társadalom súlyát kapta, a kisebbségi a kisebbség súlytalanságát.

Túl kellett lenni a posztszovjet régióban néhány parlamenti választáson, mire az egyházak híveiben és képviselőiben is kialakult egyfajta politikával szembeni gyanakvás. Nemcsak azokban, akik a különböző összetételű koalíciók kormányzása idején a rövidebbet húzták, hanem egyre inkább azokban is, akiket kegyeltek az aktuális kormányok. Amíg az egyházak finanszírozásának vagy az egykor erőszakkal államosított ingatlanjainak ügye úgyszólván élet-halál kérdése volt, addig az egyházak képviselői egyházuk érdekében igyekeztek a lehető leglojálisabbak lenni minden aktuális kormányhoz. Az ingatlanrendezés és a finanszírozás kérdéseinek legalább nagyjábóli elrendezését követően azonban a hívők és pásztoraik egyre kellemetlenebbül érzékelték, hogy bizonyos pártok benyújtják a számlát és politikai döntéseik, érdekeik kritikátlan támogatását kérik. Addig, amíg az ateista és vallásüldöző hatalmi rendszerrel szemben kellett kialakítani az egyházi álláspontot, addig a modell viszonylag egyszerű volt. Az akkori hatalommal szembeni lojalitást árulásnak lehetett nevezni, az illojalitást pedig hősiességnek. Mára már nem lehet a régi modell alapján eligazodni, új modell pedig mintha még mindig nem lenne kéznél.

A politikai pártok számára persze ma is, talán mindig is a régi kritériumok a döntők. Vagy velünk vagy ellenünk, harmadik út nincsen. Ám a hívőkre és pásztoraikra az utóbbi évtizedben mintha inkább a tanácstalan megszeppenés lenne jellemző, amikor politikai opciókról van szó. Miközben korábban abban bíztak, hogy hitéletüket szabadon élhetik a nyilvánosság előtt is, hogy intézményeiket biztonsággal üzemeltethetik, ma azt kell tapasztalniuk, hogy a politikában mindennek ára van. Azt tapasztalják, hogy a politika mondja meg, mi a kereszténység és hol lakik az Úristen. Az egyházak pedig arra kényszerülnek, hogy ezekhez a politikai kinyilatkoztatásokhoz igazodjanak. Amikor a politika azt mondja kereszténység, a hívek érzik, hogy fals ez a hang, mert Jézus Krisztus kimarad belőle. Amikor a politika azt mondja vallás, a hívek nem találják benne saját Istenüket, akit imádnak. A szavak azonosak, a tartalom más. Akkor is, ha ellenszél fúj, akkor is, ha hátszél.

Az egyházaknak tanulnia kell, mert amit eddig tanultak, azzal nem sokra mennek a kortárs nyilvánosságban. Meg kell tanulniuk a mai kor nyelvén elmondani a keresztény üzenetet. Sőt, újra kell tanulniuk azt is, hogy valójában mi is ez az üzenet. Hogy amit korábban hittek és vallottak, az valóban a Biblia tanítása volt vagy esetleg a korszellem bibliás nyelven hangzó kimondása? Miközben a politikai érdekek összevisszasága közepette nehezen tájékozódnak a közéletben, aközben egyre jobban nyomasztja őket az önkritika súlya is, a megújulásra vonatkozó sürgetés. Ebben a romániai egyházak mindegyike sorsközösségben van. Bármennyire is különbözőek a jelentőségek, az alaphelyzet ugyanaz. Bármennyire is hordozzák az évszázados, évtizedes terheket, a keresztény küldetésben való elmélyülés mindegyiküket provokálja. Önkritikus és hitelességben megújult vallásosságot és vallási megszólalást igényel a társadalom. Ebben nagy feladat vár a teológiákra, hogy miközben egyre színvonalasabban beszélnek Istenről, egyre igényesebben beszéljenek a világról, a társadalomról, a politikáról is.

Máté-Tóth András
teológus, valláskutató