A remény értelmet ad életünknek! – Ferenc pápa halottak napi homíliája

0
457
Fotó: Vatican Media

November 2-án, hétfőn a Ferenc pápa szentmisét mutatott be az elhunyt hívők emlékére a vatikáni német temető Szűz Mária-templomában. A szentmise után a pápa csendben imádkozott a temető sírjainál, hazaindulva pedig a Szent Péter-bazilika altemplomában imádkozott elődjei sírjánál.

Ferenc pápa teljes rögtönzött homíliáját Tőzsér Endre fordításában olvashatják.

Jób, aki vereséget szenvedett, sőt akinek élete is végéhez ért betegsége miatt, lefoszlott bőrrel, szinte a halál szélén, majdhogynem hús nélkül, teljes bizonyossággal jelenti ki: „Tudom, hogy Megváltóm él, és utolsóként fel fog emelkedni a por felett” (Jób 19,25).

Abban a pillanatban, amikor Jób maga alatt van, és egyre mélyebbre süllyed, egyszer csak valami fényes és meleg öleli át, mely biztosítja őt: „Meglátom Megváltómat!”

Ezekkel a szemekkel fogom látni. „Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más” (Jób 19,27). Ez a bizonyosság, az életnek szinte utolsó pillanatában, a keresztény remény. Ajándékként kapott remény: nem szerezhetjük meg. Ajándék, melyet kérnünk kell: „Uram, adj reményt!” Sok rossz dolog van, ami kétségbeeséshez vezet bennünket, ami elhiteti velünk, hogy minden vereséggel zárul, hogy a halál után nem vár ránk semmi… És Jób hangja újra szól, újra megszólal: „Tudom, hogy Megváltóm él, és utolsóként fel fog emelkedni a por felett. […] Saját magam látom meg őt”, tulajdon szemeimmel látom majd.

„A remény nem csal meg” (Róm 5,5) – mondta Pál nekünk. A remény vonz bennünket és értelmet ad életünknek. Nem látjuk a túlvilágot, de Isten megajándékoz a reménnyel, mely az élet felé, az örök öröm felé vonz bennünket. A remény horgony, amely a másik oldalon van beakasztva, és mi, a kötélbe kapaszkodva, támogatjuk egymást (vö. Zsid 6,18–20).

„Tudom, hogy Megváltóm él, és meglátom őt.” Ezt kell ismételgetnünk az öröm pillanataiban, és a bánat, s úgymond a halál pillanataiban! Ez a bizonyosság Isten ajándéka, mert sosem szerezhetjük meg a reményt pusztán a saját erőnkből. Kérnünk kell!

A remény ingyenes ajándék, melyet sosem tudunk kiérdemelni: csak megkaphatjuk, ajándékba kaphatjuk. Kegyelem!

Az Úr pedig megerősíti ezt a reményt, mely nem csal meg: „Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön” (Jn 6,37). Ez a remény végcélja: Jézushoz menni. „És aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 6,37–38). Az Úr, aki fogad bennünket, ott van, ahol a horgony.

A reményben élés ezt jelenti: erősen kapaszkodunk a kötélbe, annak tudatában, hogy a horgony a túloldalon van. Ez a horgony pedig nem csal meg, nem csal meg!

Ma, amikor arra a sok fivérünkre és nővérünkre gondolunk, akik elmentek, jót tesz nekünk, ha meglátogatjuk a temetőket, és felnézünk. Ismételgessük csak Jóbbal: „Tudom, hogy Megváltóm él, és meglátom, saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más.” Ezt az erőt adja nekünk remény, ez az ingyenes ajándék a remény erénye. Adja meg az Úr mindannyiunknak!

Forrás: Magyar Kurír

MEGOSZTÁS