Patrociniumot ünnepelt a nagykárolyi katolikus líceum

„Mi pedig úgy fogunk előrehaladni, ahogyan Isten engedi dolgaink folyását”

0
764
Patrocinium a nagykárolyi líceumban.

„Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel” – olvashatjuk Márainál. Maszkon innen és maszkon túl, alkalmazkodva a jelen helyzet nyújtotta lehetőségekhez, örömmel ünnepelte közösségünk november 27-én a szíveinkbe írt pirosbetűs ünnepet, iskolánk patrociniumát, patrónusának és névadójának, Kalazanci Szent Józsefnek az ünnepét.

Egyházunk és a piarista rend is minden évben kétszer ünnepli alapítóját, Kalazanci Szent Józsefet, egyházi emléknapján, augusztus 25-én és november végén, amikor világszerte a piarista iskolák Kalazanci Szent József pártfogásának ünnepét, a patrociniumot tartják. Céljuk, hogy a diákokkal körülvéve is megemlékezhessenek az „összes keresztény népiskola mennyei pártfogójáról”, ahogy Kalazanci Szent Józsefet 1948 óta XII. Piusz pápa rendelkezésére tisztelik. Örömmel és büszkeséggel tölti el közösségünket, hogy mi is évről évre részesei lehetünk ennek a megemlékezésnek és csatlakozhatunk a világ megannyi részén megrendezésre kerülő ünnepségek sorozatához, akkor is, ha idén az ünnep – mint annyi minden körülöttünk – más volt.

Más volt, sokkal lényegre fókuszálóbb, csendesebb, meghittebb. Elmaradt minden más, ami ilyenkor az ünnepet megelőző hetet kísérte: a kirándulások, versenyek, tematikus napok, a készülődés nyüzsgése, a vidám próbák, az ünnepi műsor. De talán így sikerült még tudatosabban megéreznünk a lényeget: milyen jó összegyűlni az oltár körül, imádkozni, találkozni, együtt lenni a szentmisében. Ünnepi szónoklatában Czier István atya, iskolánk egykori spirituálisa, mezőfényi plébános felelevenítette Kalazancius életének fontosabb momentumait, párhuzamot vonva az olvasmányban felolvasott Jób története között. Kiemelte Kalazancius levelein keresztül – amelyek hűen tanúskodnak az ő életéről, kitartásáról, küzdelmeiről – ránk maradt lelki örökségét. „Három dolog az, ami igazán jellemzi az iskolaalapító szentet: az éleslátás, kivételes problémamegoldó képesség és nem utolsósorban a végsőkig való kitartás. Olyan ember volt, aki a szeretet parancsának engedelmeskedve, érzékenyen az akkori társadalom gondjaira, folyamatosan, fáradtságot nem ismerve megoldásokat keresett a felmerülő problémákra. Ha az életére nézünk, még két fontos dolgot kell kiemelnünk: az egyik a nehéz, szegény gyermekek sorsa, taníttatásuk kérdése, a másik pedig az általa alapított iskolák fenntartása. Bár a mai kor pedagógusainak és diákjainak más jellegű problémákkal kell megküzdeniük – jelen esetben az online térben zajló oktatás személytelenségével és nehézségeivel –, Kalazancius és egykori diákjai például állhatnak minden iskolaközösség előtt” – hallhattuk Czier atya biztató gondolatait.

„Mi pedig úgy fogunk előrehaladni, ahogyan Isten engedi dolgaink folyását” – áll Kalazanci Szent József egyik levelében. Talán nem tesszük rosszul, ha most ezt, ebben a helyzetben is annyira aktuális üzenetet visszük magunkkal és ebből a helyzetből tekintünk rá magunkra és közös munkánkra. Ebből az üzenetből kiindulva, önmagunkra, iskolaközösségünkre vonatkoztatva, még inkább nyomatékosítva az összetartozás, a nagybetűs Mi fontosságát. Most, a megváltozott körülmények között is, megélve a személyes kapcsolat, a találkozások hiányát, a közösség előrehaladását helyezve előtérbe. Talán érdemes most is efelől a megközelítés felől választ adni arra a kérdésre: Milyen is ma Kalazancius iskolája? Milyen az az iskola, amelyen keresztül Kalazancius ma is él és hat társadalmunkban? Milyen az az iskola, amely hiszi, még a nehéz helyzetekben is, hogy előrehaladását a jó Isten gondoskodása, szerető gondviselése egyengeti?

Az ilyen iskola a kapcsolatok iskolája, a közösség iskolája, a személyközpontú, az emberközpontú, a gyermekközpontú iskola, ahol a találkozást – még ha most csak a virtuális térben is –, az egymás mellett és egymásért, másokért élést tanuljuk mindnyájan: tanárok, szülők, diákok. A találkozást, amely alkalom arra, hogy Isten képét ismerjük fel egymásban, diákjainkban, az osztálytársakban, a kollégákban. A jelen helyzetben különösen adjunk hálát nap mint nap ezért a helyért, az iskoláért, amely mindenkit visszavár, osztály- és tanárközösségünkért, ahol mindezt megélhetjük.

Kocsis Aliz igazgató