Quo vadis, domine?

Tanítványai emlékeznek Fejér Lajos egykori kisszemináriumi prefektusra

0
5869
Fejér Lajos kilyénfalvi plébános (1964-2020) • Fotó: Hazajáró

Ma 11 órától temetik Csíkszentgyörgyön Fejér Lajos kilyénfalvi plébánost, aki papi pályafutása egy szakaszát nem plébániai lelkipásztorként, hanem nevelőként és tanárként élte Gyulafehérváron. Az érseki székhelyen működő, ma is gyakran kántoriskolaként emlegetett kisszeminárium, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum tanára és prefektusa volt nyolc éven át, 1998 és 2006 között, ő volt diáknyelven a „prefi atya”. Ebben az időszakban latintanárként is dolgozott a Hittudományi Főiskolán. Három tanítványa emlékezik Fejér Lajosra.

Kamaszodóként ért minket, a diákok legtöbbjét az első találkozásunk vele. Talán nem túlzok, ha a tanári kar egyik legszigorúbb tagjaként emlékezem vissza rá, az akkori időkre. De mégis, a hatalmas szigor árnyékában, egy megértő nevelő is volt, aki – így, visszagondolva – megfelelő lépésekkel és tanácsokkal próbált akkoriban nevelői és egyfajta „segédszülői” tanácsokkal ellátni. Hatalmas lexikális tudású, szigorú, elveiben és hitében megingathatatlan, de bizonyos szempontból érzékeny emberként él az emlékezetemben.

Tanácsain és nevelői munkáján kívül neki köszönhetem, hogy életem, életünk egyik legnagyobb pillanatában, 2015. Nagyboldogasszony napján ő állt velünk az Úr színe elé és adta ránk áldását a házasság szentségében. Nem volt egyszerű procedúra, akik ismernek, tudják, hogy miért, de vállalta és talán a szertartás után értettem meg ezt igazán… Akkor azt mondta nekem, hogy „te vagy az első diákom, akinek a házasságkötésénél közreműködöm”. Ismételten hatalmas hála neki érte!

Mindenkinek vannak hibái, hiszen tanulni születünk le a Földre. Mindig büszkén és örömteli szívvel fogok rád gondolni, prefi atya. Nyugodj békében, vigyázz ránk és nevelj továbbra is bennünket – odafentről!

Elekes István

A Gimnázium lépcsőin lopakodva igyekeztem észrevétlenül elérni az osztálytermet, ahol már nagyban tartott a szilencium, amikor – mint derült égből érkező villámcsapás – hangzott el a kérdés: Quo vadis, Domine? Megdermedtem. Éreztem, hogy a szívem már a torkomban ver. Észrevett és megismert?! Most vége… Elkapott… Nem azért ijedtem meg, mert most talán latinból hirtelen lefeleltet, amint azt hallani lehetett felsőbb éves diáktársaim anekdotáiból, hanem a szégyenérzet megdermesztő érzésével magyarázatot adnom annak a pedagógusnak akire, mint példaképre, felnéztem.

Mindig is tudtuk, hogy nagyon szigorú a prefi atya, de mégis élveztük is azokat a filmbe illő jeleneteket, amikor latin órán kihívta a társaságot, lefordítani Cicero egyik-másik szövegét. Ilyenkor az egyik szemünk nevetett és a másik sírt, hiszen, ha tudtál, jó, de ha nem, akkor három helytelen válasz után keserű szájízzel kellett elviselni a beinkasszált „székecskét”.

Mint csírázó serdülők hagytuk el a szülői házat, amikor bekerültünk az érseki GMGK kisszemináriumba. Ott Lajos páter vette át szüleink életutat egyengető szerepét. Nagy felelősség volt 114 fiatal fiút úgy tanítani és nevelni, hogy megérjenek a nagybetűs életre és mindenikből talpraesett ember legyen. Ő volt az, aki „megrekcumozott”, ha mi csintalankodtunk, ugyanakkor hozzá fordultunk problémáinkkal is. Évek multán úgy emlékeztünk rá felelevenített anekdotáinkból, mint az igazságos nevelőre, aki örült és büszke volt szorgos diákjaira, és ha netán félrefaragtunk volna, rámutatott a helyes útra.

Hálás vagyok az Úrnak azért, hogy Lajos pátert rendelte ki életutam egyengetőjének, ugyanakkor büszke is, hogy egy ilyen nagy tudású és bölcs ember határozta meg emberségemet.

Most én kérdezem meg tőle: Hová mész, uram…? Hiszen még a gyerekeinket is be szerettünk volna mutatni neked, és még annyi nemes feladat várt volna rád itt közöttünk. De Szent Pál apostol szavaival hallom válaszodat: Bonum certamen certavi, cursum consumavi, fidem servavi…, a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.

Most készen vár az igaz élet koronája.

Bidiga Albert

Vannak helyzetek életünkben, melyek térdre kényszerítenek. Ennek súlyát Lajos páter kispapi éveimben mutatta meg szavaival. Túl voltam már a kisszemináriumon, de még nem voltam végzőse a nagyszemináriumnak. Egyik nyáron elöljáróink nem akartak képzés nélkül hagyni, és mindenikünknek be kellett iratkoznia a felkínált lehetőségek egyikére. Én is megtettem a magam részét. Tetszett a kurzus, volt benne önismeret, elmélet, de volt benne egy olyan rész is, ami máig nemcsak emlék, hanem erőforrás is. Ennek volt főszereplője Lajos páter. Korábbi tanítványai előtt beszélt élet-nehézségeiről, az élet megpróbáltatásairól, de arról is, hogy a papi életnek is vannak mélypontjai is. Szavai elevenen csengenek bennem. Üzenete csak ennyi: a körülményektől függetlenül dönthetünk úgy, hogy az örömöt és az életet választjuk.

Csíki Szabolcs