A magyar katolikus egyház november 13-án tartja a magyar szentek és boldogok emléknapját. Ezen a napon azokra emlékezünk, akiknek ereklyéit magyar templomokban tisztelik, magyar földön születtek vagy Magyarországhoz, a magyar néphez kötődnek. Kanonizált szentek és boldogok mellett azokra is emlékezünk, akiknek külön liturgikus ünnepe nincs, a hétköznapok ismeretlen hősei, vértanúi, hitvallói ők. Több mint 50 magyar szentje és boldogja van a katolikus egyháznak, közülük 24-nek van saját ünnepe. Mások emléknapja nem került be a magyar naptárba (a legújabb Szentek élete 41 ilyet sorol fel), őket egy napon, november 13-án, a magyar szentek és boldogok emléknapján, a „magyar mindenszentekkor” együtt ünnepeljük.
Köztudott a gyulafehérvári főegyházmegye legidősebb aktív papjáról, ahogyan Jakab Gábor szereti magát nevezni, a Keresztény Szó és a Vasárnap ny. főszerkesztőjéről, hogy kedves témája a magyar szentek. Arra kértem, ossza meg az olvasókkal gondolatait a magyar szentekről, boldogokról, arról, hogy miért is olyan fontosak ők a számára. Miért tartja alakjukat ma is aktuálisnak? Ma már szinte senki nem tűnik elég hiteles, követhető példának — kell ma még példakép? Követjük őket? Követhetőek egyáltalán? Mindezekkel a kérdésekkel kerestem meg Jakab Gábort.
Nem tagadom, valóban kedves témám “a magyar szentek”, s ezért a szentmise kánonjában, ha magyar közösségben misézem, összességükben mindig meg is említem őket. Ezt a szokásomat a hajdani Magyar Pax Romana kongresszusok jeles szervezőjétől és előadójától, Békés Gellért bencés szerzetestől tanultam, akinek ebbéli imaszándékával tökéletesen azonosulni is tudtam és tudok.
Nem kis büszkeséggel jelentem ki, hogy nem sok nemzetnek van annyi oltárra emelt szentje, mint éppen a mi nemzetünknek.
Miért fontosak ők nekem? Azért, mert eszményi életvitelükkel, az isteni és emberi erények példás gyakorlásával fényesen bebizonyították, hogy az evangéliumban meghirdetett jézusi szeretetparancsnak a hiteles megélése minden körülmények között, a gyűlölködő világban is lehetséges.
A papi zsolozsmás könyv (breviárium) mindenszentek ünnepére kijelölt olvasmányában Szent Bernát a szentek általános jelentőségéről szólva így elmélkedik: “Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk? Mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket?” S a kérdésre így válaszol: “A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. A mi hasznunk – és nem az övék! – származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket”. Nos, hát éppen emiatt aktuálisak ők ma is – és mindig!
Íróasztalomon előttem van a karján kis Jézust tartó Szent József szobrának a kicsinyített mása, aminek az a konkrét üzenete számomra, hogy Jézust kell élő evangéliumként szívemben hordoznom és tovább is adnom másoknak. Szóval kellenek ők, a tündöklő példaképek. Csak az a lelkiismeretet vizsgáztató nagy kérdés, hogy: mi követjük-e őket, mert – igenis, követhetőek. Ha földi zarándoklásunkat az általuk megjárt és kicövekelt úton járjuk, akkor a megdicsőült mennyei haza felé haladva nemcsak nyomukban vagyunk, de reményünk szerint haza is érkezünk, hiszen példájuk nyomán életünknek biztos célt és értelmet adtunk.
Közvetlenül az idei mindenszentek ünnepe előtti héten búcsúztam el 93 éves tanítónő nővéremtől szülőfalumban, Farkaslakán, abban a gyászjelentőbe beleírt hitben, hogy: az élet örök, a szeretet halhatalan és a halál csak egy földi látóhatárt véglegesen lezáró horizont, amin túl még egyéb is van, a megdicsőült szentek mennyei országa. Erről az országról Szent Pál apostol csodálatos sorokat vetett papírra: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1 Kor 2,9). Hitem szerint a nővérem evilágból való átlépésével a másik világba, eggyel ismét szaporodott a névtelen magyar szentek tábora, mert bibliai ige szerint is, “akik igazságra oktattak sokakat tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dániel 12,3).
Befejezésül a kifejezetten magyar szenteket gyönyörűen ábrázoló vatikáni magyar kápolnára hívom fel a figyelmet, amelyet 40 évvel ezelőtt, 1980. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén (Magna Domina Hungarorum) szentelt fel Szent II. János Pál pápa.
A vatikáni magyar kápolna (fotók: Serbán Mária)
Az azóta Rómába látogató turisták és zarádokok miliói, illetve más nemzetek megszámlálhatatlan fiai és lányai csodálhatják meg a magyar egyház lelki és szellemi gazdagságát, amelyre joggal lehetünk büszkék mindannyian. Oltárra emelt magyar szentjeink hosszú sora élén ott áll az országépítő Szent István király, Szent Imre, Szent László, Árpád-házi Szent Margit, akik mind Magyarországon születtek és ott is haltak meg. Majd utánuk azok, akik külhonból érkeztek hozzánk, mint Boldog Gizella, Szent Adalbert, Szent Gellért. Végül pedig azok, akik tőlünk származtak el idegen földre, ott tevékenykedtek, mint közülük talán a legismertebb, Árpád-házi Szent Erzsébet.
A kápolna felszentelésekor a nagy pápa a magyar szenteket méltató beszédében ezeket mondta: “A szentek életművéből született meg a Krisztus evangéliumára épített európai civilizáció, származott az igazi humanizmus kovásza, amelyet áthatottak az igazi értékek. A hit eme tanúinak állhatatossága folytán megnyílott távlat ma is időszerű. Azt a kiváló utat jelenti, amelyen haladva tovább építhetjük a békés, szolidáris, valóban emberi Európát”.
Mindezek fényében ismét elmondom, hogy nem ok nélkül “kedves témám” a magyar szentek.
