Haldoklók kísérése (2. rész)

Ceruza vagyok Isten kezében!

0
573
...van örök élet, van feltámadás, van megbocsátás. Illusztráció: Pixabay

A haldoklók kísérésének legnehezebb fázisa maga az elengedés, az elbúcsúzás. Mert nem mindig sikerül elengedni őket. Az utóbbi írásban egy idős nő kísérésének történetét kezdtem el, az első három találkozásról számoltam be, folytatása alább olvasható. Utolsó találkozások voltak ezek, mélységeket és magasságokat átívelve.

Az útkísérés negyedik napján egy mosolygós, békés arc fogadott. Kisimultak a ráncai, erőre kapott, felült az ágyban. Csodálkoztam. Boldognak, nyugodtnak tűnt. Sokat mesélt az életéről, a férjéről, a gyermekkoráról. Aztán váratlan vendég érkezett. A lánya jött el hozzá. Az a lánya, akivel annyi év után beszélgetni tudtak telefonon. Bevallom, én hívtam és kértem, jöjjön el, mert úgy éreztem, találkozniuk kell, ha utoljára is. Tétovázott, attól félt, mit mondhatna húsz év után. Sajnos sok eset van, amikor a félelem megkötözi az embereket. Aztán, ha a hozzátartozó az örök fénybe költözik, egy életen át tartó lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy nem tett meg mindent érte, nem láthatta őt még utoljára. A történet további része nagyon megható volt. A néni nem hitt a szemének, amikor meglátta őt. A lánya sem. Több percen keresztül sírtak. Nem válaszokat kerestek a miértekre, nem egymás orra alá dörgölték a másik hibáit, egyszerűen csak ott voltak egymás mellett. Nagy találkozás volt ez, egy álom beteljesedése. Magukra hagytam, volt miről beszélniük. Hála és öröm volt a szívemben, hogy ceruza lehettem Isten kezében!

Az útkísérés ötödik napján a halálról beszélgettünk. Nem egyszerű téma, de nem kezelhetjük tabuként. Minden mást átbeszéltünk, közeli kapcsolatait összeraktuk, fájdalmai és traumái kimondásra, meghallgatásra találtattak. Készen állt. Mindketten tudtuk. Már alig tudott beszélni. Legtöbbet nonverbálisan kommunikáltunk. A halálról kérdezett, azt kérte, meséljek arról, mi lesz vele, ha itthagyja a földi létet. Arról beszéltem, amit én is hiszek és vallok: van örök élet, van feltámadás, van megbocsátás. Egy szerető tekintet fogja várni, kinek jelenléte örök boldogságot, békét ad a szívébe. A Szentírásból olvastam fel egy igerészt, mely nagyon meghatotta: „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának. Amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,7–8). Az együtt töltött további idő csendben telt el. Fogta a kezem, nem akarta elengedni, én sem. Imádkoztunk, majd megszorítottam a kezét és tudtára adtam, hogy a jó Isten nagyon szereti őt. Várni fogja az út végén, a sötétből a fénybe viszi. Indulni készültem már, amikor nagyon halkan ezt súgta a fülembe: „Emese, köszönöm, amit értem tettél. Ha már nem találkoznánk, fentről fogok vigyázni rád. Te voltál az én angyalom, meghálálni nem is lehet a rám szánt idődet. Isten veled!” Nehéz volt bármit is mondani, megsimogattam az arcát, s csak ennyit mondtam: a legnagyobb szeretettel. Nem tudtam, fogom-e még látni, de úgy éreztem, készen áll, béke van a szívében. A lányával való találkozás óta ő is mellette volt.
Nagyon igaz Teréz anya gondolata, hogy amit teszünk, egy csepp a tengerben, de a nélkül a csepp nélkül sekélyebb volna a tenger. Ne félj tenni a jót! Soha ne félj!

Az útkísérés hatodik napja a búcsúzás, elköszönés ideje volt. Hat intenzív, mély és sokszor könnyekkel teli nap után a néni visszaadta lelkét teremtőjének. Sokat tanultam tőle, hálás vagyok, hogy kísérhettem. Ez volt az utolsó találkozás, már beszélni sem tudott. Azt hittem, nem volt tudatánál, de az el-elejtett gondolataimra kézszorítással válaszolt. Egy utolsót imádkoztam az ágya mellett, elbúcsúztam, majd elmentem. Éreztem, hogy többé már nem fogunk találkozni. Legalábbis itt a földön. Sok mindent tanultam tőle, továbbviszem. Tudom, jó helyen van. Felkészült, dolgozott a lelkével, elment. A szememben hős marad. Mert képes volt évtizedes terheket odaadni Istennek. Nagyon boldogok már együtt, tudom és hiszem. Minden ima érte szállt az égbe, s hálás vagyok, hogy eszköz lehettem egy drága lélek Atyjához való érkezésében!

Ferencz Emese

Az írás a Vasárnap szeptember 27-ei számának életmód rovatában jelent meg.